John Fowles-ról most már egyértelműen kiderült, hogy regényei többségét egy gondolat illusztrálására írja meg. Szívesen adja szereplői szájába saját nézeteit, alaposan körüljárva az adott kérdés minden oldalát. Ezúttal egy történelmi fikcióba ágyazza vallásról alkotott elméletének pro és kontra érveit, egyszersmind betekintést ad az 1700-as években élt emberek gondolkodásmódjába. Ráadásul a cselekményt csak közvetve, a szereplők elmondásából ismerhetjük meg, mivel a regény 90%-a egy kihallgatáson játszódik. Klasszikus fogás: vajon ki mond igazat, mi is történt valójában – soha nem fog kiderülni.

A szereplők voltaképpen egy-egy érv képviselői csupán, ezért sablonosak, nem valósághűek. Az egész sztori homályos és közömbös, ráadásul teljesen tagolatlan. Fowles néha még ki is szól az olvasóhoz, mintegy kommentálva a karakterek tetteit, az adott kor szellemiségébe ágyazva azokat. Végül a történet teljesen abszurd, szinte sci-fi-be illő fordulatot vesz, ami bár feldobja az egyhangú narratívát, egyáltalán nem illeszkedik a regény többi részéhez.

Amit Fowles A francia hadnagy szeretőjében még érdekesen és olvasmányosan meg tudott oldani (azaz a cselekményt egy-egy történelmi időszak eszmerendszerének illusztrálására használni), az későbbi regényében már csak nyögvenyelősen sikerül.