A spiritualitás és az életbölcsességek megmondóembere ismét lerakott elénk egy tipikus szerelmi történetet, amit nyakon öntött egy jó adag misztikus maszlaggal. Kevés közhelyesebb történet létezik, mint a gyerekkori barátok újra egymásra találásáról szólók, és az sem segít sokat a regényen, hogy egyik szereplőt sem lehet túlságosan megkedvelni. Bábok ők, akik segítségével Coelho előadhatja életről, szerelemről és vallásról alkotott nézeteit, melyek annyira általánosak, hogy bárki a magáénak érezheti azokat. Az író egyszerre akar szólni mindenkihez, de így végül senkit sem ér el igazán.

Ezek a sekélyes és semmitmondó bölcsességek aztán olyan megmosolyogtató sorokkal párosulnak, amik egy "vidámvasárnapos" krisnás házaló könyvecskéjének is díszére válnának. "A lelkemet megfürösztöttem az istenségben", vagy "A mágikus pillanat segít, hogy megváltozzunk és elinduljunk az álmaink után" jellegű mondatok belőlem olyan mértékű ellenérzést váltanak ki, hogy az esetleg értelmesebb gondolatokat sem tudom már elfogadni a szerzőtől. Természetesen megértem azokat is, akik szeretik Coelho-t, hiszen a mai világunkban szükség van az ilyen "készen kapott" útmutatásra, lelki elemózsiára, mivel sajnos nincs idő arra, hogy egy esetleg burkoltabb mondanivalót hámozgassunk a sorok közül.