Nagy Lajos karcolat-gyűjteményét elolvasva olyan mérhetetlen világvége-hangulat szállt meg, hogy kénytelen leszek valamiféle tudatmódosító szerhez nyúlni, ami visszarángat a normális kedélyállapotomba. Köszönhető mindez annak a keserű, ironikus hangvételnek, ami az egész kötetet jellemzi. Megjelenik benne a Horthy-korszak kisemberének minden fájdalma, nyomora és kétségbeesése, egy jó adag cinizmussal nyakon öntve. Kétélű fegyver ez a cinizmus: miközben "sírva vigadunk" saját balsorsunkon, hajlamosak vagyunk az egész társadalmat behálózó problémákat elbagatellizálni. Leírva viszont éppen ellenkező hatás érhető el, a humorral álcázott sötét világkép sokszor megrázóbb, mint bármilyen kesergés vagy panaszáradat.

Nagy Lajos szövegének ereje az ellentmondást nem tűrő realizmusában rejlik, ahogy a szegény és gazdag társadalmi rétegek közti különbségeket a legmeghökkentőbb példákon mutatja be. A természetrajzi leírásokba bújtatott kőkemény társadalomkritika dühös, lázadó hangja komoly veszélyeket rejtett magában, hiszen nincs olyan vezetői réteg, amelyik jó néven veszi, ha negatív véleményt fogalmaznak meg működéséről.

Talán nem véletlen, hogy ezek a "keserű pirulák" apránként, hétről-hétre leközölve jelentek meg a sajtóban. Így, ömlesztve olvasva túlságosan is nyomasztóak, az olvasót szinte megfojtja a szomorú valóság.