"The wider we read the freer we become." /Jeanette Winterson/

litfan

litfan

Christopher Paolini: Eragon (2002)

2022. január 09. - Barbie66

eragon.jpgRégóta kíváncsi voltam már a mindössze 15 éves szerzőjéről elhíresült fantasy-sorozatra. Sokan A gyűrűk urához hasonlítják, és mivel az egyik kedvenc regényemről van szó, minden hozzá mért könyvet fenntartásokkal kezelek. Paolini négy részesre duzzasztott, Az örökség címet viselő regényfolyamával is így történt, gondoltam az első résznek mindenképp nekivágok, aztán majd meglátjuk. Most, hogy a végére értem, azt már biztosan tudom, hogy a nagy előd szintjét sosem fogja megközelíteni, legfeljebb igényes fan-fiction-ként tudnám jellemezni. Bár nem vagyok maradéktalanul meggyőzve, nem is vette el a kedvem a folytatástól.

Kezdjük azzal, hogy az Eragon közel sem tökéletes és tele van idegesítő hibákkal, de próbáljon meg valaki egy hasonlóan komplex, mégis szórakoztató 500 oldalas regényt írni 15 éves korában. Azt azért megjegyezném, hogy Paolini semmiképp sem tekinthető átlagos kamasznak, a könyv utószavából kiderül, hogy magántanuló volt, a szülei pedig saját könyvkiadót alapítottak, hogy fiuk művét megjelentessék, aztán pedig több éves turnéra indultak az USA-ban, hogy népszerűsítsék. Ezzel együtt Paolini tehetsége vitathatatlan, és ha az én gyerekem állna elő egy ilyen szintű írással, én is megmozgatnék minden követ, hogy segítsem.

eragon3.jpgA történet meglepő módon Eragonról (vajon ez a név a "dragon" szó elütéséből jött? - gonosz betoldás vége), a 15 éves fiúról szól, aki egy nap talál egy sárkánytojást és ezzel mindörökre megváltozik az élete. A kikelt sárkány, Saphira elválaszthatatlan társa lesz, kettejük kapcsolata a regény legeredetibb és legerősebb szála. Eragonról kiderül, hogy sárkánylovas, egy rég kihaltnak hitt nép egyik utolsó sarja, és mint ilyen, kénytelen elhagyni otthonát, hogy Alagesia képzeletbeli tájain bolyongva kutassa a sorsát és a szövetségeseit. Innentől tekinthető Gyűrűk ura-fan fiction-nek: egy kitalált világ, különböző fajokkal (emberek, elfek=tündék, törpök, urgalok=orkok) saját nyelvvel, eredettel és kultúrával, akiknek bonyolult kapcsolatrendszerét egyszeriben felbolygatja Eragon felbukkanása. A nagy vonalakon túl a részletekben is sok minden emlékeztet Tolkien világára, például az elfek szintén a tengeren túlról érkeztek, az emberek megosztottak a jó és a rossz erők között, a törpök itt sem a diplomatikusságukról híresek, a főgonosz pedig egy végtelen hatalmú varázsló-démon. Visszatérő motívum az utazás, a szereplők óriási távolságokat tesznek meg, akárcsak a Gyűrű Szövetségének tagjai (a sasok itt sem kerülnek elő). Eragon kezdetben ugyanolyan esendő, mint Frodó, a könyv első felében több időt tölt ájultan, mint öntudatánál.

Tekintve, hogy A gyűrűk ura a high fantasy alfája és omegája, nehéz ebben a műfajban függetlenedni tőle (de azért van, akinek sikerült), így ez a rengeteg egyezés még megbocsátható volna. Az viszont már nem, hogy borzasztóan túlírt és szájbarágós az egész kötet. Az 500-ból 100 oldalnyi leírást simán kihúznék, úgy, hogy én Jókain edződtem. Paolini úgy próbálta életszerűvé tenni a nyilván meseszerű történetet, hogy telezsúfolta apró részletekkel, amik legtöbbször semmit sem adnak hozzá a cselekményhez. Minden mellékszereplő külsejét részletesen elemzi a legutolsó ruhadarabjáig, az épületeket, szobabelsőket pedig az utolsó szögig körülírja. Egy-két részlet azért érdekes (például hogy Saphira, a sárkány pikkelyei felsértik Eragon lábát repülés közben), ezek viszont annyiszor ismétlődnek, hogy ettől válnak bosszantóvá.

eragon_2.jpgEmlítettem már, hogy Eragon és Saphira kapcsolata a regény legérdekesebb eleme, ezt még kiegészíteném azzal, hogy a varázslatok leírása is remekül sikerült. Más, hasonló jellegű művekben (igen, még A gyűrűk urában is) a varázsló kimondja a varázsigét, és ennyi. Paolini viszont foglalkozik azzal is, hogy mi zajlik eközben a varázsló fejében. A különféle mágikus trükkök (gondolatolvasás, gyógyítás, anyagok átváltoztatása) kizárólag fejben lejátszódó folyamatainak és hatásainak leírása egészen realisztikusan hat. Tetszik, hogy ezek komoly felelősséggel járnak, és óvatosan kell bánni velük, nem úgy, mint a Harry Potter-könyvekben, ahol bárki kedvére suhintgathat a varázspálcájával. Eragon világában a varázslatok hamar kimerítik előidézőiket, akár a halálukat is okozva, így csínján kell bánni velük.

Ha el akarom helyezni az Eragont a fantasy-irodalom univerzumában, valahova a Harry Potter és a Trónok harca közé tenném. A Harry Potternél sokkal összetettebb (bár közel sem olyan eredeti) és komolyabb, a Trónok harcánál viszont sokkal ártatlanabb és bárgyúbb. Tipikus kamasz-fantasy, egy főhőssel, akivel könnyű azonosulni, és egy olyan világgal, ahonnan nehéz szabadulni - A gyűrűk urához viszont kár mérni.

A bejegyzés trackback címe:

https://litfan.blog.hu/api/trackback/id/tr1716808042

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása