A kanadai írónő ismét remek érzékkel ábrázolt egy rendkívül összetett élethelyzetet: egy felbomló házasságot, amiből mindkét fél nyíltan kifelé kacsintgat. A feleség épp most vesztette el legutóbbi szeretőjét, aki öngyilkos lett, a férj pedig megunt szeretőjét cseréli egy fiatalabbra. Házasságuk látszatát már csak a két gyerekük miatt tartják fenn, de mindketten érzik, hogy ez az állapot csak ideiglenes, és hamarosan minden megváltozik. Atwood könyvei sosem egysíkúak, nincsenek egyértelműen pozitív vagy negatív karakterek, semmi sem csak fekete vagy fehér, mégis ez a regénye lehangolóbb, kiábrándultabb a többinél. Olyan érzés fogja el az embert olvasás közben, hogy ezek a karakterek sosem voltak és nem is lesznek boldogok igazán. Minden boldog pillanatért nagy árat kell fizetni, és fájdalmat okozni valakinek. Pedig az írónő nem tesz mást, csak őszintén, minden szépítés nélkül tárja elénk az emberi kapcsolatokat.

A három főszereplő (feleség, férj, szerető) szemszögéből bemutatott események teljesen mindennaposak és mégis (vagy éppen ezért) tragikusak egyszerre. A gyerekkori traumáit feldolgozni képtelen, szerelmét gyászoló feleség, a gyerekei és új szerelme között őrlődő férj és a kényelmes, ellaposodott kapcsolatából kilépő, valódi érzelmeket éppen felfedező nő figurái köztünk járnak, olyan életszerűek, hogy szinte leugranak a könyv lapjairól - Atwood ennek a mestere. Valahogy tényleg így lehet elképzelni egy házasság felbomlását: nem egyik pillanatról a másikra történik, hanem inkább egy hosszú, fájdalmas folyamat, különösen, ha gyerekek is vannak. Ami nekem furcsa és elképzelhetetlen volt, az a nyílt titokként kezelt viszonyok, sőt, a férj szeretőinek "menedzselése" a feleség által. Ennyire még nekem se szürke a világ, a megcsalás egyértelműen fekete, a hűség pedig fehér. Atwood-nak mégis elhiszem, hogy léteznek ilyen kapcsolatok, bár elfogadni sosem fogom. Épp ezért a szereplők megítélése is folyton változott, hol szánalmat, hol megvetést éreztem irántuk, de teljesen azonosulni egyikőjükkel sem tudtam.