"The wider we read the freer we become." /Jeanette Winterson/

litfan

litfan

Anne Rice: Prince Lestat /Lestat herceg/ (2014)

2021. július 06. - Barbie66

prince_lestat.jpgTavasszal abban a hitben búcsúztam el Anne Rice Vámpírkrónikáitól, hogy egy méltatlan lezárás után, kilenc évvel később az írónő végre képes lesz önmagához és a sorozathoz méltó befejező részt alkotni. Fájdalom, de nem ez történt. A Lestat herceg nem méltó, de még csak nem is befejező rész: azóta is újabb kötetek jelennek meg Lestat kalandjaival, amiket úgyis el fogok olvasni, de már közel sem olyan hévvel.

Úgy tűnik Rice képtelen lezárni vámpír-sagáját, ami nyilván kényelmes megélhetést biztosít számára, és valószínűleg már a rögeszméjévé is vált a vérszívók világa. Ezért nem veszi észre/nem érdekli, hogy a sorozat utolsó részei a nyomába sem érnek az Interjú a vámpírral-Lestat, a vámpír-A kárhozottak királynője-triónak. A bátor, újító, a vámpírregény műfaját forradalmasító műveket erőltetett, elcsépelt és kusza regények követték. Mintha egy különleges, kézzel készült, gyönyörű ékszert egy gyártósoron készült tucatárura cserélnének. Tisztességes iparosmunka ez is, de messze nem ér fel az első könyvekhez.

Több sebből vérzik a történet, ami egyrészt baromi lassan akar beindulni, másrészt a "beindulás" is teljesen kiszámítható módon zajlik. Az első számú problémám a rengeteg szereplő: megjelenik az összes, a Vámpírkrónikákban szereplő vérszívó, és ha ez még nem lenne elég, Rice még behoz a képbe egy csomó új karaktert is. Teljesen erőltetett az egész, ahogy előrángat ősrégi vámpírokat és hozzájuk közel álló halandókat. Nem viszik előbbre a cselekményt (inkább csak nyújtják) és nem adnak új színt sem a karakterekhez. A könyv háromnegyedéig csak jönnek és jönnek az újabb vámpírok - és persze mindnek alaposan, részletesen megismerjük az életét - hogy aztán leüljenek egy asztalhoz és a felük meg se szólaljon. Ismét bekerült a vérszívók világába egy halandó szerelmespár, Viktor és Rose, akik közül az előbbi egy óriási kihagyott lehetőség Rice-tól (lévén Lestat fia), az utóbbi pedig egy újabb töltelék-karakter.

A következő probléma szorosan kapcsolódik az előzőhöz: a rengeteg vámpír teljesen egyforma, mindenki gyönyörű, csodás arcú-hajú-testű, szépséges ruhákban pompáznak és műveltek meg kifinomultak meg minden. Csakhogy egy idő után az olvasó (én legalábbis) megcsömörlik ennyi szépségtől és tökéletességtől. Hiányoznak az egyéniségek, az egyedi jellemzők, az apró tökéletlenségek. Ahol mindenki szép, ott senki sem az. Kivéve persze Lestatot, mert őt mindenki imádja, az összes vámpír szerelmes belé és vakon követi őt - de ebből a kötetből pont nem derül ki, miért. Persze állandó a visszautalgatás Lestat kalandjaira, dicső és dicstelen tetteire, de az utóbbi részekben már csak árnyéka önmagának. Márpedig ha a központi karakter gyengül, az nem sok jót jelent egy sorozatra nézve.

prince_lestat2.jpgRice annak idején azzal tudta megújítani a vámpír-irodalmat, hogy vérszívóit a 20. század szerves részeiként ábrázolta, akik akár köztünk járhatnak-kelhetnek (persze csak éjjel). Lestat rocksztárként való tündöklése zseniális ötlet volt, de talán ott kellett volna meghúzni a határt. Számomra földöntúli, hatalmas vámpír képével összeegyeztethetetlen, hogy Iphone-t használ vagy emailt ír a laptopján. A vámpír-rádió pedig egyenesen röhejes. Minek nekik ez a sok kütyü, amikor simán tudnak telepatikusan kommunikálni. Mennyivel menőbb már, mint okostelefonokkal bohóckodni! Persze értem Rice szempontjait is, haladni kell a korral, olvasók újabb generációját megnyerni, meg hasonlók, de teljesen felesleges húzás volt.

Sokkal több energiát kellett volna inkább fektetni a vámpírlét alapkérdéseinek kifejtésére, amit minden kötetben feszegetnek, és Rice aszerint alakította, hogy éppen mennyire volt vallásos. Az eddigi kánon szerint ugye a vámpírok gonosz teremtmények, az ördög gyermekei, akik mind egy ősanyától, Akasától származnak, akit egy Amel nevű szellem szállt meg. Ehhez képest most bekerül két tudós-vámpír a képbe, akik a legmodernebb tudományos eszközöket használva vizsgálják a vámpírok vérét és szöveteit, és megállapítják, hogy... hát izé, nem értettem semmit a magyarázatukból, meg igazából nem is figyeltem oda- így Lestat. Vagyis Rice szépen felvezeti a vámpírlét tudományos alapokra helyezését, végre kapunk valami kézzelfoghatót a sok spirituális blabla helyett, aztán egy ilyen olcsó és gagyi megoldással kifarol az egészből. Ekkora gusztustalan kummantást elég nehéz megbocsátani. Mintha egy tudós azt mondaná, hogy megtalálta a rák ellenszerét, de elfelejtette leírni. Vagy egy filozófus állítaná, hogy rájött az élet értelmére, de nincs kedve elmondani. Rice nyilván nem rendelkezik egy hihető magyarázathoz szükséges tudományos ismeretekkel (ezt nem is várná tőle senki), de akkor vagy ne menjen bele ilyen eszmefuttatásokba, vagy végezze el a házi feladatot és járjon utána a témának.

Sajnos ezzel még nincs vége a könyv gyenge pontjainak, de a legalapvetőbb problémákat a fentiek jelentették számomra. Rossz érzés szomorúan és csalódottan befejezni egy könyvet (még inkább egy egész sorozatot), ezért azt hiszem egy időre félreteszem Lestatot és az ő világát, amíg kicsit halványul bennem ennek a könyvnek az emléke.

A bejegyzés trackback címe:

https://litfan.blog.hu/api/trackback/id/tr2416614434

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása