"The wider we read the freer we become." /Jeanette Winterson/

litfan

litfan

David Mitchell: Cloud Atlas /Felhőatlasz/ (2004)

2015. március 22. - Barbie66

cloud_atlas.jpgEgy rendkívül érdekes és egyedi könyv, amit végtelen számú értelmezési lehetőséget rejt magában.Tekinthetünk rá írástechnikai kísérletként, mivel egyáltalán nem követi a hagyományos bevezetés-tárgyalás-befejezés formulát. Öt történetszál első fele követi egymást, néhol a mondat közepén megszakítva, hogy aztán egy középső, egybefüggő rész után folytatódjanak. A regény így egy tükörszimmetrikus szerkezetet kap, hiszen a legelső történet végét tudjuk meg legutoljára. Hasonlíthatjuk az egészet egy hagymához is (Shrek után szabadon), ha a történeteket nem lineárisan követjük, hanem "kívülről" haladunk "befelé", a lényeghez.

A formai lelemény után említést érdemel persze a nyelvi is: mivel a történetszálak különböző kordavid-mitchell.jpgokban játszódnak (az 1800-as évektől egészen a távoli jövőig), az író a szavak, kifejezések, szófordulatok használatával is igyekezett illusztrálni az ugrásokat. Ez olyannyira sikerült neki, hogy sokszor igen nehéz volt követni a cselekményt, hiszen bele kellett rázódni az új stílusba - kíváncsi vagyok, hogy a magyar fordításban ezt hogyan oldották meg.

Mindezek után érkezünk csak el a tartalmi kérdésekhez - úgy gondolom, hogy az első olvasás után nehéz egyértelmű véleményt megfogalmazni, annyira lekötik az ember figyelmét a fentebb említett újdonságok. Annyi bizonyos, hogy minden történetszálat egy-egy főszereplő ural, akik sorsa valamilyen furcsa úton-módon összekapcsolódik. Kitűnő példája a művészetek erejének, hogy egy levél, könyv, vagy zenemű hogyan képes gondolatokat formálni létrejötte után akár több évszázaddal is. A másik tanulság, amit levonhatunk, már korántsem ennyire pozitív: hiába ismerjük elődeink tetteit, hiába értjük, miben hibáztak, vagy mit csináltak jól, egyszerűen kcloud_atlas_2.jpgéptelenek vagyunk ebből tanulni. A Felhőatlasz pontosan arra világít rá, amit saját fontosságunk illúziójába ringatva hajlamosak vagyunk elfelejteni, a tényt, hogy irinyó-pirinyó porszemek vagyunk csak a világban. Van körülbelül nyolc évtizedünk arra, hogy valami értelmeset kezdjünk az életünkkel, hogy valami maradandót hagyjunk magunk után, de aztán eltűnünk, ki tudja, hova. Hogy emlékünket megőrzik-e az sokszor csupán szerencse vagy a véletlen kérdése, mégis vigasztaló talán a gondolat, hogy bekerülhetünk az emberiség közös "emléktárába".

A bejegyzés trackback címe:

https://litfan.blog.hu/api/trackback/id/tr757290803

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása