"The wider we read the freer we become." /Jeanette Winterson/

litfan

litfan

Alberto Moravia: La disubbidienza /Az engedetlenség/ (1948)

2022. augusztus 15. - Barbie66

la_disubbidienza.jpgMostanában valahogy megtalálnak az útkeresésről, a társadalmi szerepek lerázásáról szóló könyvek. Updike Rabbit-je és Szerb Antal Mihálya már férfi korukban szembesülnek a dilemmával, amit a társadalmi elvárások és a saját álmaik, személyiségük közti konfliktus okoz - Moravia főhőse, Luca viszont még csak kamasz. Mivel hagyományosan ezt az időszakot egyébként is a lázadással azonosítják, Luca viselkedése nem tűnik annyira különösnek, mint felnőtt sorstársaié, akik meglett férfiként szegülnek szembe mindennel. Luca-nak nem kell hatalmas áldozatokat hoznia, hogy szembemehessen az elvárásokkal, hiszen nincs felesége, sem gyerekei, őt magát is a szülei tartják még el. A legnagyobb dolog, amiről le kényszerül mondani a lázadás jegyében, az a féltve őrzött bélyeggyűjteménye.

Mégsem szabad elbagatellizálni Moravia kisregényét, mert bár nem annyira drámai és kiélezett, mint a fent említett művek, mégis pontos és egyben költői lenyomata a kamaszkor forrongó időszakának. Az olasz szerző Luca lelkének finom rezdüléseit és háborgó hullámveréseit egyforma érzékletességgel ábrázolja. Az engedetlenség tehát nem a megkésett lázadás következményeiről szól, hanem arról, hogy egy intelligens fiú meddig hajlandó elmenni a tiltakozás jegyében. Luca egyszerre ismeri fel a lassan köréfonódó társadalmi elvárásokat, és egyszerre próbál kibújni mindegyik alól. Hirtelen visszatetszővé válik számára szülei kispolgári élete, ezért próbál annak minden státusszimbólumától megszabadulni - és ezért elkótyavetyéli az összes könyvét, játékát na meg a nagy becsben tartott bélyeggyűjteményét. Rádöbben arra is, hogy a szülei és tanárai már régen eldöntötték a sorsát: szerezzen jó jegyeket, tanuljon tovább és vegye át az apja cégét. Ettől is megundorodik, így hát felhagy a tanulással és egyre tiszteletlenebbül bánik a tanáraival is. Végül pedig ráeszmél, hogy körülötte mindenki azt várja tőle, hogy nőjön fel és éljen normális életet - ezzel szembemenve tehát a logikus lépés a halál kívánása lenne. Idáig eljutott Mihály is az Utas és holdvilágban, ám míg őt a gyávasága riasztotta el az öngyilkosságtól, addig Lucát egy súlyos betegség. A fiatal fiú végül "megelégszik" a halálközeli élménnyel, amit lázas delíriumában élt át, és felgyógyulva új értelmet talál nullára leépített életében: a testiséget, a nőket.la_disubbidienza2.jpg

Moravia így rángatja vissza a realitások talajára elszabadulni készülő főhősét és regényét. Ha minden összeomlik benned és körülötted, a szex majd új értelmet ad az életednek. Nehéz ellenállni a csábításnak, hogy ezt egy nagy általánosítással ne tipikus olasz megoldásnak érezzem, de tény, hogy a mediterrán népektől távol áll az öngyilkosság gondolata. És akkor itt lehet párhuzamot vonni a világirodalom másik "klasszikus kamaszával", Holden Caulfield-del a Zabhegyezőből. Ő és Luca is sokáig arrogáns, öntörvényű kamaszként vannak beállítva, akik mindenkinél okosabbnak gondolják magukat (már ahogy az lenni szokott ilyenkor), de míg Caulfield végig megőrzi ezt a tulajdonságát, és nem engedi közel magához az olvasót sem, addig Luca szerelmi ügyetlenkedése elárulja sebezhetőségét és rést üt az ellenálló tini-pajzson.

Szerb Antal: Utas és holdvilág (1937)

utas_es_holdvilag.jpgAmikor először olvastam ezt a számos nyelvre lefordított, világszínvonalú regényt, nem értettem a kultuszt, a rajongást, ami övezi. Számomra csak egy bosszantó könyv volt egy szerencsétlen flótásról, akinek minden megadatott, mégsem tud neki örülni. Egy nyámnyila férfit láttam, aki végignyavalyogja olaszországi nászútját, majd cserbenhagyja újdonsült feleségét. Még emlékszem a mondatra, amivel összegeztem a történetet: kapunyitási pánik olasz tájakon. Körülbelül 20 éves lehettem.

Nem érthettem Mihályt, a főhőst, mert akkor még előttem állt mindaz, amin ő már keresztülment: pályaválasztás, karrierépítés, házasság - még nem választottam életpályát, sorsot, még rengeteg ajtó nyitva állt. Akkor a lehetőségek sokfélesége tűnt ijesztőnek, most pedig a döntés véglegessége. Most, hogy korban lassan utolérem, egyáltalán nem gondolom, hogy Mihály gyáva vagy nyámnyila lett volna, épp ellenkezőleg. Volt bátorsága - ha csak rövid időre is - kiugrani abból az életből, amit fiatalon választott, vagyis inkább amit a családja és végsősoron a társadalom ráerőltetett. Egy utolsó, kétségbeesett nekirugaszkodással megpróbálta kitépni magát a társadalom által körészőtt hálóból. Ez a háló ugyan biztonságot nyújt, és segít eligazodni a világ zűrzavarában, de közben fojtogat és gúzsba köt, különösen, ha olyan életre kényszerít, ami távol áll mindattól, amit fiatalon elképzeltél. Álmaink feláldozása a realitás oltárán - ez a felnőtté válás, de közben elveszítjük énünk egy bizonyos részét is. utas_es_holdvilag3.png

Mihály gyötrelmes 15 év után, amit apja cégénél gályázva, önmagát meghazudtolva és elnyomva tölt el, kiszabadul Olaszországba, ahol talán a hely varázsára is úgy dönt, hogy megszökik saját sorsa elől, és nyomába ered saját elvesztett boldogságának. Utoljára kamaszként érezte boldognak magát, úgyhogy megpróbálja megkeresni barátait, akik meghatározóak voltak számára abban az időben. A baráti társaság tagjai, élükön a teljesen csodabogár Ulpius testvérpárral persze szétszéledtek a világban. Ulpius Tamás és Éva testesítették meg a konformista nyárspolgár teljes ellentétjét, akik a saját szabályaik szerint kívántak élni, felrúgva minden társadalmi normát. Aztán amikor a társadalom mindenféle kötelességek formájában értük nyúlt, Tamás az egyetlen helyre menekült: a halálba. Ha nem élhet úgy, ahogy szeretne, akkor inkább nem is akar élni. Éva és a többi jóbarát is éli az életét, az egykori kamaszok felnőttek, már nem kergetnek ábrándokat, hanem vagy élik azokat, vagy megfelejtkeztek róluk.

Mihály tehát azzal szembesül, hogy nincs hova, nincs kikhez visszatérni, az a vonat már elment, ő pedig egy másikon zötyög hazafelé az apjával a céghez, a biztos álláshoz, a helyeslő családtagokhoz és a bólogató társadalomhoz. Félresiklott nászútja valódi szabadulást nem hozott, csak a felismerést, hogy még nem akar ettől az élettől elbúcsúzni: ha nem élhet úgy, ahogy szeretne, akkor él úgy, ahogy hagyják. De él. Aztán ki tudja, mit hoz a jövő, talán legközelebb bátrabb lesz, vagy - és erre nagyobb az esély - szépen beáll ő is a sorba, abbahagyja a kapálózást, és belesimul a rárótt szerepbe: "az attitűdök befelé kérgesednek".

utas_es_holdvilag2.jpgMihály látszólag cserbenhagyott felesége, Erzsi sorsa is érdekesen alakul. Olaszországból Párizsba vonatozva ő is egyfajta önismereti utazáson vesz részt. Azzal, hogy Mihály faképnél hagyta a nászútjukon, egyúttal mérhetetlen szabadsággal is felruházta. Erzsi egy bonyolult élethelyzetbe, egyfajta erkölcsi vákuumba, vagy társasági szürke zónába került: mivel férjes asszony, szabadon járhat-kelhet, ráadásul mivel férje ilyen csúnyán elbánt vele, járna neki valamiféle elégtétel. Bele is veti magát a párizsi élet forgatagába és nem sokáig lesz magányos, de a kalandoknak gyorsan vége is szakad. Erzsinek, mint a legtöbb nőnek, elég a szabad választás lehetősége, a tudat, hogy ha akarna, ráléphetne a veszélyesebb, izgalmasabb útra. Mihályhoz hasonlóan ő is válaszúthoz érkezik, és ő is marad az ismerős, meleg akolnál.

A gyönyörű helyszíneken, szépséges olasz városokban játszódó regényben tehát látszólag egyik főhős sem jut sehova, életük nagyjából ugyanabban a mederben csordogál tovább. Nincs gyökeres fordulat, nem szakítják szét láncaikat, csak kipróbálták, mennyire szorosak. Kiharcolták a választás szabadságát, hogy a végtelen, párhuzamos életút közül egy másikra lépjenek rá, de végül úgy döntöttek, hogy maradnak, ahol vannak - és ezzel a döntéssel most már nekik kell együtt élniük.

Joyce Carol Oates: Blonde (2000)

blonde.jpgEgész egyszerűen nem értem, hogy ez a könyv miért nem jelent még meg magyarul? Valahányszor egy remek angol nyelvű könyvet találok, aminek nincs magyar fordítása, hálát adok a sorsnak, hogy el tudom olvasni az eredetit, de egyúttal bosszankodom is, hogy a környezetemben senkivel sem tudom megosztani a lelkesedésemet - leszámítva persze ezt a blogot. Na de 60 évvel Marilyn Monroe (született Norma Jeane Baker) halála és 20 évvel a róla készült irodalmi portré megjelenése után talán most látszik némi esély magyar fordításra, ugyanis ősszel érkezik a Netflixre a regény filmadaptációja.joyce_carol_oates.png

Ennyi felvezető után végre foglalkozzunk magával a művel is, mire föl ugyanis ez a nagy lelkesedés? Azt hiszem, két jelentős felfedezést tettem a Blonde kapcsán, az egyik az írónő, Joyce Carol Oates, a másik pedig maga Marilyn Monroe. Nem ismertem igazán egyikőjük munkásságát sem, de szentül hiszem, hogy senki más nem tudott volna ilyen könyvet írni a legendás színésznőről. Valami megmagyarázhatatlanul erős kötelék alakult ki író és főhőse között, Oates teljesen átadta magát Monroe világának. Bár bevallottan nem életrajzot írt, azaz nem csak a puszta tényekre támaszkodott Monroe alakjának lefestésekor, mégis tökéletesen hihetően hidalta át a homályos részeket. Oates az irodalom eszközeivel igyekezett megragadni valós és elképzelt jeleneteket Monroe életéből, hogy ezeket lazán összefűzve elénk tárja a színésznő tragikus életpályáját. Ezek az epizódok néha csak villanások, gyorsan felkent ecsetvonások, máskor novella hosszúságú narratívák. Néha sejtelmes félhomályban tapogatózunk, máskor kegyetlenül éles fények tárnak fel minden apró részletet. Néhol szinte dokumentarista precizitással őriz meg egy momentumot, hogy aztán a következő jelenetben megkérdőjelezze az egészet. A regény egészét áthatja a bizonytalanság, az érzés, hogy bár látszólag mindenki ismerte Marilyn-t, mégsem ismerte igazán senki. Rengeteg pletyka, mendemonda, összeesküvés-elmélet kering körülötte, még azt sem tudni biztosan hogyan halt meg.

blonde2.jpgOates nem kívánt igazán egyiknek sem a nyomába eredni, hanem ezt is a "Marilyn-jelenség" részeként kezelte. A regény legfontosabb eleme inkább ennek a jelenségnek a hatása Norma Jeane Baker életére. Mert ne legyenek kétségeink, Marilyn is "csak" egy szerep volt, a színészlegenda legfontosabb szerepe. A filmforgatásokon tehát Norma Jeane eljátszotta, hogy Marilyn eljátszik egy szerepet. A könyv számtalanszor hangsúlyozza, mekkora szakadék tátong a visszahúzódó, intelligens, kedves Norma, és a magabiztos, butuska szexbomba, Marilyn között. Norma tragédiája, hogy önmagaként nem tudott sikeres lenni, egy idő után viszont már egyre nehezebben tudott Marilyn bőrébe bújni.

Persze más színészek is kifejlesztenek magukban egy "színpadi ént", vagy bújnak egy jól csengő művésznév mögé, de Norma Jeane esete egészen más. Oates hosszú fejezeteket szentel annak leírására, honnan is érkezett az érzékeny, könnyen befolyásolható lány a hollywoodi show business-be. Olvashatunk az instabil, kiszámíthatatlan, rideg anyáról, a fájóan hiányzó apáról, a korán elvesztett nagymamáról - a családjából tehát nem számíthatott senkire. Miután anyja elmegyógyintézetbe került, a kislányt árvaházak és nevelőszülők dobálták egymásnak. Felvillan ugyan néhány szeretetteljes kapcsolat ebből az időszakból, de ezek gyorsan el is hamvadnak, marad viszont az állandó kiszolgáltatottság, a szeretetéhség és az ezt kihasználó szexuális zaklatások.

Kamaszként aztán jönnek a férfiak, az első házasság 16 évesen, és harmónia, a boldogság meg nem szűnő keresése. De hogyan is építhetne fel valaki működő, egészséges párkapcsolatot, stabil családot, ha nem látott gyerekkorában ezekre mintát? Egymást követik a nagy szerelmek, házasságok, válások. És miközben a magánéletét ilyen viharok dúlják, Norma mellé "megérkezik" a szexszimbólum Marilyn, aki ízig-vérig Hollywood terméke, akinek tökéletes kinézetén egész stáb ügyködik, és aki még messzebb taszítja Normát a boldog családi élettől. Hiszen hogyan is férne meg egymás mellett a forgatások feszített munkatempója, a partik féktelen dorbézolása a nyugodt, békés terhességgel? A stúdió és maga Marilyn meghiúsítják Norma legnagyobb álmát, hogy gyermeke szülessen. Így a házasságok és válások mellett terhességek, abortuszok és vetélések is történnek Norma egyre gyötrelmesebb magánéletében. Talán a legszívfájdítóbb az Arthur Miller-rel boldog babavárásban töltött hónapok leirata volt - hiszen tudjuk, hogy Marilyn Monroe-nak sosem született gyermeke, így az idillbe belekeveredett a közelgő tragédia fenyegetése.blonde3.jpg

Norma Jeane talán ezután tette Marilyn kezébe a sorsát, és indult el gyorsan lefelé a lejtőn. Gyógyszerek, alkohol és férfiak - ezek lettek a végzete. Marilyn-t ugyanis férfiak alkották meg és ők is tették tönkre. Létrehozták a tökéletes szexistennőt, majd rabszolgasorba taszították. Marilyn Monroe nemcsak ikon, hanem egy termék is lett, haja, sminkje, alakja, de még a beszéde is csak egy célt szolgált, hogy vágyat ébresszen a férfiakban. Egyszerre volt dögös és sebezhető, egy olyan nő, aki nem megközelíthetetlen, az embernek csak ki kell érte nyújtani a kezét. Ám örök igazság, hogy amit könnyű megszerezni, azt sosem becsüljük igazán. Marilyn hamar Hollywood lotyójává vált - és egyre kevesebbeket érdekelt, hogy milyen színésznő, aztán már az sem, hogy milyen ember. Trófea lett a gazdag férfiak számára, maga Kennedy elnök repülőn hozatta el magának a lakosztályára, aztán miközben Marilyn a híres "Boldog születésnapot, elnök úr" című dalt énekelte neki később, JFK azzal poénkodott, hogy az ágyban legalább nem kellett a borzalmas énekhangját hallgatnia. Marilyn Monroe teste tehát státusszimbólum lett, a lelke pedig nem érdekelt már senkit.

Joyce Carol Oates bár rendkívül empatikusan ír Normáról, de nem szépít meg semmit. Nem hallgatja el, hogy Marilynné válása közben Norma rengeteg rossz döntést hozott, hogy élvezte a rivaldafényt és bizony sokszor a szexet is. Norma Jeane megpróbált egy férfiak irányította játékban az ő szabályaik szerint játszani, amikor Marilyn Monroe-ként próbált érvényesülni és jobb szerepeket kapni, de nem számolt azzal, hogy Monroe karaktere nem lendít a karrierjén, hanem ez lesz az a szerep, amibe élete végéig belekényszerítik. Hollywood nem engedte az aranytojást tojó buta szőke komikát komolyabb szerepekben játszani, így fordulhatott elő, hogy a világ legismertebb színésznője soha nem nyert semmiféle díjat. Bár Marilyn Monroe nevét megőrizte az emlékezet, nem úgy, ahogy Norma Jeane szerette volna.

 

John Updike: Rabbit, Run /Nyúlcipő/ (1960)

rabbit_run.jpgCseppet sem könnyű olvasmány a Nyúl-sorozat első kötete, nem is vagyok biztos abban, hogy vállalkozom-e egyhamar a további három kötet elolvasására. A mű alapvetően egy tűpontos korrajz az 50-60-as évek Amerikájáról, azon belül is a kisvárosi átlagpolgárok életéről, de annyira kegyetlenül őszinte, hogy egy-egy élesebb mondat bizony fájt. Updike megmutatja, hogy milyen könnyű a társadalmi konvenciók által kijelölt, keskeny ösvény mellé lépni, megbotlani és elbukni. Rávilágít arra, hogy a boldog családi légkör mennyi apró belső és külső tényezőn múlik, és ezek legapróbb változása is katasztrofális következményekkel járhat. Két ember házassága (pláne ha gyerek is születik) annyi kompromisszummal és konfliktusforrással jár együtt, ami a legerősebb kapcsolatokat is próbára teszi - hát még ha csak úgy egymás mellé sodorta őket az élet, mint Rabbit és Janice esetében. Az ő házasságuk tipikus példa arra, hogy a külső nyomásra meghozott döntések mennyi szenvedést okozhatnak egy ember életében. Langyos viszonyuk elég gyorsan házassággá fajul, mert "benne vagytok már a korban", "már mindenki megállapodott körülöttetek", "nehogy becsússzon egy gyerek". Mire feleszmélnek, sorsuk el lett döntve, lakás, kocsi, gyerek, pocsék állás - de szülők megnyugodhatnak, hogy a fiatalokat is sikerült elindítani, bepasszírozni őket a konfekciós amerikai álomba - ami aztán szépen ki is csinálja őket.john_updike.jpg

Ezen a ponton féltem, hogy férfi és női szemszög nem fog egyformán megjelenni a házasélet leírásakor, de nem volt rá okom - Updike részrehajlás nélkül, teljesen hitelesen ábrázolta mindkét felet: a hirtelen kétgyerekes anyává váló, gyermeklelkű Janice-t, akit ingerszegény lakásukban, két gyerekkel összezárva felőrölnek a hétköznapok. Szinte fellélegzik, mikor Rabbit elhagyja őket és visszaköltözhet a szüleihez, ahol legalább a felelősség egy részétől megszabadulhat. Rabbit, a férj pedig érthető módon szenved felesége testi és lelki változásaitól, nem látja már benne azt a lányt, akit elvett. Valahol persze sajnálja is a nőt, de legszívesebben elmenekülne a családi élet poklából. Végül rászánja magát erre a lépésre, és rögtön új életet is kezd egy másik nővel, aki akár boldoggá is tehetné, ha... nem lépne közbe a közösség, élükön a túlbuzgó lelkipásztorral. Addig-addig duruzsolnak a két, külön-külön teljesen boldog fiatal fülébe, addig piszkálják a lelkiismeretüket, míg végül ők maguk is elhiszik, hogy jobb lesz nekik újra együtt. a felmelegített házasságnak csak ideig-óráig ad új lendületet a második kisbaba érkezése, hamarosan minden ott folytatódik, ahol Rabbit elköltözésekor félbeszakadt, és két, össze nem illő ember lassan tönkreteszi egymást. Aztán egy újabb magányos napon Janice megint többet iszik a kelleténél, és mindenki jóakarata szörnyű tragédiába torkollik.

rabbit_run2.jpgA gyász mintha az egész közösség szégyene is lenne, mégsem követik lényeges felismerések, az élet megy tovább, ugyebár. Pedig a "mit fognak szólni a szomszédok?" helyett feltett "tényleg jól vagy kislányom/kisfiam?" kérdések nem egy, de egyszerre három életet is megmenthettek volna. 

Daphne du Maurier: Rebecca /A Manderley-ház asszonya/ (1938)

rebecca.jpgPedig olyan szépen indult minden... ifjú hősnőnk Monte Carlóban megismerkedik egy gazdag, jóképű férfivel, aki szinte rögtön megkéri a kezét, és a nyaralásból már házaspárként térnek vissza a férfi angliai birtokára, Manderley-re. Ez lehetne egy habkönnyű, nyári ponyvácska kezdete is, de az írónő már az első bekezdésben előrevetíti az egész mű hangulatát, ami nagyon is távol áll a cukrozott románcoktól. Rémálmok, látomások, rossz előérzetek kísértik főhősünket, a sorok között folyton ott rejtőzik a borzongás, a megmagyarázhatatlan félelem. A mediterrán kiruccanásból visszatérve aztán ez a félelem testet ölt Manderley képében. A félhomályos folyosók, lezárt szobák, burjánzó, vérvörös virágok mind fokozzák a nyugtalanító légkört. Itt játszódik ez a remek történet, ami egyszerre gótikus regény, krimi, párkapcsolati dráma és fejlődésregény.

A romantikus nászútról hazatérve hamar elkezdenek potyogni a csontvázak a szekrényből (vagy épp máshonnan), és főhősünk kénytelen rádöbbenni, hogy házassága minden lesz, csak nem zökkenőmentes. A nála jóval idősebb férfinek, Maxim-nak ugyanis már volt egy felesége, Rebecca, aki egy évvel korábban, rejtélyes körülmények között halt meg egy hajószerencsétlenségben. Az ő emlékét őrzik a szobák, a berendezési tárgyak, a személyzet tagjai (különösen a hátborzongató Mrs. Danvers), de még a kutyák is. A halott asszony jelenléte annyira kézzelfogható, hogy a szereplőkkel együtt mi is azt várjuk, mikor lép be az ajtón. Bravúros írói teljesítmény egy halott karakterre osztani az egyik főszerepet.daphne_du_maurier.jpg

Maurier jórészt a két központi női karakter közti éles kontrasztra építi fel művét. Rebecca és az új ara nem is lehetnének különbözőbbek: míg az elhunytra mindenki gyönyörű, eszes, karizmatikus és magabiztos nőként emlékszik, addig a cselekményt narráló másik nőalak olyannyira jelentéktelen, hogy még a nevét sem tudjuk meg az egész könyv során. A fiatal, csetlő-botló, tapasztalatlan és félénk lány állandó kisebbrendűségi érzését csak fokozzák a rokonok, ismerősök óvatlan megjegyzései - vagy a rémes Mrs. Danvers direkt célzásai. Szegény lány képtelen kiállni magáért, sosem tudja mit is kéne mondania, hogyan is kéne viselkednie. Néhány jelenet már annyira kellemetlen volt, hogy olvasás közben fészkelődtem a szekunder szégyen hatására - meg azért is, mert sokszor bizony magamra ismertem benne.

rebecca2.jpgEz a félénkség több következménnyel is jár: mivel képtelen férjének őszintén beszélni érzéseiről Rebecca-val, Manderley-vel és Mrs. Danvers-szel kapcsolatban, ezért a friss házasok közt csak gyűlik a feszültség, nem értik meg egymást, és nem is tudnak a másiknak támaszt nyújtani. Ráadásul az élénk képzelőerővel megáldott lány fejében egy teljesen hamis kép alakul ki Maxim és Rebecca házasságáról, határtalan szerelmükről, így mire fény derül az első házasság titkaira, még jobban aláássa az önbizalmát. Másfelől a szégyellős, csendes lány érzékenysége folytán remek megfigyelő is, és a többiek elejtett mondataiból, gesztusaiból számos következtetést le tud vonni, sőt, egész párbeszédeket, jeleneteket képes fejben lejátszani egy-egy elkapott tekintet alapján. Ezek jórészt tévesnek bizonyulnak, és csak a saját szorongásai váltják ki őket, de néha bizony beletrafál a nem is sejtett valóságba.

Adott tehát a párkapcsolati dráma az első feleség árnyékában botorkáló, kishitű ifjú arával és tartózkodó, hűvös férjével. Megvannak a gótikus elemek a különös házzal, ódon angol hangulattal, sok esővel (eddig lehetne a Jane Eyre is) - hol marad a krimi? Nos, a krimi egy megfeneklett hajón érkezik a történetbe, aminek mentése során megtalálják Rebecca elsüllyedt vitorlását, benne egy holttesttel. Innen elég vad fordulatot vesz a sztori, Maxim ugyanis feleségeként azonosított már egy holttestet egy évvel ezelőtt. Kié lehet a most megtalált hulla, és kié az egy évvel ezelőtti? Mi is történt valójában Rebecca-val azon a viharos éjszakán a vitorláson? Mire mindezekre választ kapunk, az összes karakter megítélése megváltozik, és teljesen új színben tűnnek fel előttünk. Lehull a lepel Maxim és Rebecca tökéletesnek vélt házasságáról, kiderül, miért ilyen rideg és távolságtartó Maxim, ahogy az is, milyen ember volt valójában az istenített Rebecca. Ezek a sorsfordító felfedezések nagy hatással vannak fiatal főhősünkre is, aki a regény végére felnő, és férje valódi társává válik.

rebecca3.jpgEz az utánozhatatlan stílusban megírt, feszültséggel teli és mélyre nyúló regény ráadásul egy olyan letűnt világot tár elénk, ami a II. világháború viharában teljesen elveszett. A történet végén kitörő vihar és tűz mintha az egy évvel későbbi (a könyv 1938-ban jelent meg), az egész társadalmat átalakító katasztrófa előképe lenne. A mára jórészt eltűnt vidéki angol arisztokrata életstílusba leshettünk be Manderley-n keresztül. A hatalmas birtokok, udvarházak, inasok, szobalányok és estélyek korszakának utolsó villanását láthattuk Manderley-ben. Szomorkás nosztalgia övezi ezt az időszakot, az utolsó fényűző, békés éveket a világégés előtt - nem hiába lettek felkapottak az ezt megörökítő sorozatok (Downton Abbey, Bridgerton).

Lelkes elemzésemből talán sejthető, hogy imádtam ezt a könyvet, megkockáztatom, hogy az idei év egyik legjobbja volt eddig. Minden benne van, amit egy regényben szeretek, amit pedig nem (nyomozós szál), azt megkedveltette velem.

Honoré de Balzac: Goriot apó (1835)

goriot_apo.jpgKönyörtelenül őszinte, fájdalmasan realista regény, mely eredetileg a 19. századi párizsi nemesség romlottságát, álszentségét vette célba, ám társadalmi éleslátása a mai napig érvényes megállapításokra jutott. Balzac már azzal megadja könyv alaphangulatát, hogy a legbölcsebb (és legcinikusabb) gondolatait, amik voltaképpen az egész mű fő mondanivalóját jelentik, egy börtönviselt csaló szájába adja. Ez a mindenkit megtévesztő férfi avatja be a párizsi élet fortélyaiba főhősünket, Rastignac-ot, aki egy vidékről érkezett, kispénzű diák. A fővárosban töltött rövid idő teljesen más embert farag belőle, Balzac az ifjúkori, naiv eszmék leszámolását, az ártatlanság elvesztését mutatja be rajta keresztül. Rendkívül izgalmas, egyben szívfájdító is figyelemmel követni az alapvetően jószándékú fiú vívódását az otthonról hozott erkölcsi szabályok és az új, csábító, de egyben romlásba taszító örömök között.goriot_apo2.jpg

Rastignac jó tanulónak bizonyul: a kezdeti társasági csetlés-botlás után gyorsan belerázódik a párizsi arisztokrácia felszínes, kicsinyes és anyagias világába. Hamar megtanulja, hogy az őszinte emberi érzéseket, a becsületességet vagy az észt itt nem sokra becsülik, ha nincs ízlésesen becsomagolva, ha hiányoznak a társasági kelléktár kötelező elemei, a ruhák, cipők, lovaskocsik - egyszóval a külsőségek. Ez a zárt kör csak a hasonszőrűeket fogadja be, ezért Rastignac-nak gyorsan szert kell tennie befolyásos pártfogókra. Fiatalságát, előnyös külsejét latba vetve igyekszik a gazdag szépasszonyok kegyeibe férkőzni, akik társaságában végre bejuthat az elit báljaira, vagy az operába. Az igaz szerelem helyett a kapcsolatok építésén van a hangsúly, ez bizony nem egy romantikus történet.

A gazdag hölgyek szoknyáján felfelé mászva ismerkedik meg egy testvérpárral, akik a fiú szomszédjában lakó Goriot apó lányai. Az ő hármasuk szolgáltatja a mű központi témáját, az apa végtelen önfeláldozását, és a lányai mérhetetlen önzését. A két nőt óriási hozománnyal kiházasító Goriot apó joggal számíthatott volna gyermekei gondoskodására idősebb napjaira, de a szívtelen teremtéseknek egy idő után kényelmetlen lett az egyszerű tésztagyáros papa társasága, így lelkiismeretfurdalás nélkül kiutasították házaikból. Mikor aztán pénzügyi gondjaik támadtak, rögtön Goriot-hoz rohantak segítségért, és az öreg mindig adott is - egészen addig, míg végül az összes becses emléktárgyától meg kellett válnia, és egy mocskos kis padlásszobában volt kénytelen tengetni az életét. A történetben mégsem a lányok kőszívűsége volt a legfájdalmasabb, hanem Goriot mérhetetlen szeretete, ami lányai legszörnyűbb tetteire is igyekezett mentséget találni. Persze ez iszonyatos mentális áldozatot követelt az idős férfitől, aki csak halálos ágyán ismerte be magának, miféle teremtések is a gyermekei.goriot_apo3.jpg

Azt hiszem, számomra a szülő-gyerek kapcsolatról mondott a legtöbbet Balzac regénye, mert azért lássuk be, hogy Goriot apó sorsát részben maga idézte elő. Ha nem kényezteti el a végtelenségig lányait, ha nem vesz meg nekik mindent első szóra, hanem valahogy máshogy fejezi ki a szeretetét, akkor lehet, hogy Delphine és Anastasie tiszelettudó, idős apjukról gondoskodó (vagy legalább őt elismerő) felnőtté válnak. De ne varrjunk minden felelősséget a szülők nyakába, a két nő ugyanúgy a korszak, a társadalom szülötte is, ami többre tartja az üres rongyrázást az igazi emberi értékeknél. Rastignac pedig hamar átlátja az egész korrupt rendszer működését, és elindul hódító útjára a párizsi szalonokban. Hogy ő mit visz magával Goriot apó szomorú történetéből, nem tudjuk meg.

Horace Walpole: The Castle of Otranto /Az otrantói várkastély/ (1764)

the_castle_of_otranto.jpgA 18. században élt egykötetes szerző furcsa módon egyszerre hozta létre és rögtön parodizálta is a gótikus regény műfaját. Az életet amúgy sem túl komolyan vevő úrfi, aki egyébként az első brit miniszterelnök fia, valódi irodalmi trendet indított el, az Otranto után sorra követték egymást a különféle gótikus kísértethistóriák, rémtörténetek, köztük a műfaj klasszikusai, a Frankenstein, a Drakula vagy a Dr Jekyll és Mr Hyde.

horace_walpole.jpgEz a rövid kis történet tehát elég jelentős szerepet tölt be az irodalomtörténetben, de ahogy az már lenni szokott, fontosságán kívül mást nem nagyon tud felmutatni. Van benne kísértetjárta várkastély, vérző szobor, furcsa zajok, elmozduló festmény, meg persze rémült, megmentésre váró kisasszonyok, hős lovagok és ördögi főgonosz. Hiába találjuk meg az összes kelléket egy izgalmas, fordulatos, borzongató regényhez, mégis hiányérzet maradt bennem. A történetvezetés ugyanis csapnivaló, hosszú oldalakon át nem történik semmi érdemleges a szereplők agonizálásán kívül, aztán egy bekezdésben új irányt vesz az egész sztori, és hirtelen lejátszódik egy csomó jelentős esemény. Ettől aztán az egész mű légből kapottnak, megalapozatlannak hat, és az olvasónak igen nehéz komolyan vennie. Szereplők meghalnak, rátalálnak halottnak hitt szüleikre/gyermekükre, örökségek cserélnek gazdát egy beszélgetés alatt, szörnyű félreértések tisztázódnak, mielőtt bármi következménnyel járnának - minden súlytalan, lóg a levegőben, nincs megalapozva sem logikailag, sem érzelmileg.

the_castle_of_otranto2.jpgRáadásul a horror-elemek bizarr módon keverednek humoros(nak szánt) jelenetekkel, amitől aztán végképp komolytalanná válik az egész mű. De talán éppen ez volt Walpole célja, megmutatni, hogy az irodalmat nem kell mindig véresen komolyan venni, még akkor sem, ha épp egy új műfajt teremt az ember.

Stephen King: Hearts in Atlantis /Atlantisz gyermekei/ (1999)

atlantisz_gyermekei.jpgLám-lám, King véres jelenetek, gyomorforgató részletek nélkül is tud jó könyvet írni! Sőt, megkockáztatom, hogy a horrorelemek nélkül még mélyebb, komolyabb mű születhetett - nagyobb teret kaptak a lelki és társadalmi fejtegetések, amiknek King amúgy is a mestere. A kötetben négy, lazán összekapcsolódó történet kapott helyet, ezekben több karakter is újra meg újra felbukkan, és nagyjából időrendben is követik egymást. Van persze egy kis misztikum, főleg az első (és leghosszabb) novellában, de a hangsúly ezúttal valóban egy társadalmi jelenség megértésén van. A szerző a saját generációját veszi górcső alá, azokat, akik a legendás 60-as években voltak fiatalok. Ők voltak azok, akik hippiként hirdették a "Szeretkezz, ne háborúzz!" jelszavát, és hosszú hajjal, befüvezve lázadtak hol koncerteken, hol tüntetéseken - és ők voltak azok is, akik Vietnám dzsungeleiben harcoltak valami megfoghatatlan célért, jobbára a puszta túlélésért, hogy aztán a háborús események egész életükre rányomják a bélyegüket. Ez a két, egymással teljesen ellentétes értékeket valló csoport alkotta az utolsó "elveszett generációt" (az elsőt az első világháborút fiatalon átélők alkotják), akik King szerint semmilyen hozzájuk fűzött reményt nem váltottak be, és akik élete egytől-egyig fiatalságuk megcsúfolása lett. Az egykori hippik tökéletes mintapolgárrá változtak, és élik a csillivilli, tárgyakkal telezsúfolt amerikai álmot, megalapozva a fogyasztói társadalom kialakulását. A bátor, csillogó szemű kiskatonák testileg-lelkileg megtörve tértek haza, a poszttraumás stressz tünetei miatt képtelenek visszailleszkedni a társadalomba, és jobbára a "vietnámi veterán" címke mögé bújva próbálnak túlélni.atlantisz_gyermekei2.jpg

A négy történetben King okosan négy életkorban mutatta be szereplőit, az elveszett generáció képviselőit. Az elsőben Bobby Garfield, Carol és Sully gyerekként jelenik meg, ez a novella az ártatlan gyerekkor és a kamaszévek közötti vékony határmezsgyén játszódik, amikor a gyerekek már szinte mindent értenek a felnőttek világából, de azért még észreveszik a csodát is. Bobby egy idős emberben, Ted-ben igaz barátra talál, a szeretetre éhes kisfiú életében örökre nyomot hagy az utolsó gyermeki nyár. Kortárs kapcsolatok, szülő-gyerek viszony, mélyenszántó beszélgetések könyvekről és egy kis kikacsintás a Setét Torony világába (King fantasy-sorozata) - ez mind belefért ebbe a tartalmas, megkapó novellába, ami egyúttal sajnos a kötet csúcspontja is.

A következő történet az egyetemista Pete Riley-t állítja a középpontba, rajta keresztül ismerjük meg a 60-as évek átlagos fiataljának életét, akit megérint a forrongó diáklázadások szele. Pete megismerkedik Carol-lal az előző novellából, és átéli az első igazi szerelem minden örömét és fájdalmát. Közben harcot vív a koliban eluralkodó kártyajáték (hearts) iránti függőségével, és próbál bentmaradni az egyetemen, mert ha kibukik, irány a katonaság és Vietnám. Csoportnyomás, felnőtté válás, identitáskeresés - ezek a fő csapásvonalak.

A harmadik novella főhőse Willie Sherman, az első történet egyik mellékszereplője, akinek egy napját követjük végig a nyolcvanas években. A középkorú férfi látszólag egy átlagember életét éli, felesége van, családi háza, minden nap vonattal jár dolgozni egy New York-i irodaházba. De aztán szép lassan kiderül, hogy ez csak a látszat, és Willie belső démonait kergeti nap nap után. Gyerekkori tettéért még mindig bűntudata van, ami kényszeres cselekedetekben manifesztálódik, a Vietnámban töltött idő pedig testileg tette tönkre.

Az utolsó novellában az első történetben megismert Sully egykori katonatársa temetésére utazik, és egy másik veteránnal elevenítik fel az eseményeket. Több karakter neve is felbukkan a kötet többi részéből, de a leghatásosabb jelenet az épp szívrohamban haldokló Sully látomása: az autópályán rekedt kocsikra hirtelen mindenféle tárgyak kezdenek záporozni, megsebesítve vagy megölve egy csomó embert - zseniális utalás lehet ez az elveszett generáció tárgyközpontúságára és az ebből eredő konzumerizmusra.

atlantisz_gyermekei3.jpgA könyvben helyet kapott még egy rövid visszatekintés is, amiben az ötvenes éveiben járó Bobby Garfield visszatér szülővárosába, régi barátja, Sully temetésére. Ezen a pár oldalon végül minden szál összeér, és értelmet nyer minden apró utalás - egy elnyűtt baseball-kesztyű jóvoltából.

King tehát megmutatta, hogy milyen az, amikor brutális helyett egy okos és érzelmes könyvet ír, amiben jut idő olyan finomságokra, mint egy könyvekről folytatott tartalmas beszélgetés ("Egy könyv olyan, mint egy szivattyú. Nem működik, amíg nem teszel bele valamit."), vagy egy szépen végigvezetett elemzés egy egész generációt meghatározó társadalmi jelenségről. 

– Sok korunkbeli embert kedvelek egyenként – folytatta –, de gyűlölöm a nemzedékemet, Sully. Volt rá lehetőségünk, hogy mindent megváltoztassunk. Tényleg volt. Ehelyett megelégedtünk a formatervezett farmerekkel, két jeggyel Mariah Careyre a Radio City Music Hallba, a törzsutas mérföldekkel, James Cameron Titanic-jával és a nyugdíjas portfóliókkal. Az egyetlen generáció, amely közel áll hozzánk tiszta, önző élvhajhászással, a húszas évek úgynevezett Elveszett Nemzedéke; de azok legtöbbjében legalább volt annyi tisztességtudás, hogy nem józanodtak ki. Mi még ezt se tettük meg. Öregem, mi csak szívtunk.

Passuth László: A bíborbanszületett (1943)

a_biborbanszuletett.jpgA történelem-fetisiszta szerző ezúttal egy bevallottan távoli és ismeretlen világba, a 12. századi Bizáncba kalauzol el bennünket. Óriási háttértudást felhalmozva ír a hajdani szuperhatalomról, annak ezer éves történelméből épp azt a korszakot emeli ki, amikor kis hazánkkal is szoros kapcsolatba került. Néhány alapvetés a regény történelmi hátteréhez: a Római Birodalmat hanyatlásakor kettéosztották Nyugat- illetve Keletrómai Birodalomra, utóbbinak lett a központja Bizánc. Később, a nagy egyházszakadás után a görögkeleti egyház központja is lett. A nyugati-latin műveltséggel szemben a görög gyökerekhez nyúltak vissza, egy kis ázsiai beütéssel. Ez a különleges, a miénkkel rokon, de mégis egzotikus kultúra, a keresztény vallás kétféle megközelítése, a nyugati és keleti világnézet vetélkedése izgalmas keretet ad Passuth művének.a_biborbanszuletett2.jpg

A regény két központi alakja Mánuel, a magyar anyától született bizánci császár, akinek négy évtizedes uralkodása a birodalom utolsó fénykorát jelentette, valamint Béla/Alexiosz, a magyar királyfi, akit a császár fiává fogad. Passuth elmondása szerint a mellékszereplőket sem kellett kitalálnia, az udvari krónikák megőrizték az összes rokon, feleség és szerető nevét és tetteit - ezekből kiderül, hogy a bizánci felső tízezer mindennapjai nagyon is hasonlíthattak a mai szappanoperák cselekményéhez: csupa szerelem, féltékenység, ármány és cselszövés. Maga a császár személye mégis e nihil fölé magasodott, istenként tisztelték és mindenhatóságát szertartások tömkelegével is hangsúlyozták. Passuth ragyogóan jeleníti meg Mánuel életének kettősségét, a karizmatikus, intelligens férfit, aki mégiscsak ember, szeret és gyűlöl, illetve az istencsászárt aki bölcsen uralkodik kontinensnyi birodalma fölött. Érdekes az a kettősség is, ahogy a bizánciak viszonyultak uralkodóikhoz, egyszerre voltak közeliek és távoliak, hiszen a népakarat juttatta őket hatalomra és taszíthatta is le onnan, miközben halandó keze nem érinthette a bíborsarut viselő isteni helytartót.

a_biborbanszuletett3.jpgMánuel mellett Béla kap kiemelt szerepet a műben, voltaképpen ő a kapocs ehhez a távoli világhoz. A 12 évesen Bizáncba került ifjú sokáig a császári cím várományosa volt, Mánuel talán rajta keresztül tudott kapcsolódni édesanyja szülőföldjéhez, ahova mindig vágyott egy kicsit. A görög műveltséget és államszervezést elsajátítva, magyar gyökereit nem feledve, az ifjú herceg végül III. Béla királyunkként került be a történelemkönyvekbe.

A két főszereplőt Passuth érzékelhető rajongással veszi körül, idealizált alakjuk szó szerint a többi szereplő fölé magasodik. Ők ketten nem csupán magasabbak, erősebbek és szebbek a többi bizáncinál (a pártütő Andronikoszt leszámítva), de okosabbak, érzékenyebbek és bátrabbak is. Döntéseik mindig helyesnek bizonyulnak, esetleges tévedéseik pillanatnyi zavar eredményei csupán. Dicsfényük szeretteikre is rávetül, az ő feleségeik, szeretőik a legszebb nők a birodalomban, az irántuk érzett szerelmük pedig a legtisztább.

Ennyi tökéletesség láttán könnyen megcsömörlik az ember, de Passuth műveit én inkább tekintem krónikának, hőskölteménynek, mint modern regénynek, ő inkább hősökről ír és nem hétköznapi emberekről. Más történelmi szerzőkkel ellentétben (pl. Follett) ő alárendeli a könyv nyelvezetét, stílusát is kornak, amiről ír. Teljesen átveszi az akkori emberek gondolkodásmódját, és nem modern regényt ír történelmi díszletek között. Ennek tudatában átértékelődik a kissé nehézkes, szövevényes mondatszerkesztés, az avítt, pátoszos stílus. A cikornyás, virágnyelven írt sorok tökéletesen visszaadják a középkori bizánci udvar merev szertartásosságát, kenetességét. Ám, ahogy a császári cicoma alól is elősejlik a gyarló ember, úgy bújik meg a sorok között is az izgalmasan felépített, nagyon is tudatosan szerkesztett cselekmény. Olvassatok Passuthot!

Isak Dinesen/Karen Blixen: Out of Africa /Távol Afrikától/Volt egy farmom Afrikában (1937)

out_of_africa.jpgAfrika... egy kontinens, ami mindig is a "fejlett világ" végletekig kimerített éléskamrája, emberi erőforrás-raktára és lenézett játszótere volt. A szegények nem tudtak róla semmit, ezért babonás félelmet tápláltak iránta, a gazdagok pedig a kalandot, a még nagyobb vagyon összeharácsolásának lehetőségét látták benne. Expedíciók, szafarik, rabszolgák - eddig tartott csak az érdeklődésük. Igazából a mai napig sem változott lényegében a helyzet, "párduc, oroszlán, gorilla..." körülbelül ezek a hívószavak jutnak csak eszünkbe, ha erre a kontinensre gondolunk. 

karen_blixen.jpgPersze minden korszakban akadtak olyan érdeklődő, nyitott emberek, akik a fenti sztereotípiákon túl is próbálták megismerni Afrikát, az őslakóit, de a felszínen túl ők se nagyon jutottak. Közéjük tartozik Karen Blixen is, akinek afrikai birtokán töltött éveiről szól ez a könyv. A dán származású bárónő férfi álnéven is megjelent kenyai élménybeszámolója a mai "píszí" világnézet szűrőjén már fennakadna, de a maga korában, amikor Európában éppen szárba szökkent a nácizmus, kifejezetten modernnek és egyenlőségpártinak számított. Valóban jóindulattal és szeretettel ír az őslakos kikujukról, bár egyértelmű leereszkedés érződik a soraiból. Megfigyeléseit több tényező is torzítja: egyrészt a birtokon élő néhány őslakos viselkedésmintáit az egész népcsoportra rávetíti, ami elég durva általánosítás ("ha egyet ismersz, mindet ismered" tipikus hibája). Másrészt a kikujuk megnyilatkozásait, reakcióit jelentősen befolyásolja az írónővel szembeni alárendelt viszony. A földbirtokos bárónő a munkaadójuk, az ő földjén laknak (ami persze valaha az őseiké volt), így nehéz egyenrangú félként részt venni a leghétköznapibb beszélgetésben is.

out_of_africa2.gifA "fehér ember"  erősen leereszkedő, atyáskodó viszonyát Afrikával a fentieken kívül a vadászjelenetek leírásakor is tetten érhetjük. Valahogy teljesen természetesnek, magától értetődőnek tűnt, hogy aki Afrikába utazik, annak ki kell lőnie a nagyvadat, neki ez jár, ez a jussa. Ez alól Karen Blixen sem kivétel, számtalan oroszlán, zsiráf és más szépséges állat esik áldozatául. 

A nyilvánvaló torzításokon felülemelkedve, a regényt a saját korának mércéjével mérve, mégis egy érdekes olvasmányt kapunk, ami dicséretes igyekezettel próbálja megmutatni nekünk Afrika valódi arcát. Tekintsük inkább igényes útleírásnak, mint hiteles néprajzi elemzésnek.

Anne Rice: Prince Lestat and the Realms of Atlantis (2016)

prince-lestat-and-the-realms-of-atlantis.jpgRégen rossz, ha az egykori kedvencét az ember már csak kötelességtudatból folytatja. Pedig sajnos ez a helyzet Anne Rice Vámpírkrónikáival - az első regények keltette lelkesedést felváltotta az unalom, majd a csalódottság. Ráadásul a Lestat herceg után tényleg azt hittem, hogy a mostani rész lesz az utolsó, de olvasás közben felfedeztem, hogy bizony van még egy kötet az egykor lenyűgöző sorozatból. Az viszont már tényleg az utolsó kell, hogy legyen, ugyanis az írónő 2021 decemberében sajnos elhunyt. Ezt a bejegyzést szántam volna egyfajta nekrológnak, de Anne Rice helyett egyelőre csak az általa létrehozott, majd lerombolt vámpírvilágot fogom temetni.

Ezt már az előző, Lestat herceg című kötetnél elkezdtem, ám sajnálatos módon a Realms of Atlantis (magyar fordítás tudtommal még nincs) csak még siralmasabb lett, úgyhogy a vámpírbirodalom hanyatlása tovább gyorsult. Temetés, nekrológ, halál - elég morbid kifejezések egy irodalmi alkotás jellemzéséhez, de egy vámpíros regény esetében talán mégis helytállóak, és egyúttal jól megragadják a sorozathoz fűződő, immár évtizedes kapcsolatom alakulását is, azt a fájdalmat, amit egy igazi rajongó él át, miközben az egyik kedvenc szerzője éppen kivégzi a kedvenc sorozatát.

Nincs mit szépíteni, a Realms of Atlantis borzalmas lett. Ugyanazokba a hibákba fut bele, mint a Lestat herceg, és még újakat is halmoz a meglévők mellé. Rice nyilvánvalóan nem tud már mit kezdeni a halhatatlan hőseivel, nem tud meghatározni egy célt, egy irányt a létezésüknek. Mindent elmondott már róluk, és ők is saját magukról. Ezért volt szükség új "fajok" beemelésére a vámpír-univerzumba: jöttek a boszorkányok, szellemek, táltosok - most pedig a földönkívüliek. Mind a vámpírlét egy-egy újabb aspektusát voltak hivatottak megvilágítani, de ehelyett csak zűrzavart hoztak az addig gyönyörűen megkomponált Vámpírkrónikákba. Úgy tűnik, Rice nem képes más lények hiteles megalkotására (talán a boszorkányok az egyetlen kivétel), neki a vámpírok az erősségei. Már a táltosok is elég bénácskára sikerültek, de a mostani történet központi szereplői, a "replimoidok" sajnos rettenetesen gagyik. A sci-fi vonal nagyon gyenge, nem áll meg a lábán: bagolyszerű idegenek emberszerű lényeket hoznak létre, hogy a Földre küldve őket elpusztítsák az emberi fajt, mert az ő szenvedésükből nyerik az erejüket (?). Közben elraboltak egy embert is, akit jól felturbóztak rendkívüli képességekkel, de ő ahelyett, hogy kiirtaná az emberiséget, megépíti Atalantaya (Atlantisz) városát. És hogy mi köze ennek az egésznek a vámpírokhoz? Mindössze annyi, hogy az ufók által felpimpelt ember nem más, mint Amel, akit eddig a vérszívók kollektív szellemeként ismertünk, és aki jelenleg épp Lestat testében lakik. Ez a felfedezés lehetővé teszi a vámpírok számára, hogy lecsatlakozzanak a "központi szerverről", és önálló, független lényként éljenek tovább, akik nincsenek kitéve Amel szeszélyeinek. Aki nem ismerős Rice világában, annak mindez nettó baromságnak hangzik - és sajnos a megrögzött rajongóknak is.prince-lestat-and-the-realms-of-atlantis2.jpg

A Lestat herceg kritikájában hiányoltam a tudományos megalapozottságot (illetve annak a látszatát) - hát most megkaptam: kétségbeesett kísérleteket egy-egy túlhaladott pszichológiai elmélet felhasználására, hogy valahogy tető alá kerüljön ez a katyvasz. Repkednek a parapszichológiai, ingoványos biotechnológiai fogalmak, mint az asztráltest vagy az ezüstszál (ez köti össze a testet és a lelket), és számtalan más finomság. Egyik sem elég jó, és soha nem is lesz képes a tudomány magyarázatot adni a vámpírok létezésére, mert egyrészt ugye nincsenek, másrészt nincs is rá szükség. A vámpírok az emberek titkos vágyainak, félelmeinek a kivetülései, olyan kitalált lények, akiknek a titok, a misztikum a fő jellemzője. Nem hiába kapcsolják őket össze a sötétséggel, hiszen természetfeletti lényük mégiscsak félhomályban válik valamennyire hihetővé. Boncasztalra kiterítve, neonfény alatt hamar nevetségessé, hiteltelenné válnak. Rice pedig épp erre tett kísérletet és bukott bele csúfosan.

A Krónikák attól volt forradalmi a horror-irodalomban, hogy Rice hidat vert a Stoker-féle, klasszikus, mondabeli ősvámpírok és a modern világ közé, törékeny egyensúlyba hozva teremtményeiben a szörnyeteget és az emberi minőséget. Zseniálisan teremtett vámpír-mitológiát, történelmi, művészeti és mitológiai műveltségét kombinálva a horror elemeivel. Vámpírjait képes volt meggyökereztetni a nyugati műveltségben, átlépve a horror műfaji kereteit, és történelmi, filozófiai, vallási kérdésekre világított rá a halhatatlan vérszívók szemszögéből. Egy idő után azonban már minden ezzel kapcsolatos témát kimerített, és ekkor kellett volna lezárni a sorozatot. Ám Rice ehelyett a tudományok, a sci-fi felé fordult, ami óriási hibának bizonyult, mert ezekben sosem tudott meggyőzőt alkotni, az alapvetően spirituális és humán beállítottságú írónő elveszett a genetikai, biológiai fejtegetésekben. És sajnos vele együtt elvesztek varázslatos vámpírjai is.

Christopher Paolini: Eldest /Elsőszülött/ (2005)

eldest.jpgAz örökség-ciklus második része világossá tette számomra, hogy ez egy olyan ifjúsági regény, amit csak a célközönség képes maradéktalanul élvezni. Paolini nem tudta felülmúlni magát az első részhez képest, a "tini-zseni" felhajtás pedig már régen kifulladt, annál is inkább, mert már bőven a húszas éveiben írta az Elsőszülöttet. Szórakozásnak, kikapcsolódásnak még így is tökéletes választás, csak ne támasszunk túl nagy elvárásokat vele szemben.

A regény legnagyobb baja a történetvezetés aránytalansága. A cselekmény szempontjából érdektelen, ráadásul ismétlődő epizódok tömkelege menekült meg érthetetlen módon a kiszerkesztéstől, és feleslegesen duzzasztották tekintélyes 700 oldalasra a könyvet. Kár, hogy ebből körülbelül 500 oldal értékes csak. Mire is gondolok pontosan? Nehéz spoilerek nélkül elmagyaráznom. Három nézőpont-karakter szemszögéből követjük az eseményeket, az első nyilván Eragon, aki Saphirával a tündék országába utazik és kemény kiképzésen vesz részt, hogy aztán testben és lélekben is megújulva térjen vissza a harcmezőre. Aztán ott van Roran, Eragon unokatestvére, akinek szintén fenekestül felfordul az élete, és kénytelen lesz elhagyni szülőfaluját. Végül pedig Nasuada, a királylány is nézőpont-karakter lett, de hogy miért, az sajnos nem derül ki. Semmi fontos nem történik az ő jeleneteiben, amit ne lehetne a másik két főhős történetszálaiban bemutatni.

Természetesen Eragon változik a legtöbbet a történet folyamán, de ezek a karakterformáló események is teljes összevisszaságban lettek bemutatva. A regény legalább felét teszi ki a tündék birodalmában töltött idő, ami persze rendkívüli élményt jelentett főhősünknek, mégsem hiszem, hogy minden napját, reggeltől estig végig kellett volna követnünk. Ebben a részben rengeteg az ismétlés, ami főleg a regény lezárása után válik bosszantóvá, akkor tárul elénk ugyanis teljes valójában Paolini hebehurgyasága. Mintha 600 oldalnál rászóltak volna, hogy "ok haver, most már azért fejezd be ezt a könyvet, drága a papír", és ő 100 oldalba belezsúfolt olyan meghatározó eseményeket, mint Eragon és Saphira első debütálása a csatatéren, vagy éppen Eragon és Roran keserédes találkozása. Az is szinte csak futólag derül ki, hogy valójában ki is főhősünk igazi apja - igazán elhanyagolható részlet ahhoz képest, hogy mi volt kedden a reggeli a tündéknél. Ráadásul Eragon reakciója is szörnyen elnagyolt volt: egy ilyen, a teljes identitását felülíró, hatalmas horderejű felismerést három mondatban elintéz magában, miközben korábban oldalakon át nyígett azon, hogy a tündéknél nem ehetett húst.eldest2.jpg

A történetben tehát sajnos elhibázottak a hangsúlyok, teljesen lényegtelen események és mozzanatok kapnak fölösleges figyelmet, miközben a valódi, fajsúlyos problémák és kérdések felett csak elsuhanunk. Még mindig rengeteg a leírás is, Paolini szerelmes a saját maga kreálta világba, és szinte már kényszert érez arra, hogy minden erdőt, hegyet és várost a legaprólékosabban bemutasson - akkor is, ha erre semmi szükség. Azt hiszem, itt mutatkozik meg leginkább a Paolinit Tolkientől elválasztó hiányosság. Tolkien képes volt úgy elénk festeni tájakat, országokat, kultúrákat, hogy egy sorát sem éreztük felesleges időhúzásnak - mert nem is volt az. Úgy hozott létre világokat, hogy azok szerves részét képezték a történetnek, de nem kerekedtek fölé, hanem értelmes hátteret szolgáltattak. Paolininek nincs meg ez az arányérzéke, ő szinte kérkedik az egyébként nem túl eredeti fantáziavilágával.

Ebben a részben viszont legalább nem csak A gyűrűk ura hatása érződik markánsan, hanem a Csillagok háborújáé is. Eragon kiképzése a tündéknél kísértetiesen emlékeztet Luke Skywalker elvonulására Yoda mesterhez a Dagobára. Sajnos Paolini-padavan nem vehetett részt hasonló fantasy-kurzuson Tolkien mesternél.

Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája (1989)

az_ellenallas_melankoliaja.jpgKerülgettem már egy ideje a polcomon türelmesen várakozó kötetet, de nem volt merszem belevágni. Kortárs is, magyar is, szépirodalom is - jaj, mi lesz ebből? Nem volt hangulatom egy agyonbonyolított, művészieskedő, fellegekben járó egó-regényhez. Nagy megkönnyebbülésemre szó sem volt ilyesmiről, Krasznahorkai műve úgy irodalmi csúcsteljesítmény, hogy közben nem felejti el, hogy valakik esetleg el is akarják majd olvasni, sőt, neadj'isten még élvezni is szeretnék. Öröm és büszkeség, hogy ez a túlzás nélkül világszínvonalú alkotás magyar író tollából született.

Más nyelv talán nem is lenne megfelelő egy ilyen műhöz (a fordításokra kíváncsi lennék): Krasznahorkai a magyar nyelv hajlékonyságának maximális kihasználásával, zsonglőri ügyességgel csűrte-csavarta a néhol oldalnyi hosszúságú mondatokat. Néha azon kaptam magam, hogy megállok és visszakeresem a mondat elejét, de nem azért mert elvesztettem a fonalat, hanem mert ámultam a bravúros írói teljesítményen.krasznahorkai_laszlo.jpg

Az ellenállás melankóliája persze nem puszta írástechnikai erőfitogtatás, fontos gondolatok gördülnek elő a kilométeres mondatokból. Anélkül, hogy pontosan tudnánk, hol és mikor játszódik (most épp egy dél-alföldi kisvárosban, valamikor a nyolcvanas években, de bárhol Magyarországon és bármikor az elmúlt 50 évben) letaglózó és tűpontos képet alkot a magyar közállapotokról és néplélekről. A szöveg sűrű szövedékében bolyongva sötét, komor világ bontakozik ki előttünk. Az általános csüggedtség, lemondás és reménytelenség közepette minden tönkremegy, lepusztul - nem csak az épületek, az infrastruktúra, de maguk az emberek is. Van, aki giccses, talmi álomvilágba próbál menekülni lakása rejtekében, más pedig egy szellemi fellegvárba barikádozza el magát a valóság elől.

Művészi látleletet kapunk egy olyan társadalomról (mert ne legyenek illúzióink, a kisvárosban leírt jelenségek az egész országra kivetíthetők), ahol minden szép és jó belefulladt az erkölcsi és szellemi posványba. A tehetséges, intelligens, rátermett emberek rég elhagyták e földet, vagy őket is lehúzta végül a mocsár. Itt csak azoknak terem babér, akik kellően kisstílűek, hogy beérjék a szemétdombon uralkodással, vagy akik kellően ostobák ahhoz, hogy ne vegyék észre, mi zajlik körülöttük.

az_ellenallas_melankoliaja2.jpgAz ellenállás melankóliája tehát kétszeresen is be van ágyazódva az édes magyar anyaföldbe, hiszen egyrészt semmilyen más nyelven nem íródhatott volna meg ebben a formában, másrészt pedig semmilyen más miliő nem adott volna hozzá ihletet. Épp emiatt jelent kétszeres erőpróbát az elolvasása is, mivel a tekervényes mondatok végigkövetése teljes odafigyelést igényel, a sötét hangulat pedig a lelkünkre nyomja rá a bélyegét. Mégsem ezek határozzák meg az olvasmányélményt, a megszokás rövid kezdeti fázisa után elkapja az embert a "futómámor". Újra meg újra rácsodálkozik a gyönyörű, költői sorokra, és a gondolatokra, amik neki sosem jutottak volna eszébe (vagy ha mégis, nem tudta volna így szavakba önteni őket), de most már örökre az eszébe vésődtek.

Krasznahorkai műve megadja nekünk azt a ritkán tapasztalt büszkeséget, hogy a saját anyanyelvünkön olvashatunk egy igazi remekművet, amit ráadásul értünk és értékelünk is. Hiába a lehúzó társadalmi kórkép, ha így van megírva - úgy tűnik a trágyadombon nőnek a legszebb virágok.

Primo Levi: Se questo é un uomo /Ember ez?/ (1947)

se_questo_e_un_uomo.jpgEgy újabb dupla olvasás, eredetiben, olaszul, és fordításban magyarul is, így aztán duplán fájdalmas volt minden sor. Az eredeti szakmáját tekintve vegyész Primo Levi döbbenetes szociológiai érzékenységgel vetette papírra a náci koncentrációs táborban zsidóként átélt borzalmas élményeit. Az Auschwitz melletti táborban töltött hónapok felkavaró krónikája ez a könyv.

Levi visszaemlékezése azért hat különösen erősen az olvasóra, mert meglepően higgadt és tárgyilagos hangvételű, annak ellenére, hogy valóban megtörtént eseményeket dolgoz fel. A rabok fizikai kínjainak taglalása helyett inkább az ezek hatására végbemenő lelki folyamatokra helyezi a hangsúlyt. A könyvből hiányoznak a holokauszttal kapcsolatos "klisék", az olyan, sokszor emlegetett, de kevésbé általános epizódok, mint Mengele barbár emberkísérletei, vagy az emberi bőrből készült lámpaernyők. Levi természetesen nem hallgatja el a nácik horrorisztikus rémtetteit, hiszen a krematóriumok füstjét például minden nap látták. Éhezés, szomjazás, fázás, rettegés - ez jellemezte a foglyok életét, akik még így is a szerencsésebbek közé tartoztak, mert a háború utolsó szakaszában a németek rá voltak szorulva a munkájukra, így a haláltáborok célja a zsidók azonnali likvidálása helyett a halálra dolgoztatásuk lett.

Levi tehát inkább azt a kérdést járja körül, hogy a testi bántalmazáson túl a nácik milyen módszerekkel törték meg a foglyok lelkét, míg végül rettegő, szenvedő állatokhoz hasonlítottak, akik saját maguk tették fel a könyv címét is adó kérdést, hogy vajon emberek-e még egyáltalán? A nácik félelmetes precizitással és hatékonysággal alakították ki ezt az elállatiasító-gépezetet: a táborba kerülő rabokat (ha nem kerültek rögtön a gázkamrába) először megfosztották a személyiségüktől és az emlékeiktől, amikor minden iratukat és személyes holmijukat elkobozták tőlük. Aztán hajuk egyforma kopaszra nyírásával és a csíkos egyenruhával az egyéniségüket is elvették tőlük, egy nagy, arctalan tömeggé alakítva őket. A "java" pedig csak ezután következett: a testi szükségletek külső kontrolljával (mint például a WC-használat engedélyhez kötése) a rabok elvesztették a saját testük feletti önrendelkezést, az ételadagok minimálisra csökkentésével pedig teljesen kiszolgáltatottá váltak fogvatartóiknak. A folyamatos éhezés ráadásul az erkölcsi normákat is felülírta, aki nem lopott a másiktól, az éhen halt. A nácik nem igazán foglalkoztak a foglyok közti konfliktusokkal, sőt, az élelem egyenlőtlen elosztásával ők maguk generálták azokat, így még a bajtársiasságot is sikeresen kiölték belőlük.se_questo_e_un_uomo2.jpg

Ahhoz, hogy ilyen rettenetes, ráadásul tudatosan kialakított körülmények között valaki nem csak életben maradjon, hanem megőrizze emberi méltóságát is, óriási lelkierőre és szerencsére is szükség volt. Levi vegyész végzettségének köszönhetően bekerült egy speciális részlegre, ami könnyebb munkát és több élelmet jelentett - vagyis a túlélést. Így viszont az övé lett a gondolkodás és az emlékezés terhe. Sokáig kételkedett abban, hogy az átéltekre érdemes-e egyáltalán emlékezni, hogy az önmaguk árnyékává vált, emberi mivoltukból kiforgatott rabok méltóak-e egy könyv lapjaira. Talán szégyellte is a normális, táboron kívüli életben valóban elítélhető tetteit. De aztán ráébredt arra, hogy ha a kevés túlélő mindegyike a hallgatást, a felejtést választja, a nácik által elpusztított társaikra senki sem fog emlékezni, és ugyanaz az arctalan, néma embertömeg maradnak, amivé a németek változtatták őket. Nevük, sorsuk felidézésével nem pusztán a "hatmillió zsidó áldozat" egyike lesznek, hanem valós, hús-vér emberek, akiknek az elvesztése külön-külön is tragédia.

Az emlékezés azonban rendkívül fájdalmas és megterhelő feladat - talán a feldolgozatlan, folyton kísértő emlékek elől vetette ki magát Levi egy emeleti ablakból 1987-ben.

Nyáry Krisztián: Festői szerelmek (2016)

festoi_szerelmek.jpgÍrók és hétköznapi hősök után most festőművészek magánéletébe kapunk betekintést. Lehet, hogy néhányuknak a nevét sem hallottuk, vagy azon kívül mást nem tudunk róluk, de életüket megismerve annyi tanulságot levonhatunk, hogy egy festő feleségének lenni legalább ugyanakkora áldozattal jár, mint egy íróénak vagy költőének. Lehet, hogy nem verték belénk életrajzuk minden apró részletét az iskolában, de azt ezekből a rövid leírásokból annyit leszűrhetünk, hogy a festők is osztoznak abban a "művész-sors"-ban, mint legismertebb irodalmáraink. Legtöbbjüknek nélkülözés, üldöztetés jutott osztályrészül, a siker, az elismerés inkább csak a haláluk után következett. Ritka az olyan magyar művész, aki kényelmesen meg tudott élni munkáiból, és akire még életében felfigyelt a közönség. A festők ebből a szempontból még jobban elszigetelődtek a hétköznapi emberektől, hiszen az írók, költők műveihez szinte bárki hozzájuthatott az újságok lapjain, addig a festmények jobbára időszakos kiállításokon, drága belépőjegy fejében voltak megtekinthetők. Míg könyvet kis ráfordítással szinte bárki vásárolhatott, ha máshol nem, hát antikváriumokban, addig egy festmény birtoklása csak a leggazdagabbak kiváltsága volt. Talán ezzel is magyarázható, miért övezte nagyobb érdeklődés az írókat és költőket, miért az ő neveik maradtak benne a köztudatban és váltak az alapműveltség részévé.

festoi_szerelmek2.jpegNyáry még az előszavában felhívja a figyelmet a festők sajnálatos ismeretlenségére, azzal érvelve, hogy csak nagyon kevesen érettségiznek művészettörténetből. Sajnos a helyzet még ennél is rosszabb: töredelmesen bevallom, hogy bár én rendelkezem művtöri-érettségivel, több, a könyvben szereplő magyar festőművész nevével most találkoztam először. Nem lehet elvárni, hogy két év alatt, heti egy tanórában jusson idő az egyetemes és a magyar művészettörténet minden szereplőjére, bármilyen zseniálisak is legyenek. Az viszont elvárható, hogy érdeklődő, nyitott egyének kerüljenek ki az iskolapadokból, akik az ott megszerzett alaptudásra önállóan, saját erőből képesek lesznek majd építeni - ehhez pedig remek kiindulási pontot ad ez a kötet.

festoi_szerelmek3.jpgA fent vázolt problémát a szerző úgy igyekszik áthidalni, hogy az Így szerettek ők-könyvekhez képest hosszabb fejezetekben, dióhéjban összefoglalja az adott festő életrajzát, és csak ezután tárgyalja hosszasabban a szerelmi életét, kapcsolatait. Mondhatni, hogy a bulvárért cserébe művelődjünk is egy kicsit. Itt aztán megint volt minden: szerelmi sokszögek, hűtlenség, megbocsátás, vérfertőzés... Nem volt könnyű a festő-feleségek élete, különösen, ha maguk is rendelkeztek művészi vénával. Ilyenkor általában a fióknak festettek a háztartási teendők elvégzése után (ahogy Modok Mária, Czóbel Béla felesége is tette), vagy végképp felhagytak festőművészi ambícióikkal. Veszélyes volt festők nevelt lányának is lenni, nem egy végezte modellként, aztán szeretőként (például Lotz Károly nevelt lánya is). Legjobban Munkácsy életrajzát vártam, ő volt az egyetlen, akiről már olvastam, köszönhetően Dallos Sándor regényének. 

Nyáry Krisztián legújabb műve remek kedvcsináló a modern magyar festészethez, egyszersmind kapaszkodót nyújt a sokszor befogadhatatlannak tűnő képekhez. A külföldön gyakran jobban ismert festőinket újra beemeli a köztudatba, és a festészetet az irodalommal egyenrangú művészeti ággá avatja. Felkészülnek a szobrászok és a zenészek!

Zadie Smith: On Beauty /A szépségről/ (2005)

on_beauty.jpgKíváncsian vágtam bele Smith regényébe, bár a korábban tőle olvasott White Teeth nem győzött meg maradéktalanul, mégis úgy éreztem, hogy az írónőnek van még mondanivalója. Ebben a művében téma valóban akadt bőven, de valahogy megint hiányzott a fókusz. Szerencsére a Belsey család tagjai iránt kialakult szimpátia kitartott a könyv végéig, máskülönben könnyen elvesztettem volna a fonalat és a motivációmat is a folytatáshoz. A teljesen hétköznapi, mégis különleges család mindennapjainak és a köréjük szőtt gondolatoknak a böngészése közben elkezdtem felfigyelni a kötet szándékos és véletlenszerű kettősségeire.

Kezdjük rögtön a szereplőkkel: egy fekete nőből és egy fehér férfiből álló házaspár (tudom, ennek nem kellene feltűnnie, a történetben mégis fontos szerepe van), három fiatal felnőtt gyerekkel. New England-ben élnek, ami az USA Európához legközelebbi része földrajzilag és világnézetileg is. A nő fiatalon aktivista volt, a férfi egyetemi doktor, gyerekeik mind jó neveltetést kaptak, az idősebbek egyetemre járnak. A férfinak munkát adó művészeti iskola lakóövezetében élnek, viszonylagos jómódban. Mindebből kiderül, hogy a szereplők jelentős hányada egy elég szűk társadalmi rétegből kerül ki - ennek ellenére mégis átfogó társadalmi problémákat érint a könyv. Még ebben a szűk keresztmetszetben is megjelennek olyan globális témák, mint a még mindig létező, alattomosan megbújó rasszizmus (fehér férfi apja a fekete feleségről: persze, biztos elhagyott egy másik fekete férfiért, ilyenek EZEK). A másik, kiemelten kezelt téma a feketékkel szemben tanúsított pozitív diszkrimináció. Sok érv elhangzik mellette és ellene is, végre nemcsak fehérek, hanem értelmiségi feketék szájából is. Érhetően sokan támogatják a fekete fiatalok továbbtanulásának megkönnyítését, a felemelkedés, a kitörés kulcsát látják benne. Mások viszont úgy gondolják, hogy az esély nem jár alanyi jogon, azt ki kell érdemelni, és egyébként is, ha a felnövekvő generáció áldozatként tekint magára, akkor örökké abban a szerepben fog rekedni.

Ehhez szorosan kapcsolódik egy másik, feloldhatatlan dilemma az egyetemek társadalomban betöltött szerepéről (nyilván a könyvben az amerikai intézményekről van szó, de szerintem nyugodtan kiterjeszthető a kérdés a hazai viszonylatra is). Vajon a társadalmi felemelkedés helyszínei vagy az elitizmus fellegvárai? Akik kemény munkával bekerültek, nyilván büszkék teljesítményükre, és az identitásuk fontos részét képezi a hallgatói/oktatói jogviszony. Ők hajlamosak lehetnek egy kivételes kör tagjaként tekinteni magukra, és rossz szemmel nézni azokra, akik valamilyen kedvezménnyel vagy segítséggel jutottak be ide, attól félvén, hogy a nehezen megszerzett presztízs így majd erodálódik. Mások viszont szükségesnek tartják a vérfrissítést, az új szemléletmódok beépülését a klasszikus tanok közé. Szerintük az egyetemek a tudás központjaiként nem zárkózhatnak el teljes társadalmi rétegek elől.

Az intellektualitás, a világ teoretikus megközelítése az egyén szintjén is komoly problémákat vet fel a regényben. Ezek főleg a családfő, Howard Belsey körül összpontosulnak, aki egyetemi tanárként és kutatóként életét a tudomány, az elméletek köré szervezi, olyannyira, hogy még a mindennapi életére is kihatással van (például nem lehet a házban olyan kép, ami figurális, embereket vagy állatokat ábrázol). Zavarbaejtő felismernie, hogy van a személyiségének egy ösztönös, érzelmektől hajtott része is. Az eddig önmagát gondolati embernek tartó férfi kénytelen azzal szembesülni, hogy vannak helyzetek, amikor az elméletek nem segítenek, vannak viták, amikben nem az észérvek döntenek.

Az 57 éves férfi új elemeit fedezi fel a személyiségének, miközben rádöbben, hogy nem igazán találja a helyét a világban. Ez az olvasó számára is frusztráló érzés, hiszen szeretnénk azt hinni, hogy ennyi idősen már mindenki megállapodik magával, a világban betöltött szerepével, a kapcsolataival. Az, hogy még az életük javát leélt emberek is keresik önmagukat, felfogható nyomasztó üzenetnek, de felszabadítónak is. Megkönnyebbülésre adhat okot, hogy még ebben a korban sincs lefutva a meccs, és lehet változni-változtatni-váltani.

on_beauty2.jpgHa már váltás/változás: a regény egyik fő konfliktusa Howard és felesége, Kiki között bontakozik ki, egy klasszikus hűtlenségi drámában. Az ok is nagyon prózai, akárhogy szépítjük: az egykor vonzó Kiki bizony alaposan meghízott, kicsit sem emlékeztetve korábbi önmagára. Hogy ez a testi változás mennyire hat ki rá, illetve Howard-ra, nagyon sokat elárul nőkről és férfiakról úgy általában. Kiki keresi magát átalakult testében, új szerepekkel kénytelen miatta azonosulni, újra kell alkotnia saját magát. Eközben Howard-ot - miközben minden gondolatiságával szereti feleségét -  újonnan felfedezett "ösztön-lénye" arra készteti, hogy váltson, és a fiatal Kikire emlékeztető lányoknál keressen gyorsan elillanó boldogságot. Ez a pusztán testiségre épülő viszony valójában egyik fél számára sem kielégítő, Howard-nak hiányzik a Kikivel átélt közös múlt, a belsős poénok, amiket csak ők ketten értenek, hiszen a felesége egyben a legjobb barátja is volt. 

A szépség, mint címadó motívum számomra kevésbé egyértelműen jelenik meg a műben, inkább a háttérben munkálkodva fejti ki hatását az eseményekre. Egymásnak feszíti az intellektust és az érzelmeket, boldogan élő párokat forgat ki egymásból, miközben pontosan nem is tudjuk meghatározni, hogy micsoda. Egy vonzó női test, egy mosoly, egy festmény mind lehet szép fizikailag, vizuálisan. De ugyanilyen szép lehet egy tartalmas kapcsolat, egy karizmatikus kisugárzás, vagy a családunkért táplált érzéseink. Smith próbálja az utóbbiak fontosságát kiemelni, szimpátiát kelteni a megcsalt Kiki iránt, de közben soraival épp az előző kategóriára tereli a figyelmet azáltal, hogy a szereplők külső jellemzésére helyezi a hangsúlyt. Mindenkiről részletes leírást kapunk, sőt, minden jelenetben tudjuk, hogy mit viseltek hőseink, ami így eléggé a külsőségek felé billenti a mérleget - nem tudom, hogy mennyire volt ez tudatos lépés.

Ezek a leírások viszont hozzájárultak ahhoz, hogy rendkívül életszerű jelenetek jöhessenek létre, amikor szinte úgy érezzük, hogy mi is ott vagyunk, vagy hogy ez a mi családunkban is éppen így zajlana le. Köszönhető ez annak is, hogy az írónő előszeretettel húzza szét a párbeszédeket, a ténylegesen elhangzott mondatok közé ékelve a szereplők reflexióit. Ez az "ezt mondta miközben ezt gondolta, és a másik közben azt gondolta hogy arra gondolt" -technika van ahol beválik és hátborzongatóan reálissá teszik a jelentet, máshol viszont elképesztően lelassítják és megtörik a tempóját.

Ahhoz képest, hogy nem szerettem meg egyértelműen Smith művét, mégis rengeteg minden jutott róla eszembe. Talán éppen ez volt a célja, őszinte tükröt tartani elénk, amiben bőven beleférnek a fenti kettősségek. Úgy írt ezekről a teljesen hétköznapi emberekről és mindennapos gondjaikról, hogy egyszerre mutatta őket egyedinek, különlegesnek és teljesen átlagosnak. Ahogy mindenkinek a saját élete, házassága, családja egyszeri és megismételhetetlen, mégis a többi emberéhez teljesen hasonló.

Yuval Noah Harari: 21 lecke a 21. századra (2018)

21_lecke_a_21_szazadra.jpgLelki egészségem és békém megőrzése céljából hajlamos vagyok elbliccelni a hírek elolvasását, vagy a híradó nézését. Tisztában vagyok vele, hogy ez a struccpolitika puszta önámítás, és attól még az a sok szörnyűség, amiről a hírekben szó esik, mind megtörténik, mégis egy-egy véletlen elkapott "felkavaró történet" (lassan minden riportot így vezetnek fel, ha pedig mindegyik az, akkor egyik sem) napokig kísért. Lehetséges persze, hogy kevésbé bulváros hírforrásokból kéne tájékozódnom, és figyelmesen hallgatni/olvasni szemüveges-szakállas bácsik parttalan elmélkedéseit, vagy megismerni az utolsó kis államtitkár életrajzát is, de erről meg az a véleményem, hogy egy jól működő országban az átlagpolgároknak nem kell minden egyes politikai eseménnyel, intrikával tisztában lennie, mivel az általuk megbízott államférfiak és nők csendben teszik a dolgukat lehető legjobb tudásuk szerint. Naiv lennék? Nyilvánvalóan.

A fent vázolt nemtörődömségemért, lustaságomért szoktam "vezeklésül" Harari könyveit olvasni. Velük ugyanis egy perc alatt képbe kerül az ember a legfontosabb, legégetőbb társadalmi problémákkal kapcsolatban, és egyben, ömlesztve megkapja az eddig szőnyeg alá söpört rossz híreket. Ez a pesszimista, negatív felhang aztán szépen rátelepszik az ember hangulatára, odakint meg elered az eső... mégsem lehet megúszni Harari műveit. Annyira pontosan, élesen és közben végtelenül egyszerűen írja le korunk társadalmát, és a ránk leselkedő veszélyeket, ahogy kevesen.

Ez a harmadik könyv, amit az izraeli történésztől olvastam. A Sapiens szólt az emberiség múltjáról, a Homo Deus a távoli jövőnkről, most viszont a jelent és a közeljövőt veszi górcső alá. A vezérfonal nem változott, ezért felbukkannak ismerős gondolatmenetek, de akadnak meglepetések is. Harari a technológia és az orvostudomány fejlődéséből fakadó társadalmi változásokat vizsgálja, arra kíváncsi, hogy a ma még gyerekcipőben járó, de egyre dinamikusabban fejlődő algoritmusokra épülő mesterséges intelligencia, valamint a génmanipuláció hogyan változathatja meg alapjaiban a jelenleg ismert világunkat. Szerinte elképzelhető egy olyan (nem is túl távoli) jövő, amiben az algoritmusok sokkal jobban ismernek majd minket, mint mi saját magunkat, ezáltal képesek lesznek befolyásolni, sőt irányítani bennünket. Ezek a szuperintelligens gépek aztán átalakítják a munkaerőpiacot, emberek milliárdjait téve feleslegessé - mi lesz ezekkel a munkanélkülivé vált emberekkel? 

Az orvostudomány hihetetlen fejlődése révén pedig hamarosan lehetővé válik a "szuperemberek" megalkotása. Az igazán gazdagok előnyös tulajdonságokat vásárolhatnak születendő gyermekeiknek, így a vagyonon túl ők birtokolják majd a szépséget, erőt és intelligenciát is. Harari egy olyan jövőt vizionál, amiben az emberi faj két kasztra, sőt akár két külön fajra válik majd szét, az egyszerű, mezei Homo sapiensre és a feljavított változatukra, a kiváltságos, szupertulajdonságokkal rendelkező elitre. Hogyan birkóznak meg majd a jövő kormányai ilyen kihívásokkal?yuval_noah_harari2.jpg

Mindeközben Harari felhívja a figyelmet arra is, hogy a most kialakuló kettős átalakulási folyamat, vagyis a technológiai és az orvostudományi forradalom várható, és egyelőre még csak nem is sejthető problémáira nincs kielégítő válaszunk, nincs olyan társadalmi berendezkedés, ami ezekre megfelelne. A mostanában olyan sokat kárhoztatott liberalizmus jár legközelebb hozzá, de itt is alapos önvizsgálatra van szükség. Voltaképpen ezt a pofonegyszerűnek tűnő megoldást kínálja Harari az összes, nyakunkba zúduló világkatasztrófára: ismerd meg magad. Ismerd meg magad, mielőtt az algoritmusok, a politikusok, a biotechnológusok jobban ismernének, és manipulálhatnának. 

Ami újszerű volt a többi munkájához képest, az a rengeteg utalás aktuális eseményekre, kulturális jelenségekre. Gondolok itt Trump és Putyin szerepére a világ sorsának alakításában - egy egész fejezet szól Putyin külpolitikájáról Ukrajnában, megdöbbentő jóslatokkal az egy hónapja kirobbant háborúval kapcsolatban. Érdekes volt a mostanában tényleg felkapott sci-fi alkotások elemzése, a Mátrix és az Agymanók párhuzamba állítása. Harari többször engedett meg személyes példákat is, így róla is többet megtudhattunk: gyerekkoráról, zsidó származásáról, homoszexualitásáról, vagy éppen arról, hogyan képes ilyen pesszimista világképpel épelméjű maradni.

Gabriel García Márquez: Száz év magány (1967)

szaz_ev_magany.jpgEzt a könyvet is olvastam már egyszer, és ugyanúgy, ahogy Az éjfél gyermekei esetében, itt is éreztem, hogy még nem állok készen rá, nem tudom teljes valójában értékelni. Amikor újra elővettem, rögtön tudtam, hogy most jött el a mi időnk. A Nobel-díjas Márquez világhírű művével szemben senki nem tud közömbös maradni, sokan csak átkínlódják magukat rajta, mert nem akarnak műveletlennek tűnni, de egy betűjét sem élvezik (ahogy én is tettem már néhány könyvvel), másokat viszont az első mondatnál elragad, beszippant és nem ereszt (ezúttal viszont így jártam). Minden rajongásom ellenére fura kettősség alakult ki bennem olvasás közben: egyszerre csak körülbelül 50-60 oldalt tudtam élvezettel elolvasni, utána összecsaptak a fejem fölött a hullámok és kezdett "sok" lenni a regény, viszont amint letettem, rögtön bele akartam mélyedni megint.

