"The wider we read the freer we become." /Jeanette Winterson/

litfan

litfan

Anne Rice: Lasher (1993)

2019. szeptember 18. - Barbie66

lasher.jpgA Mayfair-klán, és háziszellemük, Lasher történetének folytatásától azt vártam volna, hogy az első rész felvezetése után végre beindulnak az események, és helyrebillen az arány a leíró és a tevőleges epizódok között. Nem így történt. Rice nem tudja meghazudtolni önmagát, megmarad szenvedélyes mesélőnek, aki gyönyörű képekben áradozik városokról, épületekről vagy szobabelsőkről. Néha mégis az az érzésem támadt, hogy szándékosan játszik az idegeimmel, amikor egy cliffhanger-rel végződő fejezet után több mint 20 oldalon át olvashattam, hogyan megy át egy idős néni az utcán! Szinte minden fát, kerítést és épületet megnéztünk, sokat nosztalgiáztunk, miközben a többi, fontos szereplő várt a sorára, hogy ott folytathassák, ahol épp félbeszakították őket.

A leírásokon kívül túl sok az ismétlés is. Az első rész részletes családtörténete után azt hihetnénk, nincs már több minden, amit Mayfair-ékről megtudhatnánk (és valóban nincs is), amikor egy új szemszögből olvashatjuk újra ugyanazt a sztorit... Arról nem is beszélve, hogy túl sok a Mayfair a könyvben: egyszerűen képtelenség fejben tartani a rengeteg unokatestvért, nagybácsit, nagynénit, vagy a belterjesség miatt összekuszálódó rokoni szálakat.lasher2.jpg

Nagy nehezen mégis elküzdjük magunkat a végkifejletig, ami nem más, mint Lasher várva-várt eredetmondája - ki is ő, honnan érkezett? Ez a könyv legnagyobb csalódása. Rice összetákolt Lasher mögé egy angol-skót történelmi szálat (ő Anne Boleyn fia, I. Erzsébet féltestvére), amit megfejelt a táltosok és kis emberek mitológiájával és nyakon öntött egy nagy adag vallásos maszlaggal. Talán sokkal jobb lett volna, ha megmarad titokzatos, csábító szellemnek, aki az első részben volt. Így, hús-vér valójában egy nagyra nőtt, elkényeztetett gyerek benyomását kelti, aki egyszerre idegesítő és szánalomra méltó.

A regény egyetlen pozitívuma, hogy képes új színt hozni a horror műfajba. A klasszikus, szörnyes-szellemes klisén túl megteremti a - jobb kifejezés híján - "női horrort", ami legalább annyira véres és kegyetlen, mint a többi horror-regény. Sajátossága, hogy a női testet használja a borzalmak forrásául, azaz a legalapvetőbb, "legszentebbnek" tartott funkcióit, mint a szülés vagy a szoptatás csúfolja meg, fordítja át valami iszonytatóvá. Ezek azok a jelenetek, amik aztán beleégnek az agyunkba, amik nem eresztenek, és amik miatt képesek leszünk átrágni magunkat a többi szöveg-rengetegen.

A bejegyzés trackback címe:

https://litfan.blog.hu/api/trackback/id/tr8415120532

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása