Passuth László történelmi kalandregénye izgalmas és tanulságos olvasmánynak bizonyult. A spanyol Hernan Cortés 1520-as mexikói hódításait meséli el, és bár az indián-téma lerágott csontnak tűnhet Winnetou és társai után, hiteles forrásokból táplálkozó, igényes szövege mégis tud újat mondani. A vérszomjas konkvisztádorok képe is árnyalódik kissé, Cortés személyében pedig egy politikai-diplomáciai zsenit ismerhetünk meg, aki persze számtalanszor elgyengül és hibázik.

Az indiánok kultúráját messzemenő részletességig tárja elénk Passuth, kibontakozik előttünk egy egész civilizáció szerkezete. Látjuk magunk előtt a dzsungel fái közül előtűnő városokat, templomokkal, palotákkal, mesés gazdagsággal. Találkozunk indián szereplőkkel, akik a két kultúra közvetítőivé válnak. Sajnos hiába reménykedünk abban, hogy a két civilizáció első találkozását békés együttélés és az egymás megismerésére törekvés követné - mindenki számára ismert a folytatás: az amerikai őslakosok szinte teljes likvidálása, kultúrájuk porba tiprása. Tehetik mindezt a kereszténység zászlaja alatt, a véres emberáldozatok borzalmára hivatkozva. Más kérdés, hogy az inkvizíció kínzásai, a keresztes hadjáratok tömeges pusztításai hogyan viszonyulnak mindehhez.

Az író is beleesik az ítélkezés csapdájába, sorai közül néha kikacsint az előítélet, majd az utószóban bevallottan Cortés-ék mellett teszi le a voksát. Vajon honnan merítik az emberek a magabiztosságot, a bátorságot, a mérhetetlen fölényességet, amivel más kultúrák, népcsoportok felett ítélkeznek? Egyáltalán, hogyan és mi alapján mérhető össze két civilizáció, és ki tartja a mérleget?