Ritkán fordul elő, hogy egy regény főhősével, világával, mondanivalójával nem tudok azonosulni, de A skarlát betű második nekifutásra sem nyert meg magának. Mérhetetlenül cinikus énem végig azt szajkózta a fejemben, hogy egy kis szex miatt ennyit kell szenvedni? Ráadásul csak a nőnek kell minden megalázatást elviselni, pedig nem is egyedül volt ott? Tény, hogy ő volt házas, na de manapság már nem büntetik a házasságtörést nyilvános megszégyenítéssel... Ez volt a legnagyobb problémám, ez a tátongó szakadék a regény 19. századi és a mai modern értékrendünk között. Nem volt híd, nem volt mai napig érvényes mondanivaló, ami összekapcsolta volna Hester Prynn és az én világomat.

Mindemellett értettem és érzékeltem Hawthorne művének irodalmi jelentőségét, azt, hogy az egyik első pszichológiai regényt olvasom éppen, és egyébként ez egy merész kirohanás az uralkodó korszellem, a puritanizmus képmutatása ellen. De pusztán "irodalmi jelentősséggel" még nem tudott egy könyv sem lekötni, a regény első 30 oldalát kitevő, Hawthorne társadalmának biztosan sokatmondó, csipkelődő visszaemlékezést például kínszenvedés végigolvasni. Ritkán mondok ilyet, de egész nyugodtan ki is lehet hagyni, nem veszít vele az ember semmit. 

A felszínes felháborodás után ássunk egy kicsit mélyebbre, fejtegessük kicsit ezt az irodalmi jelentőséget. Adott tehát Hester Prynne, aki házasságtörő viszonyt folytatott valakivel (a regény legelején kiderül, de nem lövöm le a poént), amiből születik egy gyermek, Pearl. Hester férje is megérkezik a képbe, így lesz teljes a három ember életét is megkeserítő felállás. Hestert a puritán társadalom (akik egyébként extrém feketeöves keresztények, akik minden szépséget, örömöt, természetes emberi reakciót tiltanának) arra ítéli, hogy ruháján feltűnő 'A' (adultery=házasságtörés) jelet viseljen. Ez a mágikus 'A' betű lesz aztán a könyv origója, ebben testesül meg minden, amit Hawthorne el akar mondani ezzel a történettel. Szimbóluma lesz a kirekesztettségnek, a társadalmi stigmatizálásnak, annak minden velejárójával. Ebben a szigorú szabályok uralta közösségben egy "bűnös" kiemelése rendkívüli esemény, hiszen egyrészt amíg ráirányul minden figyelem addig a többiek kisebb-nagyobb botlásai észrevétlen maradhatnak. Ráadásul az eddig csak a szentbeszédekben emlegetett, arctalan bűn most arcot kapott, és így minden elnyomott félelmet, frusztrációt ki lehet rajta tölteni. Sokan már-már földtöntúli erőt is tulajdonítanak a Hester mellkasán virító jelnek, ezáltal minél jobban eltávolítják maguktól, és kihangsúlyozzák, hogy nem egy közülük, a "rendes emberek" közül.

A puritán társadalom reakciói mellett Hester, a megbélyegzett lelki folyamatait is bemutatja Hawthorne. Nyomon követhetjük, hogyan internalizálja a skarlát betű jelentését, vagyis hogyan válik a személyisége részévé. Bűn és büntetés annyira kitörölhetetlen részévé válik, hogy Hesternek eleinte meg sem fordul a fejében, hogy elhagyja a várost, ahol kitaszított lett. Külseje, viselkedése, egész lénye változáson megy keresztül, de közben azt is látjuk, hogy bűnének szimbólumát is a maga képére formája. Varrótudományát és kreativitását bevetve gyönyörű díszt varázsol a szégyenbélyegből, ami egy idő után teljesen elveszti eredeti jelentését. Inkább annak a jelképéve válik, hogy Hester képes együtt élni botlásával és annak következményeivel, nem játszik szerepet, nem mutat hamis képet a külvilág felé, mint... (Pearl apja). Valójában az ő lelke nyugodtabb, mint a folytonos színjátékra kényszerülő férfié, akit végül felőröl ez a lelki tusa.

Érdemes néhány szót szólni Hester és Pearl, anya és gyermeke kapcsolatáról is. Pearl voltaképpen Hester bukásának eredménye, örök emlékeztetője bűnbeesésének. A társadalom perifériájára szorul asszony egyetlen társa, érzelmi kapcsolata is egyben, viszonyuk tehát rendkívül összetett. Amellett, hogy a kislány a nő legféltettebb, legdrágább kincse, egyetlen biztos pontja az életében (a skarlát betűn kívül), babonás félelemmel lesi, hogy a gyermek tulajdonságai tükrözik-e a bűnös viszonyt, amiben fogant - a "zseniális" 19. századi gyermekkép, ugye... és milyen érdekes, egyfajta önbeteljesítő jóslatként, a kis Pearl valóban nem mindennapi gyermekké cseperedik. 

Kezdeti kirohanásom után azért látható, hogy rengeteg mondanivaló szorult ebbe a kis könyvbe, ami olvasmányosságban nyilván nem vetekedhet a mai világ tempójára írt regényekkel, helye a klasszikusok között mégis vitathatatlan.