"The wider we read the freer we become." /Jeanette Winterson/

litfan

Eric Knight: Lassie Come-Home /Lassie hazatér/ (1940)

2020. június 01. - Barbie66

20200527_182516.jpgAmi kisiskolásként olvasva egy majdnem 200 oldalas monstrumnak tűnt, unalmas leírásokkal és párbeszédekkel tarkítva, az most felnőtt fejjel egy félnapos szösszenet, benne az észak-angol és skót táj minden szépségével, lakóinak különcségeivel. Valóban sokat számít, ha az embernek módjában áll világot látni, mert ezután egy olvasmány is képes a szép élményeket felidézni.

Voltaképpen a hűséges skót juhász kalandjai csak ürügyül szolgálnak Knight-nak arra, hogy szülőföldjét bemutassa. A gyönyörű, de barátságtalan földet kemény, nyakas emberek lakják, rendíthetetlen erkölcsi érzékkel. Több, rövid epizódban tesznek erről tanúbizonyságot, miközben a maguk módján segítik Lassie-t többszáz kilométeres útján. Persze a gyerek célközönség ebből még keveset vesz észre, őket jobban lekötik a mozgalmasabb jelenetek, és Lassie kis gazdájának apró csatái a szüleivel. Joe ugyanolyan rendületlenül küzd a kutyájáért, ahogy az az őket elválasztó távolsággal. Talpig becsületes édesapja végül meghajlik ekkora szeretet és kitartás láttán, de szerencséjére nem kell meghazudtolnia önmagát - a kezdetben ellenszenves úr, aki elszakította a családtól a kutyát, most az isteni gondviselés képében egyszerre megoldja minden gondjukat. Túl szép, hogy igaz legyen, de néha ennyi is elég.

Tízéves a blog - Jubileumi toplista 5.

10 éves a litfan

A blogom régebbi bejegyzései közt böngészve meglepve vettem észre, hogy a legelső könyvelemzést bizony még 2010-ben írtam! Ez a 10 év rengeteg változást hozott az életembe, de a könyvek és a róluk írt kritikák biztos pontként mindig megmaradtak nekem. Voltak (olvasás szempontjából) aktív és kevésbé haladós időszakok, de a kitűzött cél, az 1001 db könyv elolvasása lassan, de biztosan közeledik.

Ezt a szép kerek évfordulót megünneplendő, idén minden hónapban összeállítok egy tematikus top 10-es listát az eddigi olvasmányaimból. Nyilván (ahogy eddig is) minden esetben egy teljesen szubjektív, csakis a saját ízlésemet tükröző rangsorról lesz majd szó, aminek a célja a visszatekintés, az összegzés és az esetleg feledésbe merült könyvek felidézése.

Május - kedvenc fantasyk

A mostani összeállításban az egyik kedvenc műfajom, a fantasy számomra legkedvesebb alkotásait veszem sorra. Az elmúlt években rétegműfajból az egész popkultúrát meghatározó jelenséggé alakuló fantasy meghatározása nem mindig egyértelmű. A Wikipédia szócikkét idézve

"fő jellemzője, hogy a tartalma (történet/kép/hang) többnyire olyan elképzelt, mitikus jellegű, valamilyen tekintetben mindig irreális, az író által teremtett, csak annak fantáziájában létező alternatív világokba mint keretbe van ágyazva, mely felépítésében, fizikai és etikai törvényeiben, értékeiben, élőlényeiben, rokonságot mutat a vallások és mítoszok által megteremtett képzeletbeli világokkal. A fantasy ezek felépítésében – írótól, műtől függően – egyaránt (akár egyazon műben is) merít a gótikus romantika történeteiből, a középkori lovagvilág hősi énekeiből és lovagregényeiből, az ókori és kora középkori – különösen az északi, kelta, germán, skandináv – mítoszokból és eposzokból, illetve a vele rokon (de nem azonos) science-fiction műfaj által teremtett világokból."

fantasy.jpgNéha nem egyszerű szétválasztani a sci-fi vagy a mágikus realista művektől, de éppen a műfaj sajátosságaiból eredően rendkívül széles skálán mozognak a fantasy-jellegű regények, a gyerekirodalomtól kezdve egészen a horrorig. Minden az író képzeletén múlik, hiszen a kitalált világ szabályait egyes-egyedül ő határozza meg. Ez egyrészt óriási szabadságot ad, másrészt könnyen buktatóvá is válhat, ha nem sikerül megfelelően kidolgozni az adott történet kereteit. Fontos az is, hogy a fantáziavilág bemutatása ne menjen a cselekmény rovására, vagyis ne bonyolódjon fölösleges részletekbe a szerző.

Mint minden műfajnak, úgy a fantasynek is megvannak a nagy klasszikusai és a trónkövetelő modern aspiránsai, szerencsére mindkét végpont képviselői közül olvastam jópárat, sőt a filmfeldolgozásaik nagy részét is ismerem. Mégsem merném az alábbi listát sem átfogónak nevezni, amíg nem olvastam olyan, a műfaj szempontjából alapvető szerzőktől, mint H. P. Lovecraft vagy Robert E. Howard.

Tovább

Anne Brontë: The Tenant of Wildfell Hall /A Wildfell-ház lakója/Wildfell asszonya/ (1848)

the_tenant_of_wildfell_hall.jpgA legkisebb Brontë-nővér továbbment azon az úton, amin testvérei elindultak, és egy bátor, de kevésbé népszerű könyvet írt. A maga korában forradalminak számító regény ott kezdődik, ahol a korszak romantikus történetei véget érnek: az esküvő nem a boldog végkifejlet, hanem inkább a vég kezdete. Az írónő ugyanis egy tönkrement házasság naplóját vetette papírra, az uralkodó ízléssel ellentétben sokkoló őszinteséggel.

Brontë könyve abszolút pozitív csalódás volt, mivel egy nehezen olvasható, körülményeskedő és vontatott történetre számítottam, amiben nincsenek erős érzelmek vagy komolyan vehető jelenetek. Ezzel szemben szinte az első perctől magával ragadott a kötet őszinte hangvétele és súlyos problémafelvetései. Végre feltárulnak az angol úriházak gondosan őrzött titkai, a kedélyes teadélutánok mögött megbújó családi tragédiák, vagy éppen a keményre vasalt ingek alatt rejtőző gyarlóság. Jane Austen könyveiben a legnagyobb szégyen, ami érhet egy nőt, ha megszökik egy férfival, aki nem a férje. Ha utána mégis összeházasodnak, minden megoldódik, és senkit sem érdekel, hogyan él utána az ifjú pár. Mintha a kor embere nem látna az esküvőn túlra - pedig az igazi játszma csak ott kezdődik. Mivel férj és feleség valójában csak ekkor ismeri meg egymást igazán, sok esetben szerencse kérdése, hogy milyen emberrel is kötik össze az életüket - a válás pedig nem volt opció akkoriban. A címszereplő Helennek rossz férjet "dobott a gép": a vonzó külső, a megnyerő modor mögött nincs semmi értékes, semmi szeretnivaló. Férj és feleség teljesen más felfogás szerint képzeli el az életet, beleértve gyermekük nevelését is.anne_bronte.jpg

A regény nem csak az angol arisztokrácia titkolt életviteléről ad őszinte képet, hanem az elsők között tárja fel egy tönkrement házasság mögött meghúzódó lelki folyamatokat. A kapcsolaton belüli hatalmi játszmák, lelki és fizikai bántalmazás egyik első krónikásaként Brontë a mai olvasóknak is fontos gondolatokat fogalmaz meg. A nők társadalmi és jogi egyenlőtlenségére rámutatva pedig a feminizmus egyik korai előfutárának is tekinthető.

Stephen King: Salem's Lot /Borzalmak városa/ (1975)

borzalmak_varosa.jpgA horror nagymesterétől most először olvastam vámpíros történetet, és nem okozott csalódást. Követve a Bram Stoker által megszabott irányt, az ő teremtményei is inkább szörnyek, mint érző lények. Ám az igazság az, hogy ezúttal sem csupán a horror-elemek miatt érdemes elolvasni a kötetet.

King nem kevesebbre válllakozik, mint hogy bemutassa egy egész város kapcsolatrendszerét, ezért azokhoz a regényekhez képest, amik csak egy személyre vagy családra fókuszálnak, lassabban "indul be". Cserébe elénk tárul az amerikai kisvárosok valósága, és egy mini-szociológiai körkép ráébreszt bennünket, hogy a pokol nem minden esetben egy szörnyektől hemzsegő, túlvilági hely, hanem lehet egy párkapcsolat vagy egy család is. Sartre szerint "a pokol a másik ember", King pedig még tovább megy, és megmutatja, hogy a pokol ott lehet saját magunkban is.borzalmak_varosa_2.jpg

A könyv remek parapszichológiai tankönyv is: a szereplők hosszan fejtegetik a félelem pszichológiai alapjait, vagy a hit és az elme kapcsolatát, hogy aztán hátborzongató jelenetek illusztrálják is ezeket. Számomra viszont éppen ezek a részek lettek a leggyengébbek. Valahogy ebben a témában nehéz már újat mutatni, és King mintha csak magvas gondolatai alátámasztásához keresett volna kifejező "szörnyeket". A sok ide-oda rohangálás, menekülés, készülődés és gyilkolászás közben sokkal értékesebbek azok a részek, amiket lassításnak, időhúzásnak szúrt közbe az író. Sőt, az amerikai kisemberek mindennapjai - mivel a vámpírokkal ellentétben valóságosak - sokszor rémségesebbeknek tűnnek, mint egy vértől tocsogó szörnyes jelenet.

Ian McEwan: Sweet Tooth /Mézesmadzag/ (2012)

sweet_tooth.jpgÁltalánosságban elmondható, hogy a könyvek (és filmek) esetében a lezárásnak kulcsfontosságú szerepe van: egy rosszul sikerült befejezés a legjobb regényt is tönkreteszi, keserű szájízt és csalódottságot hagyva maga után. Ritkábbak az olyan középszerű történetek, amiket a váratlan, meglepő és bravúros utolsó fejezet ment meg, és emel egy magasabb szintre.

A Sweet Tooth éppen egy ilyen típusú regény: a 70-es években, Angliában játszódó, unalmas belpolitikai leírásokkal megszakított kémtörténet önmagában elég gyengécske. A brit szerző nyilván sokat kutatott, hogy az eseményeket hitelesen rögzítse, de őszintén szólva ilyen mélységekben még egy volt angol szakost sem érdekelnek az 50 évvel ezelőtti Nagy-Britannia belpolitikai csatározásai. A főhős viszonylag rokonszenves, tisztességesen mögé rajzolt családi háttérrel és személyiséggel. Szerelmi kapcsolatai átlagosak, kellemes langyos víz. Mintha McEwan kirázott volna a kisujjából egy alibi, megélhetési regényt.

És akkor, mikor már rezignáltan tudomásul vettük, hogy ebben a történetben most ennyi volt, és az utolsó fejezethez érve már a következő könyvön jár az eszünk, jön a bravúros fordulat. Legalább akkora, mint a brit szerző egy korábbi, Vágy és vezeklés című regényében. Néhány oldal alatt új megvilágításba kerül a szürkére sikerült cselekmény, új értelmet nyernek a nyitó sorok, rendeződik a főszereplő sorsa és rengeteg elgondolkodtató kérdést kapunk útravalóul. Egy tisztességes iparosmunkából az irodalom szerepét és alapvető működési elveit újraíró remekmű válik. Kérdés, hogy McEwan nem vár-e sokat olvasóitól? Elég-e a történet, hogy megtartsa őket a végéig? Lehet-e egy könyvet egyedül a brilliáns lezárásra építeni?

Haruki Murakami: Norwegian Wood (1987)

norwegian_wood.jpgA japán szerző ezzel a könyvével robbant be igazán a köztudatba, ami nem is csoda, hiszen egy valóban zseniális alkotásról van szó. Egy Beatles-dal (ami egyben a regény címe is lett) felcsendülése egy egész emlékáradatot indít el főhősünkben, és felidézi benne egyetemista éveit az 1960-as évek Japánjában. 

A későbbi, érettebb regényeinek jellegzetességei közül már itt is felvonultat néhányat Murakami. A főszereplő egy teljesen átlagos figura, aki furcsa, különleges emberekkel ismerkedik meg, és keveredik különféle kapcsolatokba. A hétköznapi és az átlagtól eltérő karakterek kontrasztjába itt még nem vegyül bele a természetfeletti, mágikus realizmus helyett tehát csak "sima" realizmus van. Toru, a kicsit magányos, független fiatal férfi mellett olyan nők jelennek meg, akiket mind valamilyen komoly trauma ért életük során. Különböző szintjén állnak ezek feldolgozásában, amihez a maga módján Toru is hozzájárul. Voltaképpen az egyetemista fiú és női karakterek egymásra gyakorolt hatása a könyv kulcsmotívuma, a hosszú, látszólag sehova sem vezető eszmecserék közben értékrendszerek és világnézetek csiszolódnak össze.

Ami eltérés Murakami későbbi műveihez képest, az a szexualitás markánsabb jelenléte a könyvben. Tény, hogy a szexuális forradalom idején játszódó történetet így lehetett valóban hitelessé tenni, mégis felmerül a kérdés, hogy van-e más szerepe is az erotikus jeleneteknek. Vajon a szereplők egymásra találásának magasabb szintjét, végpontját jelöli, ha az ágyban is megértik egymást, netán a szex is egyfajta módja a traumák feldolgozásának, vagy éppen tünete a be nem gyógyult lelki sebeknek? Elképzelhető, hogy maga a szerző sem találta erre a választ, ezért lehetséges, hogy további regényeiben az erotikát inkább a természetfelettire cserélte.

Bár nem egy fordulatos, izgalmas jelenetekben bővelkedő történet, mégis jólesett ismét felülni a "Murakami-vonatra", kényelmesen elhelyezkedni az ülésben, és gyönyörködni az utánozhatatlan képekben, a megfoghatatlanul magukba szippantó hangulatokban. Azt hiszem, új kedvencet avattam.

Tízéves a blog - Jubileumi toplista 4.

10 éves a litfan

A blogom régebbi bejegyzései közt böngészve meglepve vettem észre, hogy a legelső könyvelemzést bizony még 2010-ben írtam! Ez a 10 év rengeteg változást hozott az életembe, de a könyvek és a róluk írt kritikák biztos pontként mindig megmaradtak nekem. Voltak (olvasás szempontjából) aktív és kevésbé haladós időszakok, de a kitűzött cél, az 1001 db könyv elolvasása lassan, de biztosan közeledik.

Ezt a szép kerek évfordulót megünneplendő, idén minden hónapban összeállítok egy tematikus top 10-es listát az eddigi olvasmányaimból. Nyilván (ahogy eddig is) minden esetben egy teljesen szubjektív, csakis a saját ízlésemet tükröző rangsorról lesz majd szó, aminek a célja a visszatekintés, az összegzés és az esetleg feledésbe merült könyvek felidézése.

 

Április - A legrosszabb könyvek

36466-falling-asleep-reading-1200_1200w_tn.jpg

Ebben az általában bolondosnak tartott, idén inkább teljesen őrült hónapban legyen az aktuális ranglista is rendhagyó, mondhatni anti-rangsor. Pozitív teljesítmények összemérése helyett jöjjenek a negatív rekordok, azaz a valaha olvasott legrémesebb könyvek! Ahogy gyűjtögettem a fél, egy és kétcsillagos értékelésű köteteket a Molyos olvasmánylistámon, hamar rá kellett jöjjek, hogy a 10 helyezés bizony kevés lesz ide, és inkább valami szisztéma szerint kéne kategorizálnom a rengeteg rossz emlékű írást. Így jött létre az alábbi feketelista, ami természetesen csakis a saját véleményemet tükrözi.

Tovább

Anne Rice: Taltos /Táltos/ (1994)

taltos.jpgA Mayfair-klánról szóló mini-sorozat befejező része sajnos ugyanazt a leszálló ágat követi, amit a Lasher megkezdett. Miközben az első két rész negatívumai (túlburjánzó leírások, vontatottság, ismétlések) megmaradtak, cserébe nem kapunk semmi újat, semmi kárpótlást  - illetve amit annak szántak, az nem elég. Megismerjük ugyan a táltosok teljes eredetmondáját, kik is ők, honnan jönnek, mi a céljuk, de Rice vámpírokkal és boszorkányokkal benépesített világában már fölöslegesnek tűnik még egy "faj" bevezetése. Egyrészt megint egy cselekménybe ékelt hosszú monológban kell átnyálazni egy nép többezer éves történelmét, másrészt a vámpírok esetében erre több regény állt rendelkezésre, ergo sokkal jobban ki volt dolgozva. Így, egy kötetbe zsúfolva sajnos kissé erőltetettnek hatott az egyébként sok lehetőséget magában rejtő mondavilág. Például nagyon okos húzás volt Rice-tól, hogy a táltosok kitalált civilizációját az egyébként rendkívül rejtélyes pikt népnek felelteti meg. Az első évezred második felének általános kavarodásába nem volt nehéz becsempészni őket, az egymást öldöklő népcsoportok között remekül megfértek, még a Stonehenge alapköveit is nekik köszönhetjük.

Hogy ne kövessem el az írónő hibáját, inkább rövidre zárom a Mayfair-sorozat lezáró részének kritikáját: a szépséges emberek, házak és kertek leírásai mellett a cselekmény egyre kiszámíthatóbbá és ismétlődővé válik, így egy idő után már az esztétikai élményért lapoztam csak tovább. Olyan érzésem támadt, mintha Rice egy csodaszép babaházat álmodott volna magának, amit gyönyörű és dúsgazdag teremtményekkel népesített be, akik mögé aztán odapakolt egy sebtében összetákolt eredettörténetet. Ezek mellett a tényleges cselekmény elveszett, a lezárás összecsapott és kiábrándító. Várom vissza a vámpírokat...

Margaret Atwood: Lady Oracle (1976)

lady_oracle.jpgAtwood soron következő regénye egy olyan nőről szól, aki szinte az egész életét hazugságokra építi. Mivel sajnos volt már szerencsém hasonló emberhez, ezért az írónőnek elég nehéz volt bármiféle együttérzést kiváltania belőlem a főhőse iránt. Pedig gyönyörűen felépíti a karaktert, kezdve a csalódásokkal teli gyerekkorral, a lázadó kamaszkoron át egészen a boldogtalan kapcsolatokkal tarkított felnőttkorig. 

A könyv voltaképpen remek irodalmi illusztrációja annak a pszichológiai hatásmechanizmusnak, amit egy mérgező anya-lánya viszony jelent egy gyerek számára. A folytonos megfelelési kényszer, majd a korai ráébredés arra, hogy sosem lesz elég jó annak a személynek, akinek pedig feltétel nélkül kéne szeretnie őt, falási rohamokra készteti, végül pedig súlyos elhízásba hajszolja kislányt. Mintha a rárakódott zsírpárnák mögött keresne menedéket a világ támadásai elől.

Kislányból felnőtt nővé cseperedve sem tudja maga mögött hagyni kövérségét: bár a súlyfeleslegtől megszabadul, mániákusan küzd az ellen, hogy partnerei megismerjék a múltját, így az állandóan kísérti. Hiába talál ki meggyőző és idilli családképet, rokonokat, sőt alteregókat, legbelül feldolgozatlanul lappang benne a fájdalom. Így nem képes normális felnőtt kapcsolatok kialakítására sem. Több férfival is megismerkedik, férjhez is megy, szeretője is lesz, a valódi boldogságot mégsem találja. Az írónő férfi-nő viszonyok egész tárházát mutatja be nekünk, de mindegyiknél érezzük, hogy valami hiányzik.

A könyv különlegességét az életszerű és hiteles karakterábrázoláson túl a regény a regényben megoldás adja. Ugyanis a saját múltját átírni képes nő rájön arra, hogy más történetek megírásához is van tehetsége. Olcsó ponyvaregényekkel ér el hatalmas népszerűséget, amik valahogy mégis alkalmasak arra, hogy nyomon kövessük bennük alkotójuk személyiségfejlődését. Legújabb, éppen készülő regényének pedig furcsamód maga is szereplőjévé válik, elmosva a határokat a valóság és a kitalált világ között.

J. M. Coetzee: Life & Times of Michael K /Michael K élete és kora/ (1983)

life_and_times_of_michael_k.jpgEgy Nobel-díjas szerző Booker-díjas műve, ami mélyen megérinti az embert. Tömör, de annál súlyosabb történet arról, hogy egy polgárháború idején az egyén milyen könnyen ki tud potyogni a társadalmi védőháló lyukain. Előbb munkanélkülivé válik, aztán hajléktalanná, míg végül a bürokrácia útvesztőjében elveszve csak egy statisztikai adat, utána pedig egy doboz hamu...

Michael K édesanyja hamvait szorongatva a kezében maga mögött hagyja a civilizációt és a hozzá kapcsolódó veszélyeket: a háborút és a szegénységet. Robinson-ként a maga kezébe venné a sorsát és saját erejéből küzdene a túlélésért. A természetközeli életmód meghozza azt a lelki nyugalmat és elmélyülést, amire egész addigi életében sóvárgott, miközben annak minden béklyójától megszabadul. Ám a társadalom (vagy ami a háború során megmaradt belőle) nem ereszti és utánanyúl: hogy "megmentsék" az életét, kiszakítják a természetből, és egy gyűjtőtáborba zárják, ahol a Kafka műveiből ismerős gépezet részévé válik. Egy névtelen, arctalan embertömegbe kerül, akiknek felülről mondják meg, mi a jó nekik. Egy olyan világba csöppen, ahol a hivatali ügymenet zavartalansága előbbre való az emberi kapcsolatoknál.

K hamar belátja, hogy lázadni teljesen felesleges, amíg az emberek többsége inkább beletörődve sorsába, a kényelmesebb utat választja. Az alávetés vagy a lázadás helyett egy harmadik utat választ: egyszerűen kilép a rendszerből. Megszökik a táborból, hogy eredeti lakóhelyére visszatérve, de egy teljesen új életformát követve próbáljon szerencsét.

Jeanette Winterson: The PowerBook (2000)

the_powerbook.jpgSajnos ezúttal nem azt kaptam az egyik kedvenc írómtól, amit vártam, valahogy felborult az egyensúly a történetvezetés és a mondanivaló átadása között. Winterson mindig is jól idézhető, magvas gondolatokkal tűzdelte tele regényeit, ám ezúttal mintha csak összefűzte volna ezeket egy szinte összefüggő cselekmény nélküli könyvvé.

Pedig a forma és az alapötlet ismét zseniális, 21. századi műhöz illő: e-mailben lehet rendelni meséket egy titokzatos, Ali nevezetű idegentől, aki a karakter és a helyszín kiválasztása után önmagát és a megrendelőt is beleszövi a történetbe. A regény fejezeteit alkotó "meséket" rövid, Ali és a megrendelő között zajló egyeztető üzenetváltások előzik meg, melyek egyúttal az írás technikai fogásairól is feltárnak néhány részletet. Winterson tehát önmaga is belép a regényébe, hogy az írás folyamatába is beavasson bennünket. Ez valóban modern hozzáállás, és szakít a hagyományos író-olvasó szerepfelosztással, ám a sok rövid történetre szabdalt cselekmény így még kevésbé tűnik összefüggőnek. Az olvasó nagy árat kénytelen fizetni azért, hogy a könyv részesévé válhat: minden fejezetben újra kell építenie a cselekmény vázát, azaz hogy hol járunk és kik is vagyunk éppen.

Izgalmas kaland tehát Winterson ezredfordulós műve, de a hagyományos történetvezetéshez szokott olvasóban hagy némi hiányérzetet. A már emblematikus, bölcs gondolatok és a csodaszép helyszínek (Capri, Párizs) pedig csak részben tudnak ezért kárpótolni.

Tízéves a blog - Jubileumi toplista 3.

10 éves a litfan

A blogom régebbi bejegyzései közt böngészve meglepve vettem észre, hogy a legelső könyvelemzést bizony még 2010-ben írtam! Ez a 10 év rengeteg változást hozott az életembe, de a könyvek és a róluk írt kritikák biztos pontként mindig megmaradtak nekem. Voltak (olvasás szempontjából) aktív és kevésbé haladós időszakok, de a kitűzött cél, az 1001 db könyv elolvasása lassan, de biztosan közeledik.

Ezt a szép kerek évfordulót megünneplendő, idén minden hónapban összeállítok egy tematikus top 10-es listát az eddigi olvasmányaimból. Nyilván (ahogy eddig is) minden esetben egy teljesen szubjektív, csakis a saját ízlésemet tükröző rangsorról lesz majd szó, aminek a célja a visszatekintés, az összegzés és az esetleg feledésbe merült könyvek felidézése.

Március - Legjobb női szerzők

women_writers.png

Amikor a soron következő válogatás témáján gondolkodtam, adta magát az e hónapban ünnepelt nőnap kapcsán, hogy a kedvenc írónőimet rangsoroljam. Aztán azon kezdtem agyalni, hogy a kedvenc férfi szerzőimet vajon eszembe jutott volna-e felsorolni? Létezhet az, hogy modern, felvilágosult, haladó világunkban még mindig a férfi az "alapbeállítás" a gondolkodásunkban, a nő pedig valami különleges, normálistól eltérő? Az irodalomtörténetben is külön tárgyalják a női szerzők munkásságát, mintha nem szerves részei lennének a nagy egésznek. Valószínű, hogy ez még számos más művészeti ágban, sőt, szakmában is így van, az oka pedig az, hogy bármennyire is itt a 21. század, a nők egyenjogúsága még igencsak gyerekcipőben jár. Egyrészt egy viszonylag új társadalmi jelenségről van szó (az emberiség hosszabb időt töltött férfi-domináns civilizációkban, mint egyenlőségen alapulókban), másrészt a berögzült szokások, szerepek, reakciók még mindig makacsul tartják magukat (akár csak tudat alatt is). Az első írónőknek bizony nem volt könnyű dolga, ha sikereket akartak elérni, vagy csupán csak meg akarták jelentetni könyveiket, gondoljunk csak a Bronte-nővérekre, akik férfi álnéven tudták kiadni regényeiket. Aztán a 19. század nagy úttörői (Jane Austen, Harriet Beecher Stowe, Louisa May Alcott) szép lassan megnyitották a nők előtt az irodalmi elismertség kapuját, és a 20. század már számos remek alkotót üdvözölhetett.

A fentebb írtak tudatában tehát miért nem választottam mégis egy gender-semleges témát? Talán mert a legkedvesebb olvasmányaim jelentős részét írónőknek köszönhetem. Elkezdhetnék hivatkozni az egyéni női látásmódra, meg a női szerzők érzékenységére, de akkor éppen a férfi-női írók nemi alapú szétválasztásának csapdájába esnék, nem mellesleg pedig számos kiváló író(férfi) érdemeit vitatnám el. Hiszen minden író egyedien látja a világot, és rendkívüli érzékenységre vall, hogy ezt a saját látásmódot érthető, sőt bizonyos esetekben élvezhető módon közvetíteni képes. Tehát ami most következik, az a kedvenc női szerzőim listája, akik egytől-egyig remek írók:

Tovább

Salman Rushdie: The Enchantress of Florence /A firenzei varázslónő/ (2008)

the_enchantress_of_florence.jpgIlyen az, amikor Rushdie mesél - nem akar direkt társadalomkritikát megfogalmazni, vagy a jelen aktuális kérdéseivel foglalkozni, "egyszerűen" csak elénk tár egy téren és időn átívelő, fantasztikus történetet. Meséjében egybeszövi a történelmet és a mitológiát, a valóságot és a varázslatot, nyugatot és keletet. Így eshet meg, hogy egy Indiától a reneszánsz Itáliáig nyúló csodálatos utazáson együtt vesz részt Amerigo Vespucci, Botticelli, Macchiavelli, valamint az általunk kevésbé ismert, de nagyon is valóságos ázsiai uralkodók. Ráadásul - a bibliográfia terjedelme is bizonyítja ezt - ez egy olyan mese, ami alaposan utánajárt, megtörtént történelmi eseményeken alapul, hőseinek többsége nagyon is létezett. Mégis, Rushdie úgy tudja csavarni a szálakat, olyan mesterien adagolja a mágiát, hogy nagyon nehéz meghúznunk az elválasztóvonalat mitológia és realitás közé.

the_enchantress_of_florence2.jpgA cselekmény fő mozgatórugója természetesen nem más, mint a szerelem. Láthatjuk teremtő és pusztító erejét, hogyan fordít ki embereket saját magukból, hogyan gyengíti meg az erőseket, és hogyan ad hatalmat a gyengék kezébe. A főszereplő pedig, hiába a sok hatalmas uralkodó és államférfi, nem más, mint egy nő, akinek szépsége és varázsereje egyaránt rabul ejti a reneszánsz Firenzét és az egzotikus keleti fővárost. Izgalmas párhuzam vonható az egymástól több ezer kilométerre élő társadalmak és egyének reakciói közt, míg kiderül, hogy nincs is köztük akkora eltérés: 

Lehet, hogy ez az emberiség átka.(…) Nem az, hogy annyira különbözünk egymástól, hanem hogy nagyon is hasonlítunk.

Lauren Weisberger: The Devil Wears Prada /Az ördög Pradát visel/ (2003)

the_devil_wears_prada.jpgVégre egy chick-lit könyv a jobbik fajtából! Szerencsére meg sem közelíti a Szex és New York mélységeit, sőt, aki tisztában van a műfaj korlátaival és sajátosságaival (tehát nem vár szépirodalmi magasságokat), annak kellemes perceket szerezhetnek Andrea kalandjai a Runway divatlapnál. Bevallom, hogy a filmfeldolgozást már jóval előbb láttam, és valószínű, hogy a könyv megítélésén kivételesen sokat javított a zseniális Meryl Streep és Anne Hathaway játéka - több jelenetnél is beugrott a színésznők arcjátéka, mozdulata.lauren_weisberger.jpg

A történet pofonegyszerű: a "tarisznyás bölcsész" Andy frissen kikerülve az egyetemről egyenesen a divat Bibliájának főszerkesztője, Miranda Priestley asszisztense lesz. A 12-14 órás munkanapjain igyekszik végrehajtani antiszociális, nárcisztikus és enyhén pszichopata főnöke lehetetlen utasításait, és közben kitapasztalni egy vadiúj környezet működési mechanizmusait. Egy olyan világba csöppen, ahol enni ciki, az S-es méret "már nem menő", a pénz nem számít és Miranda szava szent. Andy kétségbeesetten próbál egyensúlyozni munka és magánélet, valamint saját személyisége és a csoportnyomás között. Hiába érzi, hogy a saját értékrendje szerint kellene szerveznie az életét, valami kényszeres maximalizmus (ez a munkám, elvégzem, ha beledöglök is) hatására mindig marad, és csinálja tovább. Egy idő után persze működésbe lép a pszichológia is: bármennyire is lenézi kezdetben a csontsovány modelleket és a divatvilág többi, nem evilági szereplőjét, egy ennyire elit csoportba tartozni mégiscsak vonzó lesz számára, hiszen hányszor megkapja, hogy lányok milliói ölnének az állásáért.

the_devil_wears_prada2.jpegA divat világának csábítása könnyen párhuzamba állítható a könyv "bűnös élvezetével": hiába tudjuk, hogy ez csak egy könnyű, súlytalan kis limonádé, mégis elolvasunk még egy oldalt, és még egyet... és ahogy Andy, mi is a végsőkig kitartunk.

Dallos Sándor: A nap szerelmese/Aranyecset (1957-1958)

a_nap_szerelmese.jpgAz a röppenés, amit úgy vártam, tulajdonképpen meg sem született, csak az én képzeletemben. Így hát egy képzeletbeli röppenés haldoklik most a gyulai ágyamon, és lassan kihűl. És látod, így maradnak el az embertől lassan mindazok a dolgok, amelyeket apróságoknak szokás nevezni, pedig egy egész világ van bennük. A tegnap és a tegnapelőtt, ahogy te mondod. De azt is mondhatnám, hogy a szerelem igazi hamva és szépsége maga.aranyecset.jpg

Ilyen és ehhez hasonló csodálatos sorokkal van tele Dallos Sándor Munkácsy Mihályról írt életrajzi regénye, ami valójában a szerző egyetlen ismertebb alkotása. "Munkácsy Mihály regényes élete" az alcíme, ami egyszerre utal a festőóriás mélységek és magasságok közt csapongó sorsára, valamint a tárgyilagosság háttérbe szorulására a kötetben. Az "egykönyves" Dallos voltaképpen egy rajongói regényt írt, amiben Munkácsy életútját jócskán kiszínezve és idealizálva jeleníti meg. Valószínűleg az olvasmányosság kedvéért is tette ezt, hiszen a békéscsabai aszalossegédből ünnepelt párizsi festővé váló művész története már önmagában, mindenfajta szépítés nélkül is lenyűgöző. Dallos már-már bálványozza Munkácsyt, és szinte istenként ír róla: azon túl, hogy zseniálisan tud festeni, még elképesztően vonzó is, aki bármelyik nőt megkaphatja, ráadásul nagyvonalú, gyors észjárású, jó táncos, és még ki tudja mi mindenre képes ez az egekig magasztalt férfiú. "Miska" tömjénezése közben azért a sorok közül kiolvashatjuk azt is, hogy egy makacs, hirtelen haragú és büszke emberről van szó, aki egy rosszul elsült mondat miatt képes minden kapcsolatot örökre megszakítani valakivel.dallos_sandor.jpg

A regény különleges egyvelegét adja a művészeti elemzéseknek és a romantikus vagy éppen tragikus eseményeknek, egészen hihetően képezi le, hogy a magánéletének fordulatai hogyan vezethették Munkácsyt egy-egy képe megalkotásához. Rengeteg érdekes részlet tárul fel előttünk a festők mindennapjairól, az alkotói válság nehézségeiről, a megélhetés szorító gondjairól vagy éppen a világhírrel járó helyzetek feldolgozásáról. Valóban hihetetlen érzés lehetett egy egyszerű magyar asztalossegédként fogadni a francia, osztrák vagy éppen amerikai vezetők gratulációit, megélni, hogy az az alkotás, amin évekig dolgozott, milyen hatást vált ki emberek százezreiből. Persze Munkácsy keményen megdolgozott a sikerért, ami nem is jött könnyen, így az elismertséget talán jól megérdemelt jutalomként kezelte - ám az is valószínű, hogy egyszerű, ismeretlen festőként is ugyanolyan boldog lett volna, ahogy azt sokszor ki is fejtette. A szédületes tehetség mellé viszont egy viszontagságos, tragikus fordulatokkal teli életút párosult, óriási, végletes érzelmekkel, és a boldog, nyugodt beteljesülésre való hiábavaló várakozással.munkacsy_mihaly.jpg

Dallos Sándor kétrészes regénye a kissé túlzó rajongást leszámítva lebilincselő olvasmány, ami csodás leírásaival rögtön kedvet csinál ahhoz, hogy kinyissunk egy Munkácsy-albumot. Egyszerre nyújt irodalmi és képzőművészeti élményt, ám épp az igényesen megírt szöveg miatt tűnnek fel a kiadás bosszantó helyesírási hibái és elütései. Kár, hogy az ország legismertebb festőjéről szóló könyv ugyanolyan hányaveti módon lett megszerkesztve, mint ahogy a Mester egyetlen Magyarországnak szánt képével bántak.

Giorgio Bassani: Il giardino dei Finzi-Contini /Finzi-Continiék kertje/ (1962)

il_giardino_dei_finzi-contini.jpgVoltaképpen semmi különösről nem szólna ez a regény, mint néhány olasz fiatalról, akik barátkoznak, szerelmesek lesznek, tanulnak és keresik a helyüket az életben, ha nem helyeznénk el őket térben és időben - valamint vallásilag. Sajnos a lehető legrosszabbkor, a lehető legrosszabb helyen voltak zsidók: a II. világháború előtti években, a Mussolini kezére jutott Olaszországban. 

Gondtalan életük felett tehát már ott gomolyognak a Holokauszt sötét fellegei, és a mindent elsöprő vihar előszelei már meg is érkeztek a zsidótörvények formájában. Az olvasó persze tisztában van vele, mi vár rájuk a későbbiekben, éppen ezért szívfacsaró a naivitásuk, ahogy választásokról, meg a nyugati hatalmak közbelépéséről beszélgetnek. Persze akkoriban még (Hitleren kívül) talán senki sem tudta volna elképzelni, milyen mélységekig képes süllyedni az ember, milyen borzalmakat képes elkövetni saját embertársai ellen.giorgio_bassani.jpg

A könyv mégsem Holokauszt-regény abban az értelemben, hogy a zsidó szereplők nem a tipikus áldozati szerepben jelennek meg benne. Inkább arról ad egy nem kevésbé szomorú, utolsó pillanatképet, milyen is volt a világ egy zsidó fiatal számára a Holokauszt mindent átíró, mindenre kiható évei előtt.

Tízéves a blog - Jubileumi toplista 2.

10 éves a litfan

A blogom régebbi bejegyzései közt böngészve meglepve vettem észre, hogy a legelső könyvelemzést bizony még 2010-ben írtam! Ez a 10 év rengeteg változást hozott az életembe, de a könyvek és a róluk írt kritikák biztos pontként mindig megmaradtak nekem. Voltak (olvasás szempontjából) aktív és kevésbé haladós időszakok, de a kitűzött cél, az 1001 db könyv elolvasása lassan, de biztosan közeledik.

Ezt a szép kerek évfordulót megünneplendő, idén minden hónapban összeállítok egy tematikus top 10-es listát az eddigi olvasmányaimból. Nyilván (ahogy eddig is) minden esetben egy teljesen szubjektív, csakis a saját ízlésemet tükröző rangsorról lesz majd szó, aminek a célja a visszatekintés, az összegzés és az esetleg feledésbe merült könyvek felidézése.

Február - Az irodalom 10 legerősebb évetimeline.jpg

A jubileumi ranglisták sorát folytatva ezúttal egy kronológiai összeállítást terveztem. Régóta foglalkoztatott a gondolat, hogy kicsit behatóbban is megvizsgáljam az eddig elolvasott könyveim listáját, amit jobb ötlet híján a megjelenési évük szerint rendszereztem. Feltűnt, hogy vannak évek, ahonnan alig olvastam bármit is, máskor viszont sok fontos-jelentős-híres könyv jelent meg ugyanabban az évben.

Bevallom a fenti cím kissé fellengzősen hat és olyan hatást kelt, mintha én aztán tökéletesen átfogó ismeretekkel rendelkeznék a világirodalom egész történetéről és mint ilyen, általánosan érvényes állításokat lenne módomban megfogalmazni. Ez egyáltalán nincs így, az olvasmánylistám több, mint hézagos, így hát megint segítségül hívom a "szubjektív" varázsszót, és kissé változtatnék a címen is, legyen Az irodalom (szerintem) 10 legerősebb éve.

A kronologikus olvasmánylistámhoz visszatérve az rögtön kiderül, hogy a könyvek időbeli eloszlása egyáltalán nem egyenletes. Sokkal több regényt olvastam a 20. század utolsó évtizedeiből, mint mondjuk a 19. századból, vagy korábbról. (Az 1001 könyves listára rápillantva azért az is kiderül, hogy ez nem véletlen: ott is sokkal nagyobb a merítés a modern és kortárs szerzőktől, nyilván jóval több könyv jelenik meg manapság, mint a regényírás hajnalán.)

Mi értelme van tehát egy ilyen hézagos, tudományos alaposságot messzemenőkig nélkülöző, teljesen saját véleményt tükröző listának? Ha őszinte akarok lenni, nem sok, legfeljebb annyi, hogy megadja a rácsodálkozásnak azt az élményét, amit az összeállításakor magam is átéltem. Ritkán kapunk keresztmetszetet (legyen bármilyen szűk is) a magyar, európai és amerikai irodalom pillanatnyi helyzetéről, éppen ezért izgalmas volt egymás mellé helyezni, hogy melyik évben éppen hol és mi is jelent meg. Csábító lenne egyből "ítéletet" is mondani az adott országok "irodalmi fejlettségéről", de igyekeztem visszafogni magam, a már fentebb taglalt korlátozó tényezők miatt. Lássuk hát a listát:

Tovább

D. H. Lawrence: Women in Love /Szerelmes asszonyok/ (1920)

women_in_love.jpgSok regény és film szól arról, hogy a főszereplő megpróbál rátalálni önmagára, vagyis keresi az életnek azt a formáját, amitől a boldogságot reméli. Sokszor ezek teljesen átlagos célok (család, munka...), máskor viszont olyan élethelyzetekre vágyakoznak, ami jócskán eltér a társadalmi normáktól. Általában ezekkel a szereplőkkel szimpatizálni szokott az olvasó/néző, mert bátornak, meg nem alkuvónak tartja őket, és titkon talán még irigyli is őket egy kicsit.

Sajnos a Women in Love testvérpárja, Ursula és Gudrun Brangwen (már a nevük is borzasztó!) esetében egyáltalán nem sikerült semmiféle együttérzést vagy csodálatot átélnem, ugyanis mindkét nő annyira ellenszenves volt, hogy néha legszívesebben megcibáltam volna őket egy kicsit. Pedig mindketten fiatalok, csinosak, műveltek és céltudatosak, olyan modern nők, akik nem érik be a társadalom által nekik szánt hagyományos szerepekkel - általában nagyon is kedvelni szoktam az ilyen karaktereket. A Brangwen-testvérek viszont meg vannak győződve róla, hogy az előbbiek miatt különbek másoknál, hogy ők különlegesek, és a kívülállók gőgjével szemlélik a többi embert. Pedig egyáltalán nem érnek többet vagy kevesebbet másoknál csak azért, mert máshogy képzelik el az életüket, mint az átlag. Ráadásul kapcsolataikban sem veszik figyelembe a másik fél szempontjait. Egyikük szerencsés, ő megtalálja a megfelelő társat az elképzeléseihez, a másikuk párja viszont szenved az összeférhetetlen világnézetük miatt.women_in_love2.jpg

Voltaképpen az egész regény nem szól másról, mint hogy világmegváltó eszmecserék során Ursula és Gudrun próbálja megfogalmazni, mit is akar az élettől. Szóba kerül a szerelem, a házasság, férfi-nő kapcsolata, és ezeket az alapköveket igyekeznek a saját szájuk íze szerint meghatározni. Kicsit furcsa számomra, hogy szinte ismeretlen emberek egy beszélgetés során milyen gyorsan, milyen mélységekig tudnak eljutni (főleg mivel angolokról van szó), de talán ez betudható annak, hogy nem is valódi szereplők, hanem az író szócsövei. Így aztán elképzelhető az is, hogy a Brangwen-lányokkal szembeni ellenérzést az író tudatosan éri el, azaz szándékosan hangolta őket így, hogy a modern, feminista nőképet árnyalja. 

 

Charles Dickens: Hard Times /Nehéz idők/ (1854)

hard_times.jpgEbben a könyvében Dickens nem egy fiatal főhős felnőtté válását és fejlődését helyezi a középpontba, hanem egy általánosabb problémát választott témául. A modern angol társadalom materialista, földhözragadt világszemléletét állítja pellengérre. Egy olyan családot mutat be, ahol az édesapa minden érzelmet, művészetet vagy erkölcsi kérdést száműzött gyermekei nevelésekor, és egyedül tényekre, a dolgok kézzelfogható hasznára tanítja őket. Ez az egyoldalú nevelés természetesen kudarcot vall, és egyik csemete sem váltja be a hozzájuk fűzött reményeket.

Az emberi kapcsolatok kritizálásán túl megismerhetünk egy tipikus angol iparvárost is, Dickens elborzadva tárja elénk a fekete füst alatt fuldokló, ormótlan gyárépületek között tengődő, a természettől teljesen elidegenített városlakók mindennapjait. A városkép, az épületek megtervezésekor csak a funkcionalitásra, a praktikumra gondoltak, az olyan szempontok, mint a szépérzék vagy a kényelem teljesen háttérbe szorultak. Az egész regényt szomorkás és kiábrándult hangvétel jellemzi, hiszen nem szól másról, mint hogy a modern gazdasági-társadalmi vívmányok mekkora csalódást okoztak, mennyire nem váltották be a hozzájuk fűzött idealista reményeket.hard_times2.jpeg

Miközben a várva-várt szebb jövő elmaradásán kesereg, Dickens éppen ugyanazt a hibát követi el regénye megírásakor, mint főhőse a gyermekei nevelésekor. Ő is csak egy szempontra koncentrál szereplői megalkotásakor, mégpedig arra, hogy a bemutatni kívánt morális kérdést a lehető legtökéletesebben illusztrálják. Ez az egyoldalú ábrázolás azonban élettelen, sablonos karaktereket eredményez, akik csak bábok az író kezében. Nincs bennük semmi egyedi vonás, amitől életre kelnének, amitől érzelmeket váltanának ki az olvasóból. Sorsuk fordulatait így hát teljes közönnyel olvastam, és csak annyi maradt meg bennem, hogy milyen rossz lehetett a 19. század közepén angolnak lenni.

Tízéves a blog - Jubileumi toplista 1.

10 éves a litfan

A blogom régebbi bejegyzései közt böngészve meglepve vettem észre, hogy a legelső könyvelemzést bizony még 2010-ben írtam! Ez a 10 év rengeteg változást hozott az életembe, de a könyvek és a róluk írt kritikák biztos pontként mindig megmaradtak nekem. Voltak (olvasás szempontjából) aktív és kevésbé haladós időszakok, de a kitűzött cél, az 1001 db könyv elolvasása lassan, de biztosan közeledik.

Ezt a szép kerek évfordulót megünneplendő, idén minden hónapban összeállítok egy tematikus top 10-es listát az eddigi olvasmányaimból. Nyilván (ahogy eddig is) minden esetben egy teljesen szubjektív, csakis a saját ízlésemet tükröző rangsorról lesz majd szó, aminek a célja a visszatekintés, az összegzés és az esetleg feledésbe merült könyvek felidézése.

Január - Top 10 vámpíros könyv

Kezdjünk is bele a visszatekintésbe, de előtte az ablakon tekintsünk ki: mindenhol sötétség, hideg, komorság... mi is illene jobban ehhez a hangulathoz, mint egy jó kis vámpírregény? Csokorba is szedtem mindjárt tizet, a szerintem legjobbakat. 

vampire.pngEddig összesen 16 ilyen jellegű regényt olvastam, ezért nem állíthatom, hogy átfogó a tudásom a vámpír-jelenségről az irodalomban. Annyi biztos, hogy időről-időre divatba jön az olvasók között, ahogy az is, hogy minden korszaknak más a vámpír-ideálja. Míg a nagy klasszikus, Bram Stoker Drakulája, minden vámpírok ősatyja, egy állatias ösztönlény, egy valódi szörnyeteg, addig Anne Rice kortalan, bölcs és vonzó lényként ábrázolta a vérszívókat, a legújabb, Stephenie Meyer által kreált vámpírok pedig már-már emberien gyengék és esendőek. A vámpírok tehát idővel egyre emberibbé váltak, a természetfeletti képességeik, szörny mivoltuk egyre inkább a háttérbe szorul. Hogy ennek mi lehet az oka, az valószínűleg a korszellemben, a modern olvasó gondolkodásában keresendő: a 21. századi embernek önmagában a misztikum, a természetfeletti már nem elég érdekes, jobban izgatja a dolgok miértje, a döntések mögötti motiváció, a szereplők háttere. Így egy vámpírregényt olvasva egyszerre tud eltávolodni a saját világától és közben mégis megérteni számára is fontos kérdéseket. 

Tovább

Passuth László: Lagúnák (1958)

lagunak.jpgPassuth ebben a kötetében az érett reneszánsz korába repít vissza bennünket, helyszínül pedig egy olyan izgalmas és rejtélyes várost választott, mint Velence. Akkoriban Velence közélete legalább annyira szövevényes és zegzugos volt, mint a lagúnái. A Tízek Tanácsa állt mindenki fölött, egykori kereskedők leszármazottai, akik most emberi sorsokkal kufárkodtak. A politikát és a diplomáciát átszőtte az ármány és a cselszövés, hiszen erős szárazföldi hadsereg és erőforrások híján Velence az "oszd meg és uralkodj" ősi elvét követte. Érdekházasságok, vesztegetés, átverés és zsarolás volt a fegyverük, és ezeket hosszú időn át sikerrel is alkalmazták. Az egyéni- és az államérdek gyakran összemosódott, a szűk politikai elit tagjai is kemény csatát vívtak egymással a pénzért és a hatalomért.lagunak_2.jpg

A regény három főszereplője közül kettő ennek a világnak a teremtménye: Morosini, az idős szenátor, önmagában képviseli mindazt, amit Velence jelképezett. Ravasz, éles eszű, számító és remek színész. Egyetlen gyenge pontja Cecilia, a ciprusi király fattya, aki egyfajta "politikai kurtizán" szerepet kapott a Tanácstól, és felcseperedve tökéletesen magába szívta a hely szellemét. Ők ketten kitalált figurák, ám a harmadik főszereplő, Giorgione életéről is olyan keveset tudni, hogy az író nyugodtan hagyatkozhatott a képzeletére. Giorgione, a fiatal festőművész vidékről csöppen ebbe az álszent, intrikus világba. Teljesen más szemmel néz a dolgokra, minden sallangtól, manírtól lecsupaszítva látja az emberekben és a történésekben a lényeget. Talán ez az, ami Ceciliát annyira lenyűgözi, hogy eddigi életét feladva, kedveséül fogadja a férfit. Szerelmük története a klasszikus kérdés allegóriája: vajon az érzelmek legyőzhetik-e az intrikát, a becsvágyat? Válasz nincs, nem tudjuk meg, hogy Cecilia képes lett volna végleg lemondani a fényűzésről, befolyásról egy csendesebb, hétköznapibb életért cserébe. Egy egész Velencét sújtó tragédia gyors véget vet mind a kapcsolatuknak, mind pedig a város fénykorának.

C. S. Lewis: The Chronicles of Narnia VII.: The Last Battle /Narnia Krónikái 7.: A végső ütközet/ (1956)

the_last_battle.jpgAz előző részről az volt a benyomásom, mintha egy nekirugaszkodás lenne az utolsó nagy ugráshoz, és mint utóbb kiderült, nem is jártam messze az igazságtól. A Narnia Krónikái szerencsére egy olyan lezárást kapott, amit ez a kedves, fantáziadús sorozat megérdemelt. Viszontlátunk régi ismerősöket, szerzünk néhány újat, miközben szépen helyére kerül minden eddig homályos részlet. Lewis képes volt egységes, hihető rendszerbe foglalni Narnia képzeletbeli világát a miénkkel, amihez bőven merített a keresztény szimbólumokból is. Ez a rész amúgy is hemzseg a bibliai utalásoktól, az eddigiek közül talán ez a legnyilvánvalóbban nevelési célzattal íródott. 

A történet első felében az ifjú olvasók megtudhatják mivel is jár az, ha egy rossz szándékú, de agyafúrt lény (jelen esetben egy majom) visszaél társai hitével, és egy ál-istenség nevében kihasználja őket. Láthatják azt is, hogyan osztja meg a közösséget a bizalmatlanság, a kételkedés és félelem. Azon kevesekre, akik hűségesek maradnak az igazi istenséghez, rengeteg küzdelem vár. A regény csúcspontján aztán eljön az isteni igazságszolgáltatás, elválik egymástól igaz és hamis, és csak a végig kitartóaknak jár az örökreszóló jutalom. Lewis egy gyönyörűen megírt világvége-jelenettel vesz búcsút az eddig ismert Narniától, de ne higgyük, hogy cserbenhagyja olvasóit, a történet nem itt ér véget.the_last_battle2.jpg

Talán ez az egyetlen gyerekkönyv, amiben Platón neve felbukkan, sőt nem csak a neve, hanem a barlang-hasonlat egy igazán sajátos, "narniai" verziója is. Anélkül, hogy teljesen lelőném a poént, csak annyit árulhatok el, hogy az eddig megismert Narnia csak árnya a valódinak, amit az arra érdemesek végül megpillanthatnak. Így lehetséges, hogy el is búcsúzunk ettől a varázslatos világtól, meg nem is, és így lesz ez az elválás olyan keserédes, mint Narnia krónikáinak valamennyi története.

Arundhati Roy: The God of Small Things /Az Apró Dolgok Istene/ (1997)

the_god_of_small_things.jpgAz új évet egy Booker-díjas regénnyel nyitottam, ám hamar kiderült számomra, hogy hiába az elismerés, ez bizony nem tetszik. Kicsit olyan érzésem volt, mintha egy lebutított Rushdie-könyvet olvastam volna: India, különböző vallások, politika, családtörténet, mínusz a mágikus elem és a motiváció, hogy a szövevényes szálakra kellő mértékben koncentráljak. Kicsit már az elején elengedtem a családtagok beazonosítását, így később nagy erőfeszítésembe került rekonstruálni az eseményeket.

A fő történet egy ikerpáré, akikkel már gyerekkorukban elbánik a vallás, a politika és a történelem. Egy-egy érdekesebb epizódban felvillannak pillanatképek a kommunizmus térhódításáról Indiában - arról, ahogy a kasztok közt feszülő ellentéteket ügyesen átültetik az osztályok közötti harcba, vagy hogy a vallás és a politika sokszor nagyon is hasonló eszközöket használ saját maga fenntartására. Ezeket a kitérőket leszámítva a regény örökös küzdelem a rejtett utalásokkal, célozgatásokkal, szövevényes mondatokkal, amikből csak nagy nehezen sikerül kihámozni a valódi történéseket. Az esztétikai élmény páratlan, de cserébe lemondhatunk az olvasmányosságról. Mintha egy gyönyörű, cikornyás kézírást kéne nagy nehezen kibogarásznunk - szép-szép, na de 300 oldalon keresztül?arundhati-roy.jpg

Sajnos az a helyzet, hogy az indai szerző által bemutatott családi tragédiákkal ("rangon aluli" viszonyért büntetés, kitaszítás a családból, kultúrák és generációk ütközése, gyermekkori traumák) szemben lassan már teljesen immunissá válik az olvasó. Annyi regényben írtak már hasonló élethelyzetekről, ráadásul nem egyben sokkal élvezhetőbben és izgalmasabban, hogy Roy könyve inkább csak egy "szegény ember Rushdie-ja" érzetet hagy maga után.

Roald Dahl: The BFG /Szofi és a HABÓ/A barátságos óriás/ (1982)

the_bfg.jpgÍgy karácsony táján jó néha elővenni egy kedves kis gyerekkönyvet... amiben emberevő óriások rabolnak el kisfiúkat és kislányokat az ágyukból az éjszaka közepén, hogy aztán szépen befalják őket. Dahl klasszikusa gyerekszemmel olvasva néhol bizony kissé félelmetesnek tűnik, ezért nagyon fiatal olvasóknak biztos nem ajánlanám, bár ha jól belegondolunk, minden mese tartalmaz horror-elemeket.

Ezt leszámítva pedig egy valóban kedves, humoros történet kerekedik ki egy árva kislány és egy (a többiekhez képest) apró termetű, vegetáriánus óriás kalandjaiból. Mindketten magányosak, mindketten vágynak a szeretetre, és mindketten sokat tanulnak a másiktól. Egymásból bátorságot merítve szembeszállnak a rettegett óriásokkal is.the_bfg_2.jpg

Míg a nagyobb gyerekeket a kalandos cselekmény kötheti le, addig a felnőtteket Dahl utánozhatatlan humora és nyelvi leleményei szórakoztathatják. Egy viszonylag egyszerű történetet annyi fantáziával önt nyakon, hogy nyomát sem leljük a megszokott mese-kliséknek. Számos remek ötlet nyűgöz le kisebb és nagyobb olvasót egyaránt: az álmok elkapása és módosítgatása, a lefelé szálló buborékok az üdítőben (ami ezáltal nem böfögtet, hanem egy teljesen más irányba fejti ki hatását) és még sok más, hasonlóan kreatív elem rántja ki a könyvet a mesék jól megszokott világából.

Az pedig, hogy sikerült még az angol királynőt is szimpatikusnak lefesteni a történetben, hatalmas írói bravúr.

Fekete István: Vuk (1965)

vuk.jpgBár a rajzfilmhez képest sokkal kevesebb benne a humor (voltaképpen nincs is) és sokkal több a nyers realitás, még így is rendkívül szerethető könyvről van szó. A Bambihoz hasonlóan minden sorból sugárzik a természet szeretete és tisztelete, a meggyőződés, hogy mi, emberek nem igazán tudjuk, hol is van a helyünk ebben a világban. Régen elvesztettük már a kapcsolatot a természettel, és önhittségünkben azt gondoljuk, hogy minden értünk van. Pedig a rókák, őzek, nyulak, madarak, stb. szabad népe köszöni szépen, remekül meglenne nélkülünk, sőt. Egy tökéletesen működő rendszerbe nyúltunk bele, hogy saját igényeinket kielégítsük, miközben vissza nem adtunk semmit. Az erdei ragadozók elől levadásszuk a zsákmányukat, utána pedig fel vagyunk háborodva, ha a haszonállatainkat kénytelenek megfogni. Nem gond, őket is ki lehet irtani, különben is, milyen szépek a rókaprémes bundák...vuk2.jpg

Fekete István tehát igazán negatív képet fest embertársairól, egy rókacsalád sorsán át bemutatva a vadászat értelmetlenségét és kegyetlenségét. Vuk rendkívüli ravaszságával igazságot szolgáltat elpusztított családjának és kicsit minden erdőlakónak is. Az elárvult kisróka története egyszerre mutatja be az állatvilág szigorú, de igazságos törvényeit és az emberek nyakatekert kapcsolatrendszerét. Felsejlik a kis magyar faluvilág urambátyám viszonyulása, és ami Fekete legnagyobb húzása, hogy ez a képmutatás és kicsinyesség a háziasított állatokra is átragad. Gondoljunk csak Vahur szégyenére, és hogy milyen könnyedén kente az egészet egy másik kutyára.

Abban nem vagyok biztos, hogy a fentiek teljes egészében átjönnek a kötelező olvasmány célközönségének, de a természet szeretetére és tiszteletére a legkisebbeket is ráébresztheti. Csak a két részeg gúnárt (gunarat) hiányoltam...