Az amerikai szerző saját örömére megírt, tanulságos kis epizódokból álló kötetét olvastam legutóbb. Az első két rész (Kisasszonyok, Jó feleségek) után valószínűleg képtelen volt elhagyni karaktereit, ezért inkább továbbszőtte történetüket. Pontosabban tovább foglalkozott velük - történetről, cselekményről már nem igazán beszélhetünk. Alcott lubickol az általa teremtett ártatlan, idillikus világban, de mintha csak arról írna, amihez kedve támadt. Az oktató-nevelő jelleg fokozódása látszódik a rövid kis epizódokban, amik egytől-egyig valamilyen tanulsággal zárulnak. ("Hmm... lássuk csak, a gyerekek még nem tanulták meg, hogyan dolgozzák fel családtagjuk elvesztését, nosza, nyírjunk ki egy szereplőt!") 

Az, hogy a könyv elnyeri-e valakinek a tetszését, szerintem nagyban hangulatfüggő. Engem jó pillanatban talált, a kedves, már-már szirupos jelenetek "átjöttek", nem éreztem őket soknak - csak egy picit. Valóban remek lehet ilyen körülmények között felnőni, és felnőttként pedig rátalálni a hozzánk tökéletesen illő, kielégítő hivatásra. Szuper dolog, ha a fiatalokat ennyire okosan támogatják, ennyi szeretet veszi őket körül, és ők ennek tudatában is vannak, és még hálásak is érte. A hibákat megbocsátják, kijavítják, tanulnak belőle. Túl szép? Nyilván, de ha ennek a felét is hasznosítani tudjuk saját életünkben, már közelebb hoztuk romlott világunkat Alcott idilljéhez.