"The wider we read the freer we become." /Jeanette Winterson/

litfan

litfan

Zadie Smith: On Beauty /A szépségről/ (2005)

2022. április 11. - Barbie66

on_beauty.jpgKíváncsian vágtam bele Smith regényébe, bár a korábban tőle olvasott White Teeth nem győzött meg maradéktalanul, mégis úgy éreztem, hogy az írónőnek van még mondanivalója. Ebben a művében téma valóban akadt bőven, de valahogy megint hiányzott a fókusz. Szerencsére a Belsey család tagjai iránt kialakult szimpátia kitartott a könyv végéig, máskülönben könnyen elvesztettem volna a fonalat és a motivációmat is a folytatáshoz. A teljesen hétköznapi, mégis különleges család mindennapjainak és a köréjük szőtt gondolatoknak a böngészése közben elkezdtem felfigyelni a kötet szándékos és véletlenszerű kettősségeire.

Kezdjük rögtön a szereplőkkel: egy fekete nőből és egy fehér férfiből álló házaspár (tudom, ennek nem kellene feltűnnie, a történetben mégis fontos szerepe van), három fiatal felnőtt gyerekkel. New England-ben élnek, ami az USA Európához legközelebbi része földrajzilag és világnézetileg is. A nő fiatalon aktivista volt, a férfi egyetemi doktor, gyerekeik mind jó neveltetést kaptak, az idősebbek egyetemre járnak. A férfinak munkát adó művészeti iskola lakóövezetében élnek, viszonylagos jómódban. Mindebből kiderül, hogy a szereplők jelentős hányada egy elég szűk társadalmi rétegből kerül ki - ennek ellenére mégis átfogó társadalmi problémákat érint a könyv. Még ebben a szűk keresztmetszetben is megjelennek olyan globális témák, mint a még mindig létező, alattomosan megbújó rasszizmus (fehér férfi apja a fekete feleségről: persze, biztos elhagyott egy másik fekete férfiért, ilyenek EZEK). A másik, kiemelten kezelt téma a feketékkel szemben tanúsított pozitív diszkrimináció. Sok érv elhangzik mellette és ellene is, végre nemcsak fehérek, hanem értelmiségi feketék szájából is. Érhetően sokan támogatják a fekete fiatalok továbbtanulásának megkönnyítését, a felemelkedés, a kitörés kulcsát látják benne. Mások viszont úgy gondolják, hogy az esély nem jár alanyi jogon, azt ki kell érdemelni, és egyébként is, ha a felnövekvő generáció áldozatként tekint magára, akkor örökké abban a szerepben fog rekedni.

Ehhez szorosan kapcsolódik egy másik, feloldhatatlan dilemma az egyetemek társadalomban betöltött szerepéről (nyilván a könyvben az amerikai intézményekről van szó, de szerintem nyugodtan kiterjeszthető a kérdés a hazai viszonylatra is). Vajon a társadalmi felemelkedés helyszínei vagy az elitizmus fellegvárai? Akik kemény munkával bekerültek, nyilván büszkék teljesítményükre, és az identitásuk fontos részét képezi a hallgatói/oktatói jogviszony. Ők hajlamosak lehetnek egy kivételes kör tagjaként tekinteni magukra, és rossz szemmel nézni azokra, akik valamilyen kedvezménnyel vagy segítséggel jutottak be ide, attól félvén, hogy a nehezen megszerzett presztízs így majd erodálódik. Mások viszont szükségesnek tartják a vérfrissítést, az új szemléletmódok beépülését a klasszikus tanok közé. Szerintük az egyetemek a tudás központjaiként nem zárkózhatnak el teljes társadalmi rétegek elől.

Az intellektualitás, a világ teoretikus megközelítése az egyén szintjén is komoly problémákat vet fel a regényben. Ezek főleg a családfő, Howard Belsey körül összpontosulnak, aki egyetemi tanárként és kutatóként életét a tudomány, az elméletek köré szervezi, olyannyira, hogy még a mindennapi életére is kihatással van (például nem lehet a házban olyan kép, ami figurális, embereket vagy állatokat ábrázol). Zavarbaejtő felismernie, hogy van a személyiségének egy ösztönös, érzelmektől hajtott része is. Az eddig önmagát gondolati embernek tartó férfi kénytelen azzal szembesülni, hogy vannak helyzetek, amikor az elméletek nem segítenek, vannak viták, amikben nem az észérvek döntenek.

