Kegyetlenül őszinte történetek Róma kevésbé fényes korszakából - hol van már az ókor dicsősége, a barokk szárnyalása... a háborúk, a diktatúra tombolása elsöpörte mindezt, és ami megmaradt, az csupán a ragyogó színfalak mögött megbújó nyomorúság. Hiába tündököltek az ötvenes évek filmcsillagai az olasz főváros szépséges műemlékei előtt, néhány utcával odébb már Pasolini utcakölykei tengették céltalan életüket a romos bérházak között. Rövid epizódokban tárul elénk mindaz, amiről egy nagyváros vezetése legszívesebben tudomást sem venne: a legalsó társadalmi réteg mindennapjaiba kapunk betekintést. Tizenéves fiúk lófrálnak fel-alá, alkalmi munkákból, seftelésből, lopásból és még ki tudja miből próbálnak pénzhez jutni. Iskolába nem járnak, szüleik elhanyagolják őket, és bár jó lenne arról írni, hogy a nehézségek barátokká kovácsolják őket, sajnos ez sem igaz. Valódi farkastörvények uralkodnak, a túlélés érdekében akár egymást is meglopják, elárulják, hogy a bőrüket mentsék.

Akárhogy kerestem, a szeretet legkisebb szikráját sem tudtam felfedezni egyik történetben sem, ami igazán lehangoló volt. Elkeserítő volt olyan gyerekekről olvasni, akiknek túl hamar fel kellett nőnie, és akik sehol sem érezhetik otthon magukat. A szeretetlenség ordított minden egyes oldalról, ami anyaként és pedagógusként duplán megviselt. Ki tudja, milyen értékes emberek lehettek volna ezek a fiatalok, akik megfelelő nevelés és oktatás híján egyre mélyebbre süllyedtek, és saját erejükből képtelenek voltak kitörni ebből a közegből. Nem ők tehetnek róla, hiszen otthonról is ilyen mintát hoztak magukkal. 

Pasolini nem hallgat el semmit, nem próbál hamis romantikát költeni Róma szegénynegyedének düledező falai közé. Fiatalkorú bűnözés, szexuális kizsákmányolás, prostitúció, kortárs-agresszió, családon belüli erőszak, szerencsejáték... a sort hosszan lehetne folytatni. A morális-erkölcsi kiüresedés mellett a szellemi leépülés is nyomon követhető a fiatalok nyelvhasználatán keresztül: szókincsük megkopik, csak a legalapvetőbb kifejezésekre és trágárkodásra korlátozódik, sőt a kiejtésük is elnehezül, szavaik megrövidülnek, beszédük szinte zavaros lesz. Ezt eredetiben sajnos képtelen voltam követni, ezért végül átváltottam a magyar fordításra, ami szerintem hűen tükrözi a római utcák nyelvét.

Egyáltalán nem szívderítő olvasmányról van tehát szó, ami rövidsége ellenére nem fogyasztható egyben. Mégis jó lenne, ha minél többen olvasnák, mert egyedül Pasolini emlékezett meg ezekről a gyertyaláng-életű gyerekekről, akik anélkül lobbantak el, hogy nyomot hagyhattak volna a világban.

Két szépirodalmi küszködés között szerettem volna valami kevésbé fajsúlyosat olvasni, így esett a választásom az elmúlt évek egyik legfelkapottabb, filmfeldolgozást is "kiérdemlő" thrillerére. Néhány éve tényleg mindenki ezt regényt olvasta, beszélt róla vagy a filmet kritizálta, de én ebből valahogy kimaradtam - félig-meddig szándékosan, ugyanis sokszor szeretek az árral szemben úszni, és ellenállni a trendeknek. Na de majd most! 

A számításom, hogy egy kicsit pihentetem az agyam és csak végigsuhanok egy könnyű kis ponyván nem teljesen jött be, mert bár tényleg haladós könyvről van szó, egyáltalán nem lehet egyszerű olvasmánynak nevezni. A nyelvezete egyszerű, de a történetvezetés és az érintett témák nem kis odafigyelést igényelnek. A cselekményt három nő szemszögéből ismerhetjük meg, viszont egyikük a regény egy pontján meghal. Az idáig vezető események láncolata, majd a gyilkos kilétének kiderítése adja a történet vázát, de ez mégsem egy krimi. A bűntény felgöngyölítése helyett az ahhoz vezető párkapcsolati és társadalmi tényezőkre helyeződik a hangsúly. A londoni külvárosok csinos kis házai ugyanis igazi emberi drámák helyszínei, amiket Rachel, a regény főszereplője előszeretettel figyel meg a vonat ablakából. Miközben naponta ingázik lakása és munkahelye között, egy egész fantáziavilágot épít a véletlen észrevett párocska köré - talán mind éltünk már át hasonlót. 

Az viszont, ahogy egyre részletesebben kirajzolódik előttünk Rachel vakvágányra futott (sic!) élete, és az szép lassan összekapcsolódik "Jess és Jason" sorsával, már egyáltalán nem hétköznapi. Fokozatosan kerülnek napvilágra Rachel múltjának szomorú állomásai: gyermektelenség, depresszió, alkoholizmus, válás, munkanélküliség... egy olyan lefelé haladó spirálba került, amiből nem látszik a menekülés. Csak a naponta meglesett házaspár elképzelt idilli élete a menekvés saját kudarcai elől - ám ez a pár csak néhány háznyira lakik tönkrement házassága helyszínétől, ahol az exe, Tom, Annával és kislányukkal kezdett új életet a romokon. Rachel pedig belesodródik "Jess és Jason", vagyis Megan és Scott szintén nem problémamentes kapcsolatába, ahol viszont a hűség és a bizalom jelenti a fő konfliktusforrást. 

A regény visszatérő eleme Rachel részeg emlékezetkiesései, amik egyrészt rendkívül szánandóak, másrészt a történet szempontjából folytonos lebegtetést jelentenek, vagyis sosem tudhatjuk biztosan, mi is történt, mert maga Rachel sem emlékszik rá. Homályos részletek, bevillanások váltakoznak időbeli ugrásokkal, a három szempont-karakter visszaemlékezéseivel. Ez a szerkesztési mód lehetővé teszi, hogy szinte az utolsó pillanatig ne tudjuk pontosan, mi is történt a szereplőkkel. A regény során szinte mindegyik szereplőről el lehetne hinni, hogy ő volt a gyilkos, annyira ügyesen adagolja Hawkins a részleteket. Viszont épp ezért egyiknek sem tudunk bizalmat szavazni, egyiküket sem tudjuk megkedvelni, annyira sötéten lettek ábrázolva.

Bár a brit hétköznapok megjelenítése is érdekes adalék, de a történet magva teljesen univerzális, kultúrákon átívelő: a gyerekvállalás sikerei és kudarcai. Nők, akik szeretnének, de nem lehet gyerekük, nők, akik nem szeretnének gyereket és nők, akik szeretnének is, és lett is gyerekük, de valahogy ez mégsem elég. Milyen hatással van ez a személyiségükre, a párkapcsolatukra és a döntéseikre, hogyan sodorja őket olyan élethelyzetekbe, amiket Hawkins hátborzongató realizmussal és mégis a végsőkig titkolózva jelenít meg.

Comedy is tragedy that happens to other people.

Avagy a komédia olyan tragédia, ami másokkal történik - ez egy igen jellegzetes idézet Angela Carter művéből, ami több szempontból is remekül illik hozzá. Egy idős hölgy nosztalgiázását olvashatjuk, amely során olyan családi titkok tárulnak fel előttünk, amik egy sor transzgenerációs traumát indíthatnának el - ám olyan szellemes, humoros stílusban, ami még a legsötétebb részeknél is mosolygásra késztet. Persze csak azért tehetünk így, mert pontosan tudjuk, hogy ezek kitalált karakterek kitalált problémái. Komédia és tragédia szétválaszthatatlanul összekeveredett ebben a Shakespeare-i félreértésekkel megtűzdelt visszaemlékezésben.

A "comedy of errors", azaz a tévedések vígjátéka műfajt modernizálta Carter, amikor egy szövevényes színészdinasztia rokoni szálait próbálta felgöngyölíteni. Generációnként minimum egy ikerpár, összecserélt apák (és anyák?), árván maradt fiatal és idős rokonok befogadása bonyolítja a családi krónikát, amit Dora Chance, egy elbűvölő idős hölgy elevenít fel. Nem könnyíti meg a helyzetet az sem, hogy a bohém családban rengeteg a színész, az énekes és a táncos, csupa feltűnési viszketegségben szenvedő, impulzív művészlélek. Náluk sosem unalmas egyetlen családi összejövetel sem, mindig történik valami botrányos, amiről aztán cikkezhetnek a bulvármagazinok.

A szereplők színes kavalkádján túl a regény nyelvezete sem hagy egy perc pihenőt az olvasónak: minden sorra jut egy poén, kulturális utalás, kikacsintás vagy éppen idézet. Az egész mű sűrű és szövevényes, nincsenek üresjáratok, ezért hiába rövid, viszonylag lassan tudtam csak haladni vele. Egy molyos értékelés szerint Dora egy olyan nagynéni, akihez jó lehet hétvégente feljárni és családi anekdotákat hallgatni tőle - szerintem viszont elég lehet havonta egy látogatás is.

Két merőben különböző, de Kingre ugyanúgy jellemző novella került bele ebbe a kötetbe, és mindkettő remek volt a maga módján. Az amerikai szerzőt előszeretettel aposztrofálják a horror mestereként, de rengeteg műve egyáltalán nem ebbe a műfajba sorolható, akad köztük fantasy, krimi, sci-fi vagy épp lélektani thriller. Ezúttal a két utolsó kategóriába sorolhatók írásai, melyeket mivel nem köt össze semmi a szerző személyén kívül, inkább külön-külön tárgyalnám ki.

A langolierek

A kötet első novellája egy klasszikus sci-fi, ami egy repülőn kezdődik... remek ötlet volt nyaralás előtt belevágni. Szóval néhány utas arra ébred egy repülőút során, hogy a gép rajtuk kívül teljesen üres - hamar véget is érne a történet, ha nem lenne velük egy pilóta is. Fogalmuk sincs mi történhetett, és mi is csak velük együtt, szép lassan fogjuk fel helyzetük súlyát: valamilyen úton-módon kiléptek az idő szövedékéből, és a múltban ragadtak, egy leáldozó világban, amit rémisztő gyorsasággal falnak fel a rémisztő langolierek. King zsenije abban áll, hogy ezt a banálisnak ható vázat olyan részletekkel, mozzanatokkal képes feltölteni, amitől hihetőnek és ezért hátborzongatónak hat. Már a kiindulási helyzet, azaz egyedül ébredni egy repülőn is épp elég borzongató, de aztán ez különös, időből kiszakadt világ egy több furcsa jelenséget produkál: megváltozik az érzékelés, kifakulnak a színek, eltompulnak a hangok, állott lesz a levegő. Egy igazán izgalmas finálé után Kingtől ritka optimista és életigenlő lezárást kapunk, ami viszont éles kontrasztban áll a következő kisregénnyel.

Titkos ablak, titkos kert

A Johnny Depp főszereplésével készült filmváltozatot már ezer éve meg szeretném nézni, de tartottam magam az "előbb a könyv, aztán a film"-elvemhez. Előre nem szeretném leszólni a filmet, de nem hinném, hogy sikerült visszaadni azokat a finomságokat, amiket egy ilyen történet megkíván. Az elején lassan peregnek az események, Mort Rainey, a sikeres író hegyvidéki rejtekén nyalogatja sebeit válása után, amikor felkeresi egy különös idegen, és azzal vádolja, hogy ellopta az egyik történetét. Az események egyre durvább fordulatot vesznek, míg végül Mort teljesen belegabalyodik John Shooter hálójába... azaz várjunk csak. Hogy lehet, hogy senki sem látta a férfit, amikor fényes nappal beszélgetett vele? Hogyan lehetséges, hogy senki sem tud a férfi létezéséről? Miért alszik olyan sokat Mort? És miért fáj minden porcikája ébredés után? King egy beteg elme, egy megtört ember fokozatos leépülését mutatja be nekünk úgy, hogy csak a végén rántja le a leplet művéről. A novella utolsó oldalain hirtelen minden átfordul bennünk és a szereplőkben is, ami valóban döbbenetes élmény.

King bevallása szerint ez volt az utolsó munkája aminek egy író a főhőse - ugye ott volt a Halálos árnyék, amiben George Komor egy életre kelt írói álnév volt. Aztán a Tortúra, amiben egy őrült rajongó szerzett "kellemetlen perceket" rajongása tárgyának, az imádott írónak. Végül pedig Az istenek szövegszerkesztőjében a kétségbeesett családapa a valóságot is képes volt átírni. Látszik, hogy a szerzőt nagyon foglalkoztatja ez a téma, az írók és a valóság kapcsolata. Óriási hatalom van a tehetséges írók kezében, képesek új valóságokat teremteni, amik ha megérintik a saját valóságunkat, könnyen kibillenthetik a labilisabb elméket törékeny egyensúlyukból. Ekkor borul ki egy elvakult rajongó kedvenc szereplője elvesztésén, vagy ekkor hasad le a "művészi én" (hívják George Komornak vagy John Shooternek) az író személyiségéről. Nem tudom, mit lehet még erről a témáról elmondani, de ha maradt még valami, abból biztosan egy újabb zseniális King-regény születik majd.

A sorozat második része ugyanúgy rövid történetekből áll, mint az első, melyek mind Ríviai Geralt alakja köré fonódnak - viszont most jóval kevesebb a szörny-gyilok, és több az érzelem. Yennefer szinte mindegyik novellában megjelenik, néha csak említés szintjén, de kapcsolatuk Geralt-tal így is újabb színekkel gazdagodik. Felbukkan Ciri karaktere is, aki a Vaják életének másik meghatározó alakja, ő a "végzete", ahogy elhangzik nem is egyszer. Ez az utolsó novelláskötet a sorozatban, ezután már hagyományos regényekben követhetjük Geralt sorsának alakulását - mintha Sapkowski eddig csak keresgélte volna a fő történetszálat, amit végül Geralt és Ciri egymásra találása indít el.

Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, a könyv messze jobb, mint a sorozat - még úgy is, hogy a bénácska filmváltozatnál nem nagy kunszt jobbnak lenni. Sapkowski világa összetett és izgalmas, de csak lassan bontakozik ki előttünk, nem nyom agyon adatok tömkelegével, nem akar egy fejezet alatt feltárni minden ármányt és konfliktust. Így sikerül fenntartania az érdeklődésünket, sőt, szinte sajnáljuk, hogy nem tudhatunk meg még többet a Vaják világáról. Miközben lassan kirajzolódnak ennek a fantáziavilágnak az alapjai, nem maradunk romantika nélkül sem: Geralt és Yennefer se veled-se nélküled kapcsolata mellett számos komoly és komolytalan viszony fűszerezi a szörnyvadász mindennapjait.

A lengyel szerző ezenkívül mesterien vegyíti az emberi és fantasztikus lényeket, ismét felvillantva néhány nagyon is valóságosnak ható konfliktusforrást. Sárkányok, driádok, sellők, mimikek népesítik be ezeket a történeteket, de mind annyira szerves részüket képezik, hogy jelenlétük egyáltalán nem erőltetett vagy mesterkélt. Ráadásul néhány klasszikus mese "realista" verzióját is beépítette a novellákba, mint például A kis hableány, a Hókirálynő vagy A hét holló. 

Sikerült tehát nagyon érzékletesen megjeleníteni ezt a pszeudo-középkori fantasy-világot, mindenféle finomkodás nélkül, fanyar humorral és szikár stílusban. Ha Cavill-től búcsút is kell vennünk, mint Vaják, én már örökre az ő fizimiskájával látom magam előtt Geraltot.

Hemingway munkássága hajszálpontosan leköveti a 20. század első felének európai eseményeit. Írt már az I. világháború első pillanatairól, mielőtt Európa végleg és visszavonhatatlanul elvesztette volna az ártatlanságát (Búcsú a fegyverektől). Megörökítette az első világégést túlélő elveszett nemzedék kétségbeesett bolyongását az érték-vákuumban (Fiesta, a nap is felkel). Most pedig a II. világháború főpróbájának tartott spanyol polgárháborút jeleníti meg: a gerillaháborúkat a hegyekben, a kommunisták és fasiszták (avagy köztársaságpártiak és nacionalisták) véres konfliktusát, ami végül a szélsőjobb győzelmével és Franco rémuralmával végződött. Nagy történelmi tabló helyett azonban a kisember, a közkatona szemszögét láthatjuk - az események jelentőségét azonban ez nem csorbítja, sőt!

Korábbi regényeiben már tapasztalhattuk, hogy Hemingway nem a pátosztól csöpögő jelenetek vagy a nagy erkölcsi kinyilatkoztatások embere, műveit az egyszerű, világos nyelvezet és a visszafogottság jellemzi. Ez azonban csak a felszín, a tömör leírások és lényegretörő párbeszédek mögött mély morális tartalom és fontos kérdések húzódnak meg. Hemingway ezt a technikát "jéghegy-elméletnek" nevezi, aminek lényege a mű fő mondanivalójának elrejtése, vagyis a mélyben tartása. Az igazán tehetséges írók a "csenddel", a le nem írt sorokkal is képesek átadni gondolataikat, sőt így hangsúlyozzák ki őket igazán.

A mű hőseit ennek megfelelően nem hosszas belső monológjaikon vagy eszmefuttatásaikon keresztül ismerjük meg, hanem tetteiken, döntéseiken és szűken mért szavaikon át. Néhányan közülük valódi hősökként emelkednek a többiek fölé - róluk sem kell elmondani, hogy hősök, hanem a viselkedésük, megnyilatkozásaik igazolják őket. Ilyen rögtön a főszereplő, Robert Jordan, a fiatal amerikai nyelvtanár, aki már egy éve harcol a polgárháborúban a köztársaságpártiak oldalán. Több, mint valószínű, hogy Hemingway részben saját magáról mintázta a karaktert, hiszen maga is a tengerentúlról érkezve vetette magát az európai harcok sűrűjébe.

Robert Jordan tehát egy fiatal, jólelkű, de nem naiv férfi, aki a heves spanyolok között képes hideg fejjel gondolkodni és a küldetés végrehajtására koncentrálni - amíg meg nem ismeri Mariát. Kettejük szerelme azért lehet olyan tökéletes, mert három napjuk van átélni annyi boldogságot, amennyire másoknak egy egész élete van, és ennek tudatában is vannak. Nincsenek hát felesleges körök, játszmázások, csak őszinte, tiszta érzelmek. Mi pedig annak ellenére szurkolunk az elképzelt közös jövőjükért, hogy pontosan tudjuk, az egészből sajnos nem lehet semmi. A boldog végkifejlet ártatlan megoldása elveszett a világháború sáncaiban, teljesen irreálissá vált. Nem létezik már olyan jövőkép, amiben az amerikai srác megszökteti a spanyol lányt a szörnyű háború elől, majd az új hazában együtt élik az amerikai álmot. Nem fognak a kandalló melegénél nosztalgiázni ifjúkori kalandjaikról, nem tudnak elmenekülni a harcoktól, mert azok már beleégtek a lelkükbe. Annyi sebet, traumát hordoznak mindketten, amivel hosszútávon mindenképp kezdeniük kéne valamit, és még enélkül is ott lenne a kettejük közt feszülő kulturális szakadék. Marad tehát az elkerülhetetlen megoldás, ami viszont a maga tökéletességében őrzi meg szerelmüket.

A  másik két kimagasló alak Pilar és Anselmo, a gerillabanda tagjai. Anselmo idős férfiként vesz részt a kegyetlen küzdelmekben, puszta ideológiai meggyőződésből, miközben minden egyes kioltott élet nyomot hagy a lelkiismeretén. Vallásosságát megtörte a rengeteg látott és átélt szenvedés, már csak a köztársaságban hisz, ezért áldoz fel mindent. Pilar volt a kedvenc szereplőm, aki nőként képes volt a csapat vezetőjévé válni a háború kíméletlen, férfias világában. Szókimondása, emberismerete és megingathatatlan hite miatt a férfiak is felnéznek rá. Ő az, aki a csapathoz szegődő Robert Jordan-ben felismeri a valódi hőst, és azonnal bizalmat szavaz neki. Zseniális karakter, egy erős és bevallottan csúnya nő, akit nem a külseje, hanem a kisugárzása és belső értékei miatt tartanak sokra.

Anselmo, Robert Jordan és Pilar akár a Szentháromság tagjainak is megfeleltethető, ami a spanyolokat annyira meghatározó vallást is beemeli a regény jelentésrétegei közé. A mélyen vallásos Spanyolországban nehéz lehetett összeegyeztetni a rengeteg kiontott vért Jézus tanításaival. Egyedül Anselmo tűnődik el ezen, aki Robert Jordan szerint az utolsó keresztény a katolikusok között. Vallásos hit nélkül sem egyszerű elszámolni a lelkiismeretükkel a katonák többségének, álljanak bármely oldalon is. Nem mindig elegendő a meggyőződés, hogy nekik van igazuk, hiszen mindkét fél így gondolja. Robert Jordan abban látja a különbséget (és találja meg a megnyugvást), hogy "ők" tudatlanságból öltek embereket, de a másik oldalon tudatosan, sőt tervezetten. Anselmo szerint a háború után a győzteseknek szüksége lenne majd egy közös feloldozásra, mert a jó célból elkövetett gyilkosság is bűn. Ilyen kérdések járnak főhőseink fejében, miközben éhesen, kialvatlanul és koszosan az erdei megfigyelőállásokban őrködnek.

Hemingway alászállt egy véres polgárháború bugyraiba, de amerikai optimizmusát nem vetkőzte le. Bár a szereplők rengeteg szenvedést éltek át, és végtelen az igazságtalanságok lajstroma amit ellenük elkövettek, mégis van belső tartásuk, és még mindig reménykednek a győzelemben. Számukra ez nem puszta diadal lenne, hanem az élet egyetlen lehetséges módja a jövőben. Talán szerencsés, hogy páran közülük (spoiler) nem láthatják már a csúfos vereséget, a megtorlást, a tömegmészárlásokat. Nem szerezhetnek tudomást a náci gyilkológépezet hatékonyságáról, a zsidók módszeres elpusztításáról. Hemingway megkíméli az igazán tiszta érzelmeket, gondolatokat a II. világháború rideg valóságától, embertelenségétől, és az egyre növekvő sötétségben megmutatott néhány pislákoló lángocskát, amik kijelölhetik utunkat a homályban.

Ismét erőt vett rajtam az irodalmi sznobizmus, ezért belevágtam a reneszánsz angol irodalom meghatározó művébe, ami óriási jelentőséggel bírt a későbbi korok számára, olyannyira, hogy még maga Shakespeare is gúnyt űzött belőle. Belevágtam, aztán gyorsan győzött az irodalmi "prolizmus", és beláttam, hogy én ezt az 500 oldalnyi szöveghegyet bizony sosem fogom elolvasni. Kulturális jelentőség ide vagy oda, ez a könyv nem más, mint szellemi önkielégítés, és mint ilyen, csak a szerzőjének lehet élvezetes - az olvasónak inkább kellemetlen élmény.

Az ifjú Euphues "kalandjairól" olvashatnánk, ha éppen ki lehetne hámozni őket abból a közhely- és idézetgyűjteményből, amibe nagy gonddal becsomagolták őket. Görögországban (hol máshol?) jártában-keltében emberekkel találkozik, háromoldalas monológokkal próbálják egymást meggyőzni nagyon fontos dolgokról, meg talán szerelmes is lesz, de a szóvirágokból ez is csak nehezen derül ki. 

John Lyly műve tehát hiába alapvető fontosságú az angol irodalmi nyelv kialakulása szempontjából, attól még nem lesz jó olvasmány.

Kevés ismertebb figurája van az angol irodalomnak, mint a folyton pipázó, állandóan okoskodó és minden rejtélyt megfejtő Sherlock Holmes. A számtalan folytatást, újraértelmezést és filmes feldolgozást megért karaktert alakította már Robert Downey Jr. és Henry Cavill is (hogy csak a legújabbakat említsem). Én mégis félve kezdtem a kötet olvasásába, mert akármekkora klasszikus is Conan Doyle műve, akkor is egy detektívregény - azokat pedig valamiért ki nem állhatom. Magam sem tudom miért, de Agatha Christie-vel és kollégáival ki lehet kergetni a világból. Talán a Miss Marple, Poirot és persze Sherlock Holmes figuráiból sugárzó arrogancia taszít ennyire: ők mindig okosabbnak gondolják magukat a többieknél, mindig egy lépéssel mások előtt járnak, és ezt nem is próbálják leplezni, Holmes például számtalanszor tiporja sárba a hűséges Dr. Watson önbecsülését. Nemcsak a karakterek, hanem a szerzőik is hasonló felsőbbrendűséget árasztanak, hiszen az olvasót teljesen hülyének nézve igyekeznek kacifántosabbnál kacifántosabb bűneseteket kitalálni, amiknek vagy annyira erőltetett a megoldása, hogy nem jövünk rá - ekkor tényleg ostobának érezzük magunkat, vagy pedig már a legelején ráhibázunk a tettesre - ekkor viszont oda az izgalom.

Ennyi előzetes negatív érzés után egészen kellemes csalódás volt a legendás angol nyomozózseni kalandjait olvasni. Bár valóban egy önhitt hólyag, tehetségéhez nem férhet kétség. A részletek legaprólékosabb megfigyelése, a megfelelő, logikus következtetések levonása után Holmes szinte minden rejtélyes bűncselekmény elkövetőjéről lerántja a leplet. A kötetben szereplő történetek közt akad egészen megmosolyogtatóan ártatlan "bűntett", például amikor kétségbeesett hajsza folyik egy elcserélt liba után, ami lenyelt egy értékes drágakövet, vagy amikor a bevételeit kiegészítendő egy tehetős polgár éveken át koldusnak álcázza magát. Vannak persze jóval sötétebb, emberéleteket követelő esetek is, amik után Holmes és Watson el-elmereng az emberi lélek rejtelmein.

Ezek a novellák remek kis jellemrajzokat, érdekes emberi sorsokat villantanak meg, terjedelmük pont megfelelő ahhoz, hogy megszakítás nélkül olvassuk el őket, és néha még meglepnie is sikerült néhánynak. Nagyobb lélegzetvételű mű ebben a kimért brit stílusban elég gyöszös lenne (lásd Dickens regényeit), de így ideális volt az adagolásuk. Watson, aki rajongója és barátja Holmes-nak, elegáns, de egyben szellemes stílusban számol be kalandjaikról, amik számára egyfajta kiszabadulást jelentenek unalmas, hétköznapi életéből. Talán ez tartja egyben felemás kapcsolatukat, hiszen mi másért maradna meg az őt folyton kioktató, leckéztető detektív mellett?

Annak idején kamaszként egyszer már szembetaláltam magam King novelláskötetével, és azóta csak ült a könyvespolcomon és türelmesen várt... Néhány történetre tisztán emlékeztem, másokat viszont mintha először olvastam volna - előbbiek voltak azok, amik ismét lenyűgöztek, felkavartak és elborzasztottak, a többi pedig néha bizony untatott. Talán nem is várható, hogy egy ilyen gyűjtemény minden darabja egy szinten legyen, óhatatlanul kerülnek bele erősebb és gyengébb művek.

King több műfajba is belekóstol, persze a rá jellemző borzongás megjelenik az összes novellában, legfeljebb másként adagolva. Akad klasszikus horror, sci-fi, pszichológiai thriller és fantasy is. Engem valamiért a betegebb, elmeroggyantabb történetek fogtak meg, talán azért, mert ezekhez passzol legjobban a novellák rövidsége: nincs terjengős felvezetés, háttértörténetek, csak a felvillantott, hátborzongató ötletek. Valószínű, hogy ezek egy regényhez nem lennének elegendők, de érdemes volt eljátszani egy kicsit a gondolattal. A Jaunt című történet a legjobb példa erre, ami a jövőben játszódik és a teleportálás feltalálásának körülményeit és társadalmi-gazdasági hatásait firtatja. Bár kitér a jelenleg ismert világunkat sarkaiból kiforgató találmány megszületésének körülményeire, nélkülöz minden tudományos megalapozottságot, ami egy részletesen kidolgozott regénynél már komoly problémát jelentene.

Egy másik novella azt boncolgatja (!), hogy egy ember mennyi ideig képes életben maradni a saját testrészeinek módszeres elfogyasztása által. A lakatlan szigetre sodródott ex-orvostanhallgató a saját bőrén tapasztalja meg milyen áldozatokkal jár a túlélés. Egy fokkal visszafogottabb, de hasonlóan hátborzongató ötleten alapul Az istenek szövegszerkesztője, amiben a számítógépbe betáplált parancsok a valóságot változtatják meg. A boldogtalan családapa így törli ki életéből feleségét és fiát, és szerkeszt magának ideális otthont. A leghosszabb novella A köd címet viseli, és szinte rögtön a Stranger Things jutott róla eszembe, ugyanis egy vélhetően párhuzamos világból érkezett szörny-támadásról szól.

Ezek voltak a kedvenceim, de mindegyik történet adott valamit - igaz hogy néha unalmas percek árán. Az viszont biztos, hogy King még gyengébb pillanataiban is képes olyasmit írni, ami hatással lesz az olvasóra, amit sok író nem mondhat el magáról. Ez a novelláskötet bepillantást nyújtott a szerző brilliáns, bár kissé beteg elméjébe, egyszersmind remek játszótere volt formálódó ötleteinek.

Passuth egyik kései regénye egy általa előszeretettel használt szófordulatot visel címként. Ez beismerése annak, hogy egy igen illékony, bizonytalan korszak felelevenítésére tett kísérletet - és ezúttal sajnos nem járt sikerrel. Ez a könyv nem valódi regény, hanem az események puszta felsorolása, tényszerű rögzítése - azaz krónika. A cselekmény nagyjából 30 évet ölel fel a három részre szakadt Magyarország történetéből, Buda török kézre kerülésétől (1541) Báthory erdélyi fejedelemmé választásáig (1571). Ez az időszak nem csak egy érettségi tétel, hanem egy izgalmas, turbulens korszaka hazánknak: lavírozás a Habsburgok és a Török Birodalom között, hízelgés, de nem megalázkodás a német császár és a török szultán előtt. Pártoskodás, megosztottság, aszerint, hogy ki melyik nagyhatalom felé húz, ki hol szeretné inkább sütögetni a pecsenyéjét. Mindezt megfejelik még a vallási ellentétek is, de végül Erdély lesz az egyetlen ország Európában, ahol viszonylagos békében élhetnek együtt a katolikusok és a reformáció új irányzatainak hívei: reformátusok és unitáriusok. Passuth megkísérli - szokásához híven - hogy az európai történelmi környezetbe ágyazza hazánk jelen korszakát, ám ezúttal - szokásától eltérően - kifolynak az ujjai közül az események.

Pedig érdekes élmény volt erről a viharos fél évszázadról más tollából is olvasni, hiszen több más irodalmi alkotást is megihletett már. Ott van rögtön az Egri csillagok, ami Buda elestét, Török Bálint börtönbe kerülését, majd Dobó István és az egriek hősies helytállását énekli meg, de a dicsőséges győzelemmel véget is ér. A Szigeti veszedelem Zrínyi Miklós hőstettének, Szolimán halálának állít emléket. Ugyanarról a személyről vagy eseményről más felfogásban olvasni más megvilágításba helyezheti a történteket, most azonban még jobban kihangsúlyozta Passuth művének fő hibáját.

A Krónikából ugyanis nagyon hiányzik egy főhős, egy központi figura, aki köré az események szerveződnének. Van persze néhány fontosabb alak, akiket jobban megismerünk, például Szapolyai Jánost, az utolsó magyar származású királyunkat, feleségét, Izabellát, aki fiatalon megözvegyül és próbál felnőni a királynői feladatokhoz, és fiukat, János Zsigmondot, aki elveszik a történelem hullámai közt. Megjelenik számos államférfi is, például a kétes hírnevű politikai zseni, Martinuzzi (Fráter) György, vagy Dávid Ferenc, az erdélyi unitárius egyház megalapítója. Ezek a szereplők forgószínpad-szerűen követik egymást, ráadásul kis híján elveszünk a számtalan mellékszereplő tömkelegében.

A központi szervező figura hiánya a cselekményen is megmutatkozik. Passuth mindig oly precíz történetvezetése felbomlik, lazán kapcsolódó epizódokra esik szét, és gyakoriak az ismétlések is. Mindezeket a gyengeségeket persze lehet a bemutatott történelmi korszak sajátosságaira fogni, de éppen az író korábbi munkái bizonyítják, hogy szinte bármilyen életrajzot vagy korszakot képes lebilincselő regénnyé formálni.

Mégsem szeretnék senkit lebeszélni a könyvről, mégpedig a korábban emlegetett irodalmi kapcsolódási pontok miatt. Ez az időszak nem csak egy adathalmaz az egyik töri érettségi tételben, hanem igazi irodalmi klasszikusok ihletője, amiről Passuth jóvoltából lehetőségünk nyílik egy más - egy fokkal objektívebb - szemszögből olvasni. Másrészt az író további Erdély regényeinek történelmi előzményeit is megismerhetjük. A Négy szél Erdélyben és a Sárkányfog ezzel a kötettel válik teljessé, ami bár nem tekinthető hibátlan történelmi regénynek, igényes krónikának mindenképp.

Nehéz meghatározni a könyv célközönségét, mert elvileg ez egy felnőtteknek szóló gyerekkönyv, de bizonyos kor fölött szerintem gyerekek kezébe is adható. Mondjuk inkább úgy, hogy olyan felnőtteknek való, akik még halványan fel tudják idézni gyerekkori énjüket, illetve azoknak a gyerekeknek is tetszeni fog, akik már sejtik, hogy egyszer ők is felnőnek majd.

McEwan a rá jellemző alapossággal vázolja fel egy átlagos brit család hétköznapjait, amik az élénk fantáziájú főhős, a 10 éves Peter fejében mindig valamilyen különös fordulatot vesznek. McEwan írói bravúrja abban rejlik, hogy az átmenet a hétköznapiból az elképzeltbe szinte észrevehetetlen. Persze egy idő után felismerhető a kis történetek ritmusa, a helyzetek és a feldolgozott témák változatossága miatt mégsem válik unalmassá.

Akármilyen különleges képzelőerejű kisfiú Peter, a szituációk, amikbe belekeveredik, az átélt élményei tökéletesen általánosak, így az ifjú olvasók könnyen azonosulhatnak vele, a felnőttek pedig fel tudják idézni emlékeiket. Gyermeki örömök és félelmek tipikus epizódjai például a szeretett háziállat elvesztése, a testvérviszály, iskolai csúfolás, nyaralás a családdal vagy éppen egy új családtag megismerése.

A kisfiú legtöbbször mások bőrébe bújik álmodozásai során, ez nagyfokú empátiáról is árulkodik. Elképzeli, milyen lehet kisbabaként a saját testébe zárva eltölteni egy napot, és ennek hatására megkedveli az addig idegesítőnek vélt kis unokatestvérét. Idős macskájuk bőrébe bújva (szó szerint) méltó búcsút vesz a családtagnak számító állattól.

A legszórakoztatóbb és egyben legmegkapóbb fejezetben Peter a felnőttkorát képzeli el, és ezzel görbe tükröt tart az olvasók elé is: a felnőttek már nem tudják igazán felhőtlenül jól érezni magukat, folyton elégedetlenek, mindig hiányzik nekik valami. 10 évesen már nem kisgyerek, de még nem is kamasz Peter, de már fel tudja mérni az idő múlásának elkerülhetetlenségét. A két "tábor" közti senki földjére talán még felnőttként is emlékszünk: bizonyos dolgokhoz még kicsik voltunk, mások pedig dedósnak tűntek már.

McEwan csodásan ragadja meg ezt az átmeneti korszakot, és a kötet végén kicsit irigyelhetjük Petert, aki még dönthet úgy, hogy nincs kedve a felnőttes dolgokhoz és inkább gyerek marad még egy kicsit.

Szeretem, ha könyv újat tud nekem mondani, ha eddig nem ismert világokat nyit meg előttem. Ezt tette a francia szerző műve is, aki a színek történetébe enged bepillantást. Első hallásra furcsának tűnhet, hiszen hogyan lehet olyan alapvető dolgoknak, mint a színek, történetük? Annyira magától értetődőnek vesszük, hogy körülvesznek minket, hogy nehéz elképzelni, hogy más korokban, más kultúrákban teljesen máshogy érzékelték őket (például a zöldet sokáig nem is tekintették külön színnek). És akkor még csak a színek fizikai érzékeléséről beszéltünk, a hozzájuk kapcsolódó értékekről, érzelmekről, szimbólumokról még szót sem ejtettünk.

Szerencsére itt van ez a remek kis könyv, ami gazdag illusztrációival, olvasmányos stílusával végigkalauzol minket Európa nagyjából ezer éves kultúrtörténetén, és bemutatja, hogy a színek (és köztük is kiemelten a fekete) megítélése hogyan változott az évszázadok során. A fekete színt sokszor nem is tekintették valódi színnek (köszönhetően Newton optikai kutatásainak), máskor pedig több típusát is megkülönböztették (fényes, nemes fekete vs. matt, komor, veszélyes fekete). Népszerűsége megélt több hullámhegyet és völgyet, ahogy más és más jelképekhez társult. Az első asszociációnk természetesen a halál, a gyász színe, ami elég uralkodó nézet még most is, bár nem mindig feketében gyászoltak, volt, hogy lilában vagy akár fehérben is. Aztán a fekete volt a pokol, az ördög, a gonosz jellemző színe is, a babonás középkorban még az ilyen színű állatokat is rossz szemmel nézték.

A negatív megítélés mellett a feketét komoly, bölcsességet sugárzó színnek is tekintették, ezért jártak az uralkodók, államférfiak, tudósok, köztisztviselők ilyen ruhákban. Mivel a kelméket ezzel a színnel volt a legdrágább megfesteni, csak az igazán gazdagok engedhették meg maguknak a fekete ruhák viselését, így vált az elegancia és a luxus jelképévé. Ha pedig a rockerek ruhatárára gondolunk, a fekete az ellenállás és a lázadás színe is volt már.

Ezeket a társadalmi folyamatokat kellő részletességgel, de nem terjengősen mutatja be Pastoureau, ráadásul kitér olyan érdekes határterületekre is, mint a címertan, a kelmefestés, vagy a fekete-fehér filmek technológiája. Egyáltalán nem szorítkozik tehát pusztán festmények elemzésére, hanem sokkal szélesebb művészeti technikákból merítve mutatja be a fekete szín történetét. 

Egy zátonyra futott házasság rövid és tragikus története, egyben egy nagy sikerélmény számomra, hogy eredetiben, olaszul is megértettem legalább a 80%-át, pedig egy lélektani, belső monológokkal tarkított regényről van szó.

Nem ismerem a pontos okát, miért élvezem ennyire a mások fejébe, kapcsolataiba belemászós könyveket, de biztosan van benne egy kis kíváncsiság is. Hiába kitaláltak a karakterek, mégis kicsit olyan, mintha beleshetnénk a magánéletükbe, konfliktusaikba. Jelen esetben Riccardo és Emilia hamvába holt házasságának darabokra hullását kísérhetjük figyelemmel. Az alapvető gondot az jelenti, hogy a két ember teljesen félreérti egymást: Riccardo abban a hitben vállal jól fizető, de gyűlölt munkát (drámaíróként forgatókönyveket ír), hogy a szép lakással, autóval, bejárónővel majd boldoggá teszi fiatal feleségét. Emilia pedig azt hiszi, hogy férje azért hagyja kettesben főnökével, hogy általa jusson előre a karrierjében. Ez a véletlen közjáték indítja el a nőben azokat a lelki folyamatokat, amik végül a regény címét is adó, férje iránt táplált megvetéshez vezetnek.

Adott tehát két, egymást szeretni próbáló, de nem tudó fél, akiket a nemek közötti kettős mérce még távolabbra lök egymástól. Mindkettejüknél elcsattan egy házasságon kívüli csók, ám amíg Riccardo egy kézlegyintéssel elintézi az övét, addig Emiliáét valóságos tragédiának, árulásnak éli meg. Az egész regényre jellemző a férfiközpontú megközelítés, Emilia gondolatait csak férje értelmezésein átszűrve ismerhetjük meg, ráadásul rajta kívül nincs is más női szereplő.

Érdekes kettősség figyelhető meg Riccardo kifinomult, intelligens belső monológjai és sokszor durva, erőszakos megnyilvánulásai között. Miközben az Odüsszeia megfilmesítésére készül, óhatatlanul is párhuzamba állítja saját házasságát Odüsszeusz és Pénelopé kapcsolatával. Érdekes gondolatmenetekben fejtegetik filmes kollégáival az ókori görög hős motivációját, szándékait, újabb és újabb értelmezési lehetőségeket találva a nagy klasszikushoz. Ugyanezt tette pár évtizeddel később Margaret Atwood, aki viszont Pénelopé szemszögéből írta újra a legendás eposzt.

Ezek az éles kontrasztok igazán vibrálóvá teszik a könyvet, és noha nem tudtam maradéktalanul elfogadni a szereplők érveit, örülök annak, hogy értettem a művet annyira, hogy ne értsek vele egyet.

Mit lehet elmondani egy könyvről, ami azzal kezdődik, hogy próbál lebeszélni az elolvasásáról? Vagy aminek a főhőse éttermekben fulladást színlelve pénzt fogad el az őt megmentőktől? Vagy amiben ugyanez a főhős szexfüggő nőkkel folytat üres, lelketlen viszonyt? Vagy pedig ahol szintén ugyanez a főhős minden nap a kalodába zárt barátja mellett strázsál a munkahelyén, 1734-ben? Egyszerűnek biztosan nem neveznék egy ilyen regényt, sem pedig könnyen fogyaszthatónak. Mégsem éreztem azt, hogy küzdenem kell vele, nem volt ott az erőszakos tudálékosság, az öncélú művészkedés, mint sok más kortárs vagy modern szerző esetében. Bár Palahniuk-tól ez az első könyv, amit olvastam, rögtön kiérződött a sorok közül a szórakoztatás vágya, de közben sikerült el is gondolkodtatnia.

A fentebb emlegetett főhősre, Victor Mancini-ra ugyanis tökéletesen illenek a korábbi tények, de azoknak az ellenkezője is. Vagyis azért veri át a gyanútlan megmentőit, hogy a tőlük kicsalt pénzből édesanyja kórházi számláit fizesse. Azért jön hozzá hétfőnként X, szerdánként Y, péntekenként meg Z, mert Victor maga is elköteleződési problémákkal küzd, és csak a szex határozza meg a kapcsolatait. Végül pedig azért figyel szerencsétlen barátjára a munkahelyükön, mert egy történelmi témájú, kosztümös vidámparkban dolgoznak, ahol a legkisebb kihágás (pl: nem korhű ruha viselése) korhű büntetéssel jár (pl: kaloda). Ez a kettősség egyetlen dologra vezethető vissza, mégpedig Victor gyerekkorára, ami, ahogy a visszatekintésekből kiderül, egyáltalán nem volt idilli. Mentálisan labilis édesanyja folyton visszalopta őt a róla gondoskodni próbáló nevelőszülőktől, hogy aztán keresztülráncigálja az országon. A kis Victor út menti motelekben, éttermekben és lopott kocsikban nőtt fel, anyja furcsábbnál furcsább összeesküvés-elméleteit hallgatva. Csoda, hogy egy normális emberi kapcsolatokra képtelen, már-már diszfunkcionális felnőtt vált belőle?

Valahogy mégsem keserű szájízzel olvastam a könyvet, a sok abszurd, vicces helyzet, a frappáns gondolatok kellően ellensúlyozták Victor gyerekkorának tragikumát, arról nem is beszélve, hogy a szerző egy percig sem "sérültként", vagy "fogyatékosként" ábrázolta hősét, hanem olyan emberként, aki a hátrányos helyzetéből fakadóan más, alternatív megoldásokat kénytelen kitalálni az életben maradáshoz. Victor bár a társadalom peremén egyensúlyoz, sosem akar bekerülni a fősodorba, az ő számára a boldogság is alternatív. Miután pedig többszörösen felülírja saját identitását, és felszabadul anyja mérgező jelenléte alól, talán végre esély nyílik számára, hogy ezt meg is szerezze.

Palahniuk meglepetés-szerző számomra, igazi kellemes csalódás, aki friss látásmódjával, eleven stílusával, szókimondó, de okos humorával azonnal kedvet csinált a következő művéhez.

Minden szempontból monumentális mű: méretét, terjedelmét, a cselekmény által felölelt időszak hosszát és a szereplők számát tekintve is. Leginkább Ken Follett regényeivel mutat hasonlóságot, de azért bőven vannak eltérések is a két angol szerző között.

Rutherfurd a francia főváros több évszázados történelmét szövi egybe hősei sorsának alakulásával, akiket a társadalmi osztályok széles palettájáról válogatott össze. A fő cselekményszál a 19. század végén indul, és a 20. század második felében ér véget, de a lineáris történetmesélést folyton megszakítják a visszaugrálások több évszázaddal korábban élt ősökhöz, ezért hol az 1200-as években találjuk magunkat, hol a francia forradalom idején, hol a Napkirály korában. A mellékelt családfák nagy segítséget jelentenek a szereplők őseinek és leszármazottainak beazonosításában, de ezáltal mindig ki is zökkentem a fő történetszál eseményeiből. Nem kis agymunkát jelentett újra meg újra összerakni, hogy éppen kinél és mikor járunk, ráadásul hiányoztak a Follett-nél olyan bosszantó, a folytatáshoz mégis remek motivációt jelentő "cliffhanger"-ek, vagyis a fejezetek végére hagyott váratlan fordulatok. Rutherfurd sokkal nyugodtabb, ráérősebb olvasásélményt kínál, nincs az az érzésem, hogy most azonnal végig kell rohannom mind a 800 oldalon. 

Az egész regény sokkal intellektuálisabb, sokkal több leíró rész található benne, ami szintén megakasztja a cselekményt, de hát ezzel a címmel ne csodálkozzunk, hogy maga Párizs is főszereplővé lép elő. Ott lehetünk az Eiffel-torony építésénél, bekukkanthatunk a Moulin Rouge félhomályos páholyaiba, nyomon követhetjük a város fejlődését az évszázadok során. A francia történelem minden nagyobb eseményét érinti a regény, és számos ismert történelmi személyiség, művész is említésre kerül, Villon-tól Victor Hugo-n át Napóleonig. Ez a monumentális vállalás azonban áldozatokkal jár, jelen esetben a szereplők sikerültek kissé elnagyoltra. Bár a társadalom minden szegmenséből válogatta össze őket a szerző, tehát vannak nemesek, nagypolgárok, munkások is, mégsem érezni köztük akkora különbséget. Beszédmódjuk, szófordulataik nem árulkodnak származásukról, az pedig végképp különös, hogy mindegyikük a francia történelem és művészetek szakértője, és a legegyszerűbb gyári munkás is képes bármikor kivágni egy akadémiai székfoglalót Párizs építészetéről.

Rutherfurd egyértelműen szócsőnek használja karaktereit, akiknek az a dolga, hogy megfelelő helyen és időben legyenek, hogy az adott történelmi korszakhoz, eseményhez elmondhassák a legfontosabb tudnivalókat. Bár nem ismerek egy párizsi lakost sem, gyanítom, hogy ott sem mindenki történész, ezért ezt elég komoly hibának tartom a könyvben. Ezt leszámítva viszont csodálatos időutazást kínál, egy szépséges történelmi-kulturális tablót, ami egy laza cselekménnyel összekötve remek szórakozást és intellektuális feltöltődést nyújt.

Általában tartom magam ahhoz az elvemhez, hogy ha egy könyvből készült filmadaptáció is, azt nem nézem meg addig, amíg magát a regényt el nem olvastam. Szeretem ugyanis a saját fantáziámra bízni a szereplők elképzelését, nem pedig egy színész arcát magam előtt látva olvasni a történetet. Hogy ezúttal nem így történt, az nagyban köszönhető annak, hogy a Vajákból készült Netflix-sorozat főszerepét Henry Cavill (ex-Superman) játssza, márpedig az ő képét bármennyi oldalon át szívesen látom magam előtt. Na de a kamaszlányos ömlengéssel nem szeretném Sapkowski érdemeit csorbítani, Az utolsó kívánság egy igazán ígéretes nyitánya a hét (plusz egy) részes fantasy-sorozatnak, Cavill mint Geralt pedig csak egy kellemes ráadás.

A Sapkowski alkotta világ annyira egyedire és összetettre sikerült, hogy más médiumok alkotóit is megihlette, a már említett filmsorozat előtt készült már belőle sikeres videójáték is. Bár még csak ízelítőt kaptam ebből a világból, azt hiszem értem, hogy miben rejlik a varázsa. A lengyel szerző zseniális módon tudta ötvözni a fantasy Tolkien óta változatlan elemeit a kelet-európai folklórral és a klasszikus mesék kelléktárával. Ebben az első kötetben több novella szerepel, amiket a főhős, Ríviai Geralt személye köt össze. Azt tehát egyelőre nem tudom megítélni, hogy milyen, amikor egy hosszabb történetszálat vezet végig a szerző, de már ezekben a rövidebb epizódokban elkezdte lerakni a Vaják világának alapköveit. Ez a világ pedig mellőz minden pátoszt, bővelkedik viszont kelet-európai fekete humorban, borúlátásban és szenvedélyességben. 

Ráadásul ez az egyedi hangulat olyan apró finomságokkal van teleszórva, amiktől - fantasy ide vagy oda - teljesen hihetővé és hitelessé válik ez a világ. Ilyen apró, de fontos részlet például a hangok, szagok megjelenítése, vagy, hogy társadalmi rangtól függően más-más stílusban szólalnak meg a szereplők. Külön bravúr, hogy a társadalmi-politikai berendezkedés, a különböző fajok közti feszültségek ábrázolása és a mágiával, varázslattal foglalkozó részek tökéletes egyensúlyban vannak. Mindezt pedig remek, pörgős párbeszédek (ritka jó fordításban) és fordulatos cselekmény teszik kerek egésszé.

És hát persze ott van a főszereplő: a különc, titokzatos vaják, Ríviai Geralt, aki jó pénzért bármilyen szörnyet legyilkol. Emberfeletti képességei miatt sokan ferde szemmel néznek rá, örökös vándorlása közben sokan megismerték, de igazán senki sem. A társadalom peremén élő, magányos harcos, aki nem hősies, nem szent, de hosszú évek tapasztalatából fakadó bölcsességgel szemléli a világot. Az ő karakteréből, ahogy Sapkowski egész világából egy falatnyi kis szeletet kaptunk csupán az első kötetben, de azért már sejthető, hogy jóval több rejlik még mindkettő mögött.

Eddigi olvasmányaim alapján egészen elképesztő irodalmi ív látszik kirajzolódni a nők házasságtörésének témakörében, amibe Flaubert regénye tökéletesen beilleszthető. Voltaképpen a nők házasságban és társadalomban betöltött szerepének változását követik nyomon, ami kevesebb, mint egy évszázad alatt is óriási léptékű volt. A kezdőpontot A skarlát betű  (1850) jelöli ki, ezt követi a most bemutatott Bovaryné, majd az Anna Karenina (1877), a Forsyte-saga (1906) és végül a nemrég befejezett Lady Chatterley szeretője (1928). Ezek a mára klasszikussá vált, de saját korukban igencsak szókimondónak számító könyvek a férjüket megcsaló nők megítélését mutatják be, ami a teljes társadalmi kirekesztettségtől és haláltól indulva az érzelmi és anyagi ellehetetlenítésen át a még mindig hatalmas áldozatokkal járó, de mégis hatalmas előrelépésnek számító megtűrésig jut el.

Flaubert az egész témát annyira realista módon járja körbe, hogy regényéből a romantika szikrája is hiányzik. Emma Bovary, egy szép, de teljesen átlagos nő férjhez megy egy középszerű orvoshoz, születik egy gyermekük, egyre több anyagi nehézségük támad, miközben az asszony folyton többre, másra vágyik. Nem hoz boldogságot az életébe sem házassága, sem gyermeke. Két szeretője, Léon, illetve Rodolphe iránti fellángolásai is csak átmeneti örömöt jelentenek számára, és hamar kiábrándul belőlük. A történet legnagyobb tragédiája, hogy Emma egy olyan ábrándot kerget, amit saját és partnerei középszerűsége miatt sosem érhet el. Flaubert semmiféle túláradó érzelmet, vagy egyediséget nem engedélyez művében, szereplői híján vannak bármilyen egyéni jellemvonásnak, igazi szürke kisemberek. Ahogy Emma, úgy mi is fulladozunk a kisvárosi élet eseménytelenségében, ráadásul a lapos, sablonos karaktereket sem tudjuk megkedvelni.

Mikor már-már összecsapnának Emma feje fölött a hullámok, és férje számára is kiderülne csalfasága, a nyilvános megaláztatás helyett az egyetlen, asszonyok számára járható kiutat választja házasságából, és öngyilkos lesz. Ezzel a lépéssel Flaubert elismeri ugyan, hogy mennyire hátrányos helyzetben vannak a nők a társadalomban, mégsem megy bele a probléma nyílt megvitatásába. Ugyanazt teszi, mint szürke kisember hősei: hallgat, vállat von és megy tovább. 

Jóval bátrabban kezelte a kérdést Hawthorne és Tolsztoj, akik be merték mutatni a "bukott nők" környezetének reakcióit is. Az ő hőseik sokkal több konfliktust vállalnak és egy idő után férjük előtt sem lesz titok, hogy mit tettek. Hester Prynne (A skarlát betű) azonban képes együtt élni kitaszítottságával, Anna Karenina viszont nem. Hozzájárulhatott ehhez az is, hogy Hestert nem szakították el kislányától, Anna viszont nem találkozhatott a fiával - mindkettejük sorsa férjük kezében volt. A 20. század aztán fordulatot hoz a nők helyzetében, már nem csak a halál választhatja el őket férjüktől, hanem elég csupán teljes eddigi életüket maguk mögött hagyni (irónia). Irene (A Forsyte-saga) és Connie (Lady Chatterley szeretője) új életet kezdhet ugyan a szeretett másik férfi oldalán, cserébe viszont ki kell szakadniuk társadalmi közegükből, lakóhelyükről és családjukból. A válás még mindig egy bonyolult és megalázó procedúra volt, ahol a nőnek sokkal több volt a veszítenivalója.

Ez az európai válás-körkép persze korántsem teljes, mégis szemlélteti, hogy honnan hova jutottak a nők közel 70 év alatt. A következő 70 év hozta el az igazi szabadságot a házasság és válás terén, kérdés, hogy milyen érzelmi és morális árat fizetünk majd ezért.

Nem igazán lehet regénynek nevezni a szó mai értelmében Rabelais művét, ami egyrészt rémesen hosszú, másrészt tele van idézetekkel, utalásokkal és felsorolásokkal. Benne rejlik a reneszánsz műveltség egész tárháza, a szerző mintha kérkedne kora tudásával és lépten-nyomon teljesen felesleges betoldásokkal szakítja meg a cselekményt - ami valójában nem áll másból, mint két óriás, apa és fia eszmecseréjéből mindenféle emberekkel.

A fentiekből látható, hogy nem sikerült igazán komolyan vennem Gargantua és Pantagruel történetét, elmélyedésről szó sem lehetett, a közbeékelt latin és görög mondatok, felsorolások és listák miatt pedig sokszor csak átlapoztam a fejezeteket. Teljesen akkor engedtem el a regényt, amikor egy egész fejezet szólt arról, hogy Gargantua mi mindennel törölte ki a fenekét gyerekkorában. Biztosan van, aki ezt is a középkori irodalmi stílus sajátosságával, meg Rabelais humorával magyarázza, és nyilvánvalóan túl dilettáns vagyok, hogy ezt értékeljem, de nem szeretem, ha olvasóként teljesen hülyének vagyok nézve. Attól még, hogy lapokból áll és van borítója, még nem biztos, hogy ez egy könyv.

Annyival több van ebben a regényben a megbotránkoztató epizódoknál, ami mindenkinek elsőre eszébe jut róla! Persze nem lehet letagadni, hogy Connie (Lady Chatterley) és Mellors rengeteget szexelnek benne, még többet beszélnek a szexről, virágokat fűznek egymás fanszőrzetébe, sőt, még nevet is adnak nemi szerveiknek. Lawrence softpornónak titulált könyve mégis jóval több ennél: egyszerre dönt le nemi és társadalmi korlátokat, miközben felvázolja egy új angol társadalom előképét. Az első világháború fájdalmas lenyomata is érződik a műben, és persze visszaköszön Lawrence állandó témája, a választás természet és modern civilizációs vívmányok között.

Nagyon is el tudom képzelni, mekkora felhördülést válthatott ki megjelenésekor Lady Chatterley története, amiben először vetik papírra szépirodalmi alkotásban, hogy egy nőnek is van orgazmusa, hogy utódnemzésen kívül azért örömforrás is lehet a szex. Igaz, hogy Lawrence nem volt szexológus, és a női főhős gondolatait, érzéseit még mindig férfi szemszögből ábrázolja, műve mégis hatalmas áttörést jelentett. Nőként többször is megmosolyogtam, hogyan képzeli el egy férfi a belső világunkat. Nem, nem gondolunk percenként a méhünkre, nincsen benne semmiféle érzékelő, és az érzelmeink ugyanúgy az agyunkban alakulnak ki, mint a férfiaknak. A szexualitás mellett a házasság szent intézményét is alapjaiban rengeti meg Lawrence, amikor arról ír, hogy két nem összeillő embernek lehetősége van elválni, hogy ne keserítsék egymást életük végéig. Ezek akkoriban valóban forradalmi elképzelések voltak, a válás pedig egy igen bonyolult jogi procedúra - azóta viszont átestünk a ló túloldalára, és a folyton emlegetett statisztika szerint minden második házasság válással végződik. Elgondolkodtató, hogy két ember életébe milyen mértékben szólhat bele az állam, illetve az is, hogy meddig érdemes elmenni egy kapcsolat megmentéséért?

Az, hogy Connie nem pusztán a házasságának akar véget vetni, de hogy ezt egy másik férfiért, egy közrendűért teszi, újabb óriási csapást mért a brit társadalmi berendezkedésre. Az addig mereven különválasztott társadalmi osztályok (munkás, közép és az arisztokrácia) közti határok meglazultak, és átjárhatóvá váltak. Ma már zavarbaejtő olvasni Connie mentegetőzését, hogy bár Mellors "csak" bányászcsaládból származik, azért "rendes". A sokszínűséget, elfogadást és egyenlőséget ma már oly bőszen hirdető angolok a száz éve még azt sem tudták elképzelni, hogy egy arisztokrata egy középosztálybelivel kössön házasságot. Biztos nagyot lendített ezen a folyamaton a két világháború, amik alapjaiban rengették meg a nyugati társadalmakat, és masszív értékválságot hagytak maguk után.

Bár a regény még csak az első világháború után játszódik, ezek a változások már szépen megmutatkoznak. Nagyon beszédes például a Chatterley birtok szomszédságában lévő udvarház sorsa, ami egy év leforgása alatt elveszti tulajdonosát, egy idős grófot, lebontják, felparcellázzák és munkások házait húzzák fel a helyén. Lawrence a saját bőrén érezte ezeket a folyamatokat, maga is bányászvárosból származva nem elefántcsont-toronyból prédikált. Nála ezek a változások a természet hátrahagyását, és a modern technológia elterjedését is jelentették. Az óriási bányák, gyárak, üzemek, a gyarapodó városok embertelen, rideg körülményeit állítja szembe a régebbi korok lassabb, nyugodtabb, természetközelibb életmódjával. 

A két férfi főszereplő, Mellors és Connie férje, Clifford voltaképpen ezt a két létformát testesítik meg. Clifford, a gazdag arisztokrata egyszerre jeleníti meg egy letűnőben lévő társadalmi osztály gőgjét, merev gondolkodását, miközben a birtokán lévő bánya gépesítésével az új, rideg, technológia uralta világot mozdítja elő. Mellors ezzel szemben vadőrként szoros kapcsolatot ápol a természettel, szinte szimbiózisban él vele, alacsony származása pedig egyre kevesebb dologban gátolja. Connie szemszögéből a két férfi a kapcsolatok két típusát jelképezi. Clifford-dal, rokkantságából is kifolyólag a testi szerelem helyett a lelki összetartozás, a plátói szerelem köti össze, Mellors-szal pedig az érzékiséget, a szexualitást tapasztalja meg. Lawrence szépen ábrázolja azt a folyamatot, ahogy a két párkapcsolat, és benne a három ember átalakul. Connie és Clifford házassága kellő intimitás híján kiüresedik, eltávolodnak egymástól, míg kezdeti, szinte állatias viszonya Mellors-szal megtelik érzelmekkel, gondolatokkal. Lawrence tehát a férfi-nő kapcsolat testi és lelki vonulatát egyaránt fontosnak érzi, ami szintén újító megközelítés.

Talán a fentiekből is kiderül, hogy Lady Chatterley története mögött a szexnél jóval több bújik meg, és nem pusztán a Romana és Tiffany szennylapok előfutára volt. Lawrence nézetei bátrak és frissek voltak saját korukban, és nagyban hozzájárultak a női emancipáció folyamatához.

Elképzelni sem tudom, mekkora bátorság kellett ennek a könyvnek a megírásához. Szembe kellett hozzá nézni a feldolgozatlan traumákkal, régi sérelmekkel, a soha nem múló gyásszal. D. Tóth Kriszta ugyanis saját, korán elvesztett édesanyja bőrébe bújva idézi fel az asszony életét: fiatalságát, élete nagy, kihagyott lehetőségét, házasságát, gyermekei születését, válását és végül halálos betegségét. Az emlékekből egy sziporkázóan okos, belevaló, öntudatos nő képe rajzolódik ki, akiben egész életében ott motoszkál az elszalasztott lehetőség gondolata.

