"The wider we read the freer we become." /Jeanette Winterson/

litfan

litfan

J. M. Coetzee: Waiting for the Barbarians /A barbárokra várva/ (1980)

2019. szeptember 05. - Barbie66

waiting_for_the_barbarians.jpgEgy regény, amiről nem tudni pontosan hol és mikor is játszódik - elsőre furcsának tűnik, de aztán az ember ráeszmél, hogy nagyon is jól van ez így: a lényeg sokkal jobban átjön, hiszen konkrét országok híján nincsenek félreértések, részrehajlások, vagy történelmi buktatók. Coetzee egy tökéletes allegóriát vázol fel előttünk, egy klasszikus társadalmi konfliktust, a végletekig lecsupaszítva - elnyomók és elnyomottak viszonyát egy birodalom és az azt fenyegető (?) barbárok között. Nem tudunk meg sokat egyik félről sem, sőt, a barbár hordákkal nem is találkozunk, ami nem véletlen.

A könyv végéig lebegtetik az érkezésüket, mindenki készül a nagy összecsapásra, ám ezek a vérszomjas népek csak nem akarnak megérkezni. Pedig a határmenti település lakóit már teljesen feltüzelték, a gyerekek barbárokat látnak a sötétben, rémtörténetek keringenek, és minden rejtélyes eseményt a láthatatlan ellenség számlájára írnak. Közben, hogy a nép szenzációigényét és a katonák vérszomját kielégítsék, ártatlan nomádokat kínoznak, mondvacsinált vádakkal tartják őket fogva. De kik vannak mind emögött? Kiknek áll érdekében megzavarni a törékeny egyensúlyt, ami az őslakók és az odatelepült városlakók között kialakult? Miért kell a békés együttélés helyett viszályt, sőt háborút szítani? A válasz nem egyszerű. A birodalom központjából küldött parancsnokok és katonák élvezik a hatalmat, amit a kezükbe kaptak, és azon nyomban kegyetlenkedésre használják azt. Létüket a háború legitimálja, hiszen békeidőben nincs szükség rájuk, valami unalmas, hétköznapi munka után kéne nézniük. A Birodalomnak, mint rendszernek pedig azért kell egy ellenségkép, hogy felsőbbrendűségét, rátermettségét bizonyíthassa velük szemben. A határtól távol élő polgárainak kell egy "fejletlenebb" nép, akikkel szemben jobbnak érezhetik magukat, akiket le lehet nézni - és akiket hibáztatni lehet sok mindenért. Bónuszként, a határmenti villongások, az újra meg újra felbukkanó, fenyegető ellenség(gel riogatás) eltereli a figyelmet a Birodalom működésének zavarairól, a vezetők stiklijeiről... láttunk már ilyet? Elég valószínű, maximum túl közelről néztük, és nem vettük észre, hogy benne élünk.waiting_for_the_barbarians2.jpg

Coetzee a tűpontos társadalmi modellt egy lelkiismeretével küzdő főszereplő szemén át mutatja be. A határmenti erődítmény már vagy 20 éve ott élő helytartója egy napon úgy érzi, képtelen tovább asszisztálni a frissen érkezett birodalmi katonák brutális tetteihez. Egyre jobban bevonódik az üldözött emberek sorsába, és amikor az elnyomott csoport helyett az egyéneket kezdi látni, átfordul benne valami. Átlátja a katonákat mozgató, a többi embert engedelmességre késztető folyamatokat, és megpróbál szembeszállni velük. Ahogy az lenni szokott, kegyetlen megtorlás a jutalma, egyedül képtelen legyőzni egy egész államgépezetet. Az erkölcsi győzelem végül mégis az övé, a hadsereget felőrli a semmittevés, az örökös készenlét és vezetőinek alkalmatlansága. Vakon, agymosottan követik az ellenségképet oda, ahonnan nincs visszatérés.

Ez a húsbavágó allegória remekül rávilágít a diktatúrák működésére, arra, ahogy a folyamatos fenyegetettség érzésével tartják sakkban alattvalóikat - sajnos azonban a jelenben is bőven van mondanivalója.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://litfan.blog.hu/api/trackback/id/tr9015042228

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása