Bevallom, hogy a könyv elolvasása kétségbeesett kísérlet volt az olasz nyelvtudásom életben tartására, és mint ilyen, bőven maradtak homályos részek. Folytonos szótárazással nem szerettem volna rontani az olvasmányélményt, ezért néhányszor csak annyit értettem, hogy valaki valamivel csinál valamit valahogyan... szerencsére a cselekmény nem volt túl bonyolult, ezért a "lényeg" megvan, a túláradó lelkizést meg egyik nyelven sem szeretem. 

Tehát a narrátor (a neve szándékosan nem derül ki) fiatalon Amerikába emigrált, és most visszatér Olaszországba, ahol feleleveníti ifjúsága élményeit. Árva és szegény lévén nem jutott könnyű sors neki, mégis derűs nosztalgiával emlékszik ezekre az évekre. Érdekes, ahogy minden érzékszervével képes elénk tárni az olasz vidéket: a színek, hangok és illatok együttese mégsem ugyanolyan már, mint régen, valami végérvényesen megváltozott. Az idealizált múlt és a fájón valós jelen között teremt hidat mesélőnk barátja, aki elmondja, mi is történt az elmúlt években.

Érdekes párhuzam vonható a korszak másik fontos regényével, A párduccal. Ugyanazt a változást Lampedusa a felsőbb társadalmi rétegek, míg Pavese az egyszerű emberek szemszögéből közelíti meg. A háború és a fasizmus nem kímélt senkit sem, és az átélt szenvedések nem tettek különbséget gazdag és szegény között.