Nagyon szerencsés az a gyerek, akinek maga Rushdie szövi az esti meséjét - az író fia ilyen kivételes helyzetben van, hogy egy regény színvonalú történetet hallgatva hajthatta álomra a fejét. Azt nem tudom pontosan, hogy valóban így történt-e, de az tény, hogy Rushdie az első fiának írta ezt a meseregényt, ahogy az is, hogy nagyon jól áll neki ez a műfaj. A mágikus realista elemek nyilván sokkal kevésbé lógnak ki egy gyerekeknek szóló történetből, mint egy "komoly" regényből, így az írónak kevésbé kellett ügyelnie a valódi és mágikus részletek kényes egyensúlyára, ami érezhetően felszabadítóan hatott rá. Szinte lubickol (!) Rushdie ebben a mesevilágban, szellemesebbnél szellemesebb lényekkel, helyszínekkel és fordulatokkal gazdagítva azt.
Bár a történet nyilvánvalóan nem rendelkezik annyi jelentésréteggel és összetett motívumrendszerrel, mint a "nagy" Rushdie-regények, mégis a maga szintjén sokat adhat gyerek és felnőtt olvasónak egyaránt. Az ősi konfliktus jó és rossz között a klasszikus európai meséktől teljesen eltérő módon jelenik meg. A fény és a sötétség, a szó és a hallgatás állnak itt szemben egymással. Az ifjú olvasók a szólásszabadság, a véleményünk szabad kinyilvánításához való jog jelentőségéről kapnak izgalmas leckét, amit remekül rejt el a csodásabbnál csodásabb lények és tárgyak közé a nagy mesemondó.
Azt sajnálom, hogy sok ötletes szókép, kulturális utalás felett elsiklottam, ezért esélyes még egy második, figyelmesebb olvasás. Örömmel fogok visszatérni Rushdie izgalmas, különleges mesevilágába.