A regény fő motívuma épp ez a "Hufnágel Pisti-jelenség", a másik férfi, a másik élet, a "mi lett volna, ha..." dilemmája. Bora még egyetemistaként találkozik egy angol gróffal, aki megkéri a kezét, és egy új világot nyit meg a lány előtt, tele utazással, izgalommal, csillogással - ám Bora mégis Magyarországot és Mikit választja. Azt, hogy ez a százszor elképzelt, végletekig idealizált párhuzamos valóság mennyire légbőlkapott és hamis volt, az csak a visszaemlékezések közé beszúrt újságcikkekből derül ki számunkra és Bora lánya - az írónő - számára is. Borának tehát maradt Miki és Budapest, aztán már csak Kaposvár, a vidéki élet őrjítő egyhangúsága, a kisgyerekes hétköznapok idegőrlő monotonitása. A nőnek, aki nemrégen még színészi karrierről meg világkörüli utazásról álmodott, maradt az óvoda-közért-konyha szentháromsága. Egyedül a tanári pálya hozott némi színt az életébe, a katedrán, diákjai csillogó tekintetétől övezve újra megvillanthatta karizmatikus személyiségét. Miközben látszólag idilli családi életük volt, és a vidéki miliő tökéletes volt gyermekeik számára, Miki folyamatosan érezte, hogy ez mennyire kevés a feleségének.

A családjáért meghozott áldozat végül sajnos visszafelé sül el, a mélyben rejtegetett elégedetlenség megmérgezi házasságukat, és Boráék elválnak. Az írónő és öccse körül eddig létező védőburok egy pillanat alatt szétpattan, és gondtalan gyermekkoruk egy csapásra véget ér. Vajon ha Bora nem nyomja el ennyire alaptermészetét és vágyait, ha Budapesten maradnak, ha vállalhatott volna szerepeket, akkor is így alakult volna az életük? Lánya egyszerre megértő és vádló, egyszerre érti meg nőként és anyaként, de gyermekeként hibáztatja is anyját kudarcba fulladt házasságukért. Miért nem volt neki elég a kispolgári élet, a két szép gyerek, a sikeres tanári pálya? És ha nem volt elég, miért nem volt bátorsága tenni az álmaiért? 

Valójában Bora élete teljesen átlagos, rengetegen élnek kompromisszumokkal teli életet, rengetegen választják a komfortzónát a kitörés helyett és persze számtalan házasság megy tönkre azért, mert a felek teljesen mást vártak a saját életüktől. Amitől mégis rendkívülivé emelkedik ez az asszony, az a sorok közül felé áradó mérhetetlen szeretet, és D. Tóth szépséges megemlékezése. Az egész mű fényes, kristálytiszta nyelvezettel íródott, szépirodalmi magasságokba emelve egy lány gyászmunkáját.

A lelki utazáson túl remek korrajzot is kapunk a 80-as, 90-es évek Magyarországáról, dübörög az Omega, az ifiklubok, építőtáborok, mindenki a Balcsin nyaral, kempingben, lerobban a Zsiguli, ledől a szocializmus. Legyen az Józsefváros, Somogy megyei falu vagy Kaposvár, D. Tóth minden helyszínnek képes megragadni a hangulatát. Remek olvasmányélménynek bizonyult ez a kötet, nem véletlen repültem rajta végig egy nap alatt.

Ami nekünk magyaroknak A Pál utcai fiúk, az amerikai iskolásoknak a Ne bántsátok a feketerigót! - csak Grund helyett gettóval, vörösingesek helyett feketékkel. Ez az a könyv, amit mindenki olvasott, játszott a belőle készült színdarabban és írt róla olvasónaplót. Faék egyszerűségű, mégis alapvető fontosságú üzenetet közvetít, és bonyolult társadalmi problémákat jár körbe könnyen érthető módon. Egyfajta szülői kézikönyvnek is tekinthető, megmutatja, hogyan tanítsuk meg a gyerekeinknek, hogy a rasszizmus rossz (értem?).

A regény két történetszálát a Finch család kapcsolja össze: Atticus Finch, a humánus, modern gondolkodású ügyvéd, és két gyermeke, Jem és Scout. Utóbbi szemén keresztül látjuk az eseményeket, de mivel visszaemlékezést olvasunk, már a felnőtt Scout értelmezi azokat. Így szórakoztató és tanulságos ellentétben áll a naiv, mágikus és gyermeki gondolkodásmód a bölcs és realista felnőttével. A testvérpár fantáziáját hónapokon át foglalkoztatja a szomszédjukban lakó, titokzatos Boo Radley, akit még sosem láttak kilépni a házából. Mindenféle módon próbálnak kapcsolatba kerülni vele, és fáradozásaikat végül siker koronázza.

A könyv második felét sokkal komolyabb hangvétel jellemzi, mivel a téma is komoly: egy fekete férfit egy fehér nő megerőszakolásával vádolnak, a vádlottat pedig Atticus Finch képviseli a bíróságon. Hogy miért hangsúlyoztam ki a felek bőrszínét, azt a történet helyszíne magyarázza meg, ami nem más, mint egy déli állam az USA-ban, a 30-as években. Itt a rasszizmus a hétköznapok része, ami mélyen átitatja az emberek életét - persze vannak kivételek. Az egyikük Jem és Scout apja, aki a regény morális bajnoka, egyben áldozati bárány. A feketék melletti kiállását sokan nem nézik jó szemmel, ezért kicsúfolják a gyerekeit, őt magát megfenyegetik, míg végül tettlegességig fajul a dolog.

Harper Lee nem áll meg a feketék helyzetének bemutatásánál, több fontos társadalmi témába is belemászik, és közben pontos látleletet ad egy átlagos déli kisváros közösségéről. Leszámol a képmutatással, és őszintén beszél a fehérek "kasztrendszeréről". Egy hétköznapi ember számára akkoriban a feketék nyilván a társadalom legalsó rétegét jelentették, de a felettük lévő fehérek sem voltak ám egyenlőek, sőt! Ez a fajta "egyenlő az egyenlőek közt" világkép nem helyi sajátosság, az ember már csak úgy van beprogramozva, hogy saját énképét mások lenézésével erősíti meg. Ez ellen persze tudatosan lehet dolgozni, de nehéz a zsigeri kategorizálást végleg kiirtani a fejünkből. Titokban lenézzük a "white trash"-t (fehér söpredék), a telepieket, az utca rosszabbik végén lakókat, és még hosszan lehetne folytatni a sort. 

A családon belüli erőszak és a nők helyzete is terítékre kerül, érzékenyen, mégis őszintén járják körül ezt a témát, gyerekeknek is teljesen fogyasztható módon. Engem az gondolkodtatott el leginkább, hogy az apának milyen sokszor kellett ellensúlyoznia, megmagyaráznia az iskola, a közvélemény káros reakcióit, mennyi munkája volt abban, hogy gyerekei biztos háttértudást szerezzenek ahhoz, hogy ne fogadják el rögtön a társadalom kategóriáit. Valószínűleg ezt a szerepet kapta meg maga a könyv is, ami generációkat tanított elfogadásra, ítélkezés helyett megismerésre és az elveink melletti kiállásra. Olyan alapművé vált, ami szinte már "érinthetetlen", társadalmi szerepe miatt már nem is irodalmi műként tekintenek rá, épp ezért kevés valódi kritika vagy elemzés készült róla.

Mindenekelőtt tisztázzuk: ez nem egy valódi regény, hanem egy filozófiai tanmese. Ha ezt tudatosítjuk magunkban, rögtön magyarázatot kapunk a könyv hibáira, hiányosságaira. Voltaire álnéven eredt nyomába annak a kérdésnek, hogy vajon ez a világ-e a lehetséges világok legjobbika, ami egy igencsak elvont, filozófiai téma. Hogy könnyebben fogyasztható legyen, kitalált köré egy kalandos történetet, ami voltaképpen csak a felszín, önmagában nem ér túl sokat.

A kötet megértéséhez bele kell kicsit helyezkednünk a 18. századi ember világképébe. Bár a "sötét középkor" már elmúlt, és bontogatta szárnyait a felvilágosodás, azért az élet még mindig jóval kiszámíthatatlanabb volt mint manapság. Járványok, természeti katasztrófák, háborúk sújtották az embereket, akik kiszolgáltatottságukban egy felsőbb hatalomhoz fordultak vigaszért, vagy az ő haragjával magyarázták a csapásokat. Igen ám, de az egyetemes alaptézis szerint Isten egy jóindulatú lény, aki szívén viseli az emberek sorsát - hogyan lehetséges akkor, hogy tétlenül nézi a szenvedésüket, vagy éppen ő maga idézi azt elő? Valóban tökéletes ez a világ, amit teremtett számunkra, és minden rossz valami magasabb, jó célt szolgál? Ez a Candide alapkérdése, amire a címszereplő utazásain keresztül próbál választ találni.

Candide-ot egy rendkívül naiv ifjúként ismerjük meg a mű elején, aki mestere, Pangloss révén szembesül a fent vázolt problémával, és gondolkodás nélkül átveszi az idős férfi optimista világszemléletét. Szerelembe esik Kunigundával, ám az idillnek hamar vége szakad, és a szereplőket a sors szeszélye messze sodorja egymástól. Candide bejárja Nyugat-Európát, eljut Hollandiába, Portugáliába, Spanyolországba, majd áthajózik Dél-Amerikába is, a mesebeli Eldorádóba, hogy aztán visszatérjen Velencébe, végül Törökországban telepedjen le. Számtalan kaland és életveszélyes helyzet során keserű tapasztalatokat szerez a hadsereg, az egyház, a politika működéséről, amik egyre jobban aláássák optimizmusát. Rádöbben arra is, hogy a pénz sem boldogít, romantikus hevülete pedig Kunigunda elcsúnyulása után gyorsan elillan. Mi marad hát, ami ezt a világot a legjobbá teszi?

Voltaire szerint "kertünk művelése", vagyis a társadalomból való kivonulás, a befelé fordulás, elménk és környezetünk tökéletesítése lehet az ember legfőbb célja, végül Candide is erre a következtetésre jut. Nem lett az övé a mérhetetlen kincs, vagy a végtelen hatalom, de még csak a sírig tartó szerelem sem, hányattatásai egyetlen jutalma a megbékélés sorsa kiszámíthatatlanságával. Lehet, hogy nem ez a lehetséges világok legjobbika, de neki ez jutott, és ebben kell boldogulnia.

A sokadik Passuth-regény elolvasása után is elcsodálkozom még, hogy mennyire le tud kötni egy 800 oldalas, apró betűs könyv, ami tele van régi, idejétmúlt kifejezésekkel, rengeteg ismeretlen névvel, helyszínnel és úgy általában szembemegy minden mai irodalmi trenddel. Ráadásul míg az eddig olvasott történetek olyan művészek életéről szóltak, akiket ismerek, ezúttal egy számomra teljesen új területre merészkedett Passuth: a klasszikus zene egyik legnagyobb alakjának, az olasz Claudio Monterverdinek állított emléket. A fentiek egyike sem kecsegtet semmi jóval, de aztán valahogy elkap a "Passuth-varázs", és az oldalak csak peregnek egymás után.

Azt hiszem az egyik ok, amiért ezek az életrajzi-történelmi regények működnek, az a szerző remek arányérzéke idealizálás és realitás között. Főhőseit, akiknek életútját bármelyik lexikon száraz bejegyzéseiben végigkövethetjük, egyszerre képes a maguk emberi esendőségében és emberfeletti zsenialitásukban ábrázolni. Ezzel egyrészt szimpátiát kelt irányukban, például amikor látjuk, hogy a fantasztikus Monteverdinek kilincselnie kell a fizetéséért, vagy hogy mennyire ki van szolgáltatva megbízói szeszélyeinek. Másrészt kielégíti a felnőtt olvasók mese iránti vágyát az a szinte csodaszámba menő tehetség, ahogy a csak papíron létező szöveg köré történetet, zenét, színdarabot épít. Monterverdi ráadásul nemcsak zseni volt, hanem a mindennapjaiban egy alázatos, szerény és szeretetreméltó ember. Egy ennyire pozitív karakter életrajzának olvasása kicsit visszaadja az emberiségbe vetett hitünket.

Passuth tehát már-már fantasztikus tulajdonságokkal felruházott főhőse köré egy olyan életteli korrajzot kanyarít, amiben megfér egymás mellett Balassi Bálint, Tasso, Galilei, Rubens és Descartes: Monterverdi ugyanis élete során mindegyikükkel kapcsolatba került, hatottak egymásra, formálták a másik gondolkodását - mi olvasók pedig rádöbbenünk arra, hogy ezek a személyek nem voltak az irodalom-, történelem vagy művtöri tankönyvek fejezeteibe zárva. A művészeteken kívül a történelmi események is szépen megjelennek a háttérben, a spanyol uralom Itáliában, a városállamok vetélkedése, a pestis pusztítása, a Gonzagák végnapjai Mantuában, vagy éppen Velence hanyatlása. 

Ha nem is leszek operarajongó, érdekes kiruccanás volt a klasszikus zene világába és a reneszánsz-barokk korszakok határára.

Ilyen az, amikor minden adva van egy szuper regényhez, és mégsem lesz belőle más, csak egy üres ígéret. A talizmán folytatásában a felnőtt Jack Sawyer keveredik újabb, a Territóriumokhoz kapcsolódó kalandokba, de mire ezekhez eljutunk, egy 800 oldalas könyv kétharmadát végig kell szenvednünk! Borzalmasan elnyújtott a cselekmény felvezetése, amihez képest fájóan összecsapott a lezárás. Ráadásul ez a felvezetés egyáltalán nem érdekes, hanem inkább rémesen erőltetett. Amikor még a századik oldalon is csak ott tartunk, hogy madárként szálldosunk egyik szereplőtől a másikig, miközben végtelen leírásokat olvasunk egy kitalált városka utcáiról és házairól, akkor kedvem lett volna a falhoz csapni az egész könyvet. De mindig győzött a remény, hogy hát ez mégiscsak egy King regény, majd beindul, és akkor kiderül, hogy ez az egész bevezető azért volt fontos, mert...

... és ez a remény egészen 500 oldalig tartott, amikor aztán nagy hirtelen azt se tudtam, hova kapjam a fejem, egyoldalas fejezetekben váltogatták egymást a karakterek akciójelenetei, amiket persze King a kisujjából kiráz. Végül 200 oldal tömény izgalom után jött a csúcspont, ami szépen hazavágta az egyébként is teljesen elhibázott felépítésű történetet. Faék egyszerűségű, teljesen kiszámítható, sablonos megoldást kapunk, mintha A gyűrűk urában Frodó csak felszállna egy sas hátára és belepottyantaná a Gyűrűt a tűzbe. Vagy besétálna egy ékszerüzletbe és bevágná zaciba. Én nem ezért olvastam végig egy amerikai kisváros minden nyűgét-baját, nem ezért ástam bele magam kismillió szereplő lelkivilágába, engem cserébe tessék lenyűgözni, meglepni, elkápráztatni!

Nem véletlen hoztam A gyűrűk urából példát, már A talizmánnál is bepillantást nyerhettünk King másik univerzumába, a Setét Torony világába, ami rengeteg ponton mutat egyezést Tolkien műveivel. Ebben a regényben még többet tudunk meg erről a különös helyről, pont annyit, ami kedvet csinál hozzá, de még érthető marad ez a történet is. Viszont arányait tekintve elfért volna jóval több Territóriumokban játszódó jelenet az amerikai kisvárosi miliő helyett, aminek King ugyan a szakértője, de más műveiben olvastunk róla éppen eleget. 

A végső következtetés annyi, hogy ez az írói koprodukció nem igazán akar működni, de míg az első részben talán Kingé volt a dominánsabb hang, és az elfedte a kisebb hibákat, itt viszont Straubé lehetett az irányítás, King néhány ötletével, amik kevésnek bizonyultak a történet megmentésére. Kár érte, mert Jack Sawyer még mindig az egyik legszimpatikusabb King-karakter, a Territóriumok világa pedig nagyon izgalmasnak tűnik.

Igazán kellemes meglepetésként ért most ez a könyv, aminek egy része kötelező olvasmányként már megvolt az egyetemen - persze akkor kedv és idő híján nyűg volt az egész. Most került rá újra sor, és milyen jó, hogy rávettem magam mindhárom kisregény elolvasására! Bár a kötet felét kitevő A famászó báró a legismertebb és legjobb történet, A nemlétező lovag és A kettészelt őrgróf is szórakoztató olvasmányok. A történelmi díszlet ellenére ízig-vérig modern regényekről van szó, amik rengeteg izgalmas kérdést feszegetnek.

Kezdjük is mindjárt A nemlétező lovaggal, ami a keresztesháborúk idejébe repít bennünket, és gyorsan leszámol minden, a korszakra rakódott pátoszos téveszmével. A lovagok nem mint az erkölcs bajnokai jelennek meg, hanem mint a lovagi kódexbe belemerevedett, önálló gondolkodásra képtelen, tohonya fickók. A nemesi bosszú jogát úgy adják-veszik, mint a tőzsdén a részvényeket, például egy halott apa megtorlása két testvérbosszúval egyenértékű, stb. Calvino ugyancsak csúfot űz a Szent Grál lovagjaiból is, akik bár szüzességi fogadalmat tettek, annak korántsem vetik alá magukat. Talán ez az egyetlen lovagregény a világon, amiben nem a csatajelenetek a hangsúlyosak, hanem azok az epizódok, amikben ezek a felmagasztosult, legendává vált hősök az emberi arcukat mutatják, és kiderül róluk, mennyire esendőek is valójában. Kivéve persze Agilfulo-t, aki mindig, minden helyzetben lovagként viselkedik, minden szabályt betart, mindig tudja, mit miért tesz, és... nem létezik. Hogy is létezhetne, amikor voltaképpen egy ideált testesít meg az üres páncél, egy elérhetetlen lovag-képet, aki tökéletessége ellenére egyáltalán nem válik szimpatikussá.

Ugyanez a téma köszön vissza A kettészelt őrgróf című kisregényben is, ami már a török háborúk idején játszódik. Hogy, hogy nem, egy borzalmas harci sérülés következtében Medardo di Terralba grófnak csak a rosszabbik fele tér haza a háborúból. Az élettel szinte összeegyeztethetetlen sérüléssel való együttélést tudjuk be mesés elemnek, és a fizikai meghasonlást helyettesítsük be a katonák tipikus poszttraumás stressz-szindrómájának lelki tüneteire, és máris egy modern problémánál vagyunk. A gróf tehát mindenféle válogatott gaztettet hajt végre birtokán, teljesen kifordul önmagából, míg egyszercsak, jóval később, de hazatér a másik fele is - a jó. Azt gondolhatnánk, hogy innentől jó és rossz párharcát követhetjük majd nyomon, de nem: a tökéletes rosszaság legalább annyi bajt okoz, mint a tökéletes jóság. A béke, a harmónia kulcsa ezek egyensúlyában rejlik, ahogy ez a regény boldog, de teljesen valószerűtlen lezárásából kiderül.

Végül pedig Calvino A famászó báró történetével zárja le "történelmi" kisregényeinek sorát, amiben egyrészt az elveinkhez való vak ragaszkodás - jelen esetben elég extrém - következményeit, másrészt pedig a természethez és a társadalomhoz való kapcsolódás egy alternatív módját mutatja be. Egy gyermeki csínynek induló döntéssel a 12 éves Cosimo véget vet korábbi kényelmes, arisztokrata életének, hogy ezentúl a fákon éljen. Kalandjairól öccse számol be, és ő állít emléket egy különleges életútnak. Cosimo a felvilágosodás korának szülötte, tettei tökéletesen tükrözik az új eszméket: leszámolni a régiek rangkórságával, új világrendet létrehozni. Cosimo ehhez nem el-, hanem felvonul a társadalomból, és ez az új perspektíva teljesen más látásmódot kínál számára. Robinson és Walden nyomdokaiba lépve saját képére kezdi formálni az erdőt, szoros szimbiózisban élve a természettel, de mégsem elvadulva. Cosimo azonban túlságosan karizmatikus személyiség ahhoz, hogy ne foglalkoztassa az alatta élő emberek sorsa, és egy idő után a vezetőjükké is válik, a környék legendás alakjává, akiről messze földön is hallottak. Miközben pedig Cosimo a fákon éli az életét, alatta elvonul az egész 19. századi történelem: franciák, angolok, osztrákok, törökök és oroszok lépkednek az ősi fák alatt, a változás szelét hozva magukkal.

A három történet már önmagában is szórakoztató, de Calvino könnyed, elegáns stílusa, finom iróniája sokat tesz hozzájuk, arról nem is beszélve, hogy annyi ötlet, gondolat bukkan fel bennük, amiről néhány túlírt regényóriás csak álmodozhat.