Az 57 éves férfi új elemeit fedezi fel a személyiségének, miközben rádöbben, hogy nem igazán találja a helyét a világban. Ez az olvasó számára is frusztráló érzés, hiszen szeretnénk azt hinni, hogy ennyi idősen már mindenki megállapodik magával, a világban betöltött szerepével, a kapcsolataival. Az, hogy még az életük javát leélt emberek is keresik önmagukat, felfogható nyomasztó üzenetnek, de felszabadítónak is. Megkönnyebbülésre adhat okot, hogy még ebben a korban sincs lefutva a meccs, és lehet változni-változtatni-váltani.

on_beauty2.jpgHa már váltás/változás: a regény egyik fő konfliktusa Howard és felesége, Kiki között bontakozik ki, egy klasszikus hűtlenségi drámában. Az ok is nagyon prózai, akárhogy szépítjük: az egykor vonzó Kiki bizony alaposan meghízott, kicsit sem emlékeztetve korábbi önmagára. Hogy ez a testi változás mennyire hat ki rá, illetve Howard-ra, nagyon sokat elárul nőkről és férfiakról úgy általában. Kiki keresi magát átalakult testében, új szerepekkel kénytelen miatta azonosulni, újra kell alkotnia saját magát. Eközben Howard-ot - miközben minden gondolatiságával szereti feleségét -  újonnan felfedezett "ösztön-lénye" arra készteti, hogy váltson, és a fiatal Kikire emlékeztető lányoknál keressen gyorsan elillanó boldogságot. Ez a pusztán testiségre épülő viszony valójában egyik fél számára sem kielégítő, Howard-nak hiányzik a Kikivel átélt közös múlt, a belsős poénok, amiket csak ők ketten értenek, hiszen a felesége egyben a legjobb barátja is volt. 

A szépség, mint címadó motívum számomra kevésbé egyértelműen jelenik meg a műben, inkább a háttérben munkálkodva fejti ki hatását az eseményekre. Egymásnak feszíti az intellektust és az érzelmeket, boldogan élő párokat forgat ki egymásból, miközben pontosan nem is tudjuk meghatározni, hogy micsoda. Egy vonzó női test, egy mosoly, egy festmény mind lehet szép fizikailag, vizuálisan. De ugyanilyen szép lehet egy tartalmas kapcsolat, egy karizmatikus kisugárzás, vagy a családunkért táplált érzéseink. Smith próbálja az utóbbiak fontosságát kiemelni, szimpátiát kelteni a megcsalt Kiki iránt, de közben soraival épp az előző kategóriára tereli a figyelmet azáltal, hogy a szereplők külső jellemzésére helyezi a hangsúlyt. Mindenkiről részletes leírást kapunk, sőt, minden jelenetben tudjuk, hogy mit viseltek hőseink, ami így eléggé a külsőségek felé billenti a mérleget - nem tudom, hogy mennyire volt ez tudatos lépés.

Ezek a leírások viszont hozzájárultak ahhoz, hogy rendkívül életszerű jelenetek jöhessenek létre, amikor szinte úgy érezzük, hogy mi is ott vagyunk, vagy hogy ez a mi családunkban is éppen így zajlana le. Köszönhető ez annak is, hogy az írónő előszeretettel húzza szét a párbeszédeket, a ténylegesen elhangzott mondatok közé ékelve a szereplők reflexióit. Ez az "ezt mondta miközben ezt gondolta, és a másik közben azt gondolta hogy arra gondolt" -technika van ahol beválik és hátborzongatóan reálissá teszik a jelentet, máshol viszont elképesztően lelassítják és megtörik a tempóját.

Ahhoz képest, hogy nem szerettem meg egyértelműen Smith művét, mégis rengeteg minden jutott róla eszembe. Talán éppen ez volt a célja, őszinte tükröt tartani elénk, amiben bőven beleférnek a fenti kettősségek. Úgy írt ezekről a teljesen hétköznapi emberekről és mindennapos gondjaikról, hogy egyszerre mutatta őket egyedinek, különlegesnek és teljesen átlagosnak. Ahogy mindenkinek a saját élete, házassága, családja egyszeri és megismételhetetlen, mégis a többi emberéhez teljesen hasonló.

A bejegyzés trackback címe:

https://litfan.blog.hu/api/trackback/id/tr8017802199

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása