Az Iszony-t olvasva az volt az első érzésem, hogy maga alá temet, megfojt a gondolatok, érzelmek, események sűrűsége, kavarodása. A végkifejlet pedig csak alátámasztja ezt a benyomásomat. Németh László regénye egy  szinte tagolatlan monológ egy nőtől, aki nem való emberek közé - legalábbis mai fogalmaink szerint nem. Saját bevallása szerint is tökéletes apáca, nővér vagy ápoló válhatott volna belőle, ha a körülmények nem kényszerítik mégis férjhez. Sajnos azonban ez történik, és Nelli természete valamint a társadalom által ráaggatott szerep közt feszülő ellentét lassan megmérgezi egész családja életét.

A könyv nem csak elkeseríti azt az embert, aki még hisz az őszinte, szeretettel teli emberi kapcsolatokban, hanem folytonos állásfoglalásra is készteti: most Nelli pártját fogjuk-e, vagy éppenséggel ítéljük el tetteiért, gondolataiért, érzéseiért. Úgy gondolom, hogy a történet végére világossá válik, hogy szegény nő és a családja inkább csak áldozatok. Áldozatok, mert egy olyan kényszerpályán kell élniük az életüket, amire a társadalom, a szokások, a "falu" térítették őket. Cselekedeteik állandó mozgatórugója az, hogy "mit gondolnak majd az emberek". Ebből a béklyóból csak Nelli tud megszabadulni, és ő is hatalmas árat fizet érte - kérdés, hogy igazságos-e, hogy mások boldogságának feláldozásával kaphatta csak meg vágyva-várt szabadságát...