Márquez műve rendkívül szuggesztív és fülledt hangulatú, a legegyszerűbb, leghétköznapibb dolgokat mágikus tulajdonságokkal ruházza fel, míg az emelkedett, fennkölt témákat lehúzza a földre. Az általam megszokott angolszász gondolkodásmód és regényírás, ahol mindennek megvan a helye és ideje, ahol mindent kényelmes, jól elkülönített kategóriákba rendeznek, az itt nem sokat segített. A szépen, logikusan felépített bekezdések, világosan megszerkesztett párbeszédek helyett is a szöveg csak ömlik, árad és magával sodor. Egy angolszász műnél tudjuk, hogy ez most egy romantikus jelenet lesz, két szereplővel, vagy hogy most akkor filozofálni fognak vallásról és figyeljünk a magvas gondolatokra - egyszóval elválnak az érzelmes, eseménydús és moralizálós részek. Márquez-nél ezzel szemben a szereplők vadul egymásnak esnek egy gondolatmenet közepén miközben három szellem figyeli őket.gabriel_garcia_marquez.jpg

Míg más regények csak modellezik az életet, annak szegmenseit rendezgetik, rakosgatják, addig Márquez műve maga az élet: feldobja az alkotóelemeit, és ahogy egymás mellé esnek, abból születik a regény. Hiszen a valóságban is így működik, minden összekeveredik, nincsenek tiszta pillanatok, érzések, események, semmi sem fekete vagy fehér, jó vagy rossz. Épp ellenkezőleg, minden relatív, viszonylagos, színes és bizonytalan, a Száz év magány pedig épp ezzel szembesít. Ez a látszólagos káosz sok olvasót nyomaszthat, hiszen hozzá vagyunk szokva a jól felismerhető sémákhoz, a gondolkodást megkönnyítő kategóriákhoz, a leegyszerűsített ellentétpárokhoz. Sokaknak tűnhet ez a regény céltalanul hömpölygő áradatnak, ami már magát az írót is elsodorta, pedig egy teljesen tudatos és szándékos történetvezetésről van szó. A generációkon át ismétlődő nevek (mindenki José Arcadio vagy Aureliano) sem könnyítik meg az ember dolgát, pedig ennek is üzenete van: a nevekkel tulajdonságok, sőt sorsok is öröklődnek. A regény világába belépve egyszerre érezhetjük azt, hogy megállt az idő, valamint azt is, hogy körbe-körbe jár, ám mindeközben mégiscsak haladunk előre, és a Buendía család sorsa az általuk alapított Macondo faluval együtt beteljesedik.

szaz_ev_magany2.jpgA Száz év magány egy népes család története, akik hiába élnek együtt, egy fedél alatt, mégis magányosak. Olyan erős érzéseket táplálnak egymás iránt (legyen az a legőrültebb szerelem vagy a legmélyebb gyűlölet), hogy azok kioltják egymást, és egy nagy üresség marad helyettük. Ebben az érzelmi vákuumban történhet meg, hogy évekre bezárkózik egy szobába egy-egy családtag, mások pedig láthatatlanná válnak a többiek számára. A perzselő érzelmek mellett hiányzik a nyugalom, a "langyos", meghitt kapcsolat a családtagok között, ami egyensúlyozná a szélsőséges kilengéseket.

A Buendía család sorsa összefonódik a faluéval, sőt, az egész országéval is. Ők alapították Macondót, és ők is virágoztatják fel. Ők vezetik az országot felrázó forradalmat, ami új, igazságosabb életet ígér. De aztán valahogy minden a visszájára fordul, a legnagyobb jószándék is balul sül el, a legnemesebb eszmék is korrumpálódnak. Mintha a túláradó, heves érzelmek, a trópusi forróság, a fülledtség mindent elemésztene ami tiszta és őszinte. A falu lassan elnéptelenedik, üres utcáin csak a forró szél kavarja fel a port. A forradalom véres polgárháborúvá alakul, ahol már azt sem tudni, ki az ellenség és ki a barát, vagy hogy miért is küzdöttek egykor. Legszembetűnőbben a Buendíák otthona tükrözi a szomorú hanyatlást: a valaha tágas, nyüzsgő, virágoktól illatozó házat újra birtokába veszi a természet, ellepik a hangyák, a penész, falai omladoznak, szobáit le kell zárni. Lassan fény derül a generációkon át, magányos szobákban tanulmányozott ősrégi írások titkára, ami ennek az elátkozott családnak a sorsát jósolta meg, egyben kulcsot is ad ehhez a különleges, semmihez sem fogható, csodálatos regényhez.

Jules Verne: Utazás a Föld középpontja felé (1864)

utazas_a_fold_kozeppontja_fele.jpgMivel a regény eredetileg francia nyelven íródott, ezért választhattam, hogy az angol vagy a magyar fordítását olvasom-e el. Szerencsére az utóbbi mellett döntöttem, mert a rengeteg tudományos zsargonba még angolul is beletört volna a bicskám. Pedig ezek a geológiai, földtörténeti eszmefuttatások egyáltalán nem szükségesek a regény élvezetéhez - annál is inkább, mert már jócskán túlhaladottak, sőt, még a saját korukban (19. század második fele) sem fogadta el őket mindenki.

utazas_a_fold_kozeppontja_fele2.jpgHa tehát elengedjük a tudományos alátámasztottságot, marad egy izgalmas kalandregény, egy fantasztikus utazás története. Egy professzor és unokaöccse nekivágnak hamburgi otthonukból, hogy a rejtélyes Izlandra utazzanak, és egy vulkán kráterében leereszkedve eljussanak a Föld belsejébe, egészen a magjához. Földalatti kalandozásaik során aztán egy titokzatos világra bukkannak, egy "belső kontinensre" tengerrel, szigetekkel, élővilággal. Mintha az addig feltárt kövületekben megőrzött őslények itt valahogy fennmaradtak volna. A két tudós egyik ámulatból a másikba esik, de nem sokáig időznek ezen a különös helyen, ripsz-ropsz újra a felszínen találják magukat - csak éppen nem Izlandra tértek vissza, hanem a Stromboli, egy itáliai vulkán szállította őket a mélységből!

utazas_a_fold_kozeppontja_fele3.jpgMa már persze megmosolyogtató egy efféle fantasztikus utazás, pláne, ha még tudománnyal is próbálják megtámogatni. Mégse becsüljük le a tudomány szerepét a történetben, mert bár megcáfolt geológiai, paleontológiai, fizikai, stb. elméletekkel operál, megmutatja azt is, mekkora eredményeket érhet el az emberi kíváncsiság, a megismerés vágya. Gondoljunk csak bele, hogy két egyszerű férfi (akiknek egyetlen szuperereje a tudományos érdeklődés) puszta feltételezések, ködös elméletek hatására hátrahagyja kényelmes otthonát, nekivág az ismeretlennek, és csupán műszereikre, számításaikra, na meg kötélidegzetű izlandi kísérőjükre hagyatkozva simán kockára teszi az életét, hogy megtaláljanak valamit, amiről azt sem tudják biztosan, hogy létezik-e. Mekkora bátorság, elszántság és tudományos elkötelezettség kellett egy ekkora vállalkozáshoz!

Verne műve tehát nem a korszerű elméleteknek állít emléket, hanem az emberi akarat és tudásszomj előtt tiszteleg. Megmutatja, hogy a puszta kíváncsiság milyen messzire (mélyre) eljuttathatja a legegyszerűbb halandót is - csak legyen nála kronométer, manométer, meg persze egy Ruhmkorff-lámpa.

Edith Wharton: The Age of Innocence /Az ártatlanság kora/ (1920)

the_age_of_innocence.jpgMás körülmények között, amikor nem a szomszédban dúló háború pusztításaival szembesülünk naponta a hírekben, talán méltóbban tudnám értékelni Wharton regényét, így azonban az amerikai arisztokrácia ügyes-bajos dolgai eltörpülnek, nevetségessé válnak a jelen emberi katasztrófái mellett. Pedig akad benne fajsúlyos téma bőven, amik egy nyugodtabb, békésebb korban elérnék az olvasó ingerküszöbét. Egy rövid időre tegyünk úgy, mintha nem a vékony jégen táncoló világbéke, hanem a New York-i elit társasági eseményei lennének a legégetőbb problémáink.

Edith Wharton a saját koráról, a saját társadalmi osztályáról írt "bennfentes" regénye feltárja a 19. század végének mozgalmas, átalakulásban lévő világát. A régi, nagy dinasztiák ideje lassan leáldozik, hogy átadja a helyét egy új, feltörekvő generációnak, akiknek már nem a név, hanem a teljesítmény lesz a mérvadó. Ahogy az már lenni szokott, a leköszönő családok a régi értékek elvesztésén, az erkölcsök sárba tiprásán keseregnek, és megvetőn méregetik a kevésbé elegáns, kevésbé modoros, ám annál talpraesettebb "újgazdagokat". Ezt sokszor, sok helyen láttuk már, a helyszín most éppen New York - ami számomra sokat tett hozzá a könyvhöz, mivel érdekes élmény volt a manapság már hipermodern, sokszínű metropolisz konzervatív, "viktoriánus" kezdeteiről olvasni.

edith_wharton.jpgA társadalmi változások a főszereplő, Newland Archer életén keresztül öltenek kézzelfogható formát. Az ő dilemmái egy egész generáció dilemmái lehettek, döntései pedig egy egész korszak világnézetét tükrözik. Nagyon leegyszerűsítve a dolgot, Archer két nő között vívódik, egyiküket az egész elit világ neki szánta, tökéletesen illenek egymáshoz, hiszen a családjaik jó viszonyt ápolnak egymással, Archer sikeres, May csinos és gazdag, mindketten fiatalok. A másik nő viszont, Olenska grófnő, "szégyenben maradt", hiszen elmenekült európai férjétől, válást fontolgat, szabadszellemű, illetlen emberekkel mutatkozik együtt - és persze Archer halálosan szerelmes belé. Bár a felszínen látszólag nem történik túl sok minden, azért a mélyben óriási szenvedélyek lángolnak, amiket csak sejtet a szemérmes angolszász regényírás. Egy kézfogás, egy csók... többre ne számítsunk, nem fér bele. De mégis egy egész életet meghatározó döntésről van szó, ezt ne felejtsük el. A látszólagos szenvtelenség, tárgyilagosság csak kísérlet az események feletti kontroll megőrzésére - ha szabadjára engedi érzelmeit, Archer képtelen lesz racionális döntést hozni, márpedig ő egy velejéig intellektuális ember, nem pedig ösztönlény.

the_age_of_innocence2.jpgHogy mit választ végül, az önfeledt szerelmet a grófnővel, vagy a langyos elégedettséget May oldalán, a saját boldogságának megélését mások örömének eltiprása árán vagy a családi kötelesség szentségét és az életreszóló mártír-szerepet, azt nem árulom el, de viszonylag könnyű kitalálni. Archer ugyanis - Wharton-nal együtt - hiába látja saját körének hibáit, képmutatását, hiába van tisztában a féltve őrzött értékek múlandóságával, mégsem tud kiszabadulni ebből a miliőből, ahhoz túl mélyen gyökerezik benne. Döntését értékelhetjük gyávaságként, hiszen a közvéleménnyel való konfrontációt elkerülte, ám ezután mindvégig kitartott a választása mellett, és egész életében vállalta azt - ami viszont bátorságra vall. Wharton regénye minden szűklátókörűsége ellenére (hiszen a New York-i felső tízezren kívül más társadalmi osztályt figyelemre sem méltat) fontos kérdéseket feszeget, olyan dilemmákat, amiket eddig csak női főszereplők életében olvashattunk. Az, hogy a férfiak milyen érzelmi és erkölcsi nehézségekbe ütköztek a magánéletükben, milyen terheket vettek magukra családalapításkor, merőben új és merész téma, amiről igen kevés szó esett ebben a korban.

Suzanne Collins: The Ballad of Songbirds and Snakes /Énekesmadarak és kígyók balladája/ (2020)

enekesmadarak_es_kigyok_balladaja.jpgCollins az Éhezők viadala előzménykötetében visszavisz minket Panembe, ebbe a kegyetlen, hibrid Római Birodalom stílusú fantáziavilágba, hogy egy újabb történetet mondjon el hatalomról, barátságról és háborúról. Egy merész, de szerintem zseniális húzással Coriolanus Snow elnök, az eredeti trilógia főgonosza lett a regény központi alakja, az ő ifjúságát ismerhetjük meg, azt az utat, amin elindulva a tehetséges, becsvágyó, éles eszű fiúból a Kapitólium véreskezű zsarnokává vált. Sajnos ez a kötet nem állja meg a helyét önmagában, mindenképpen ismerni kell hozzá a trilógiában felvázolt posztapokaliptikus világot, úgyhogy jöjjön egy kis emlékeztető: Panem világa 12 (+1) körzetre, plusz a felettük uralkodó Kapitóliumra oszlik. Minden körzet más-más nyersanyaggal, iparcikkel, stb. szolgálja ki a Kapitóliumban élők fényűzését, akik cserébe rendet tartanak a világban. A trilógia cselekményének idején már a 75. Éhezők Viadalát rendezik meg, ami egy különös és kegyetlen módja a körzetek megalázásának és a kapitóliumiak szórakoztatásának. Egy régi lázadás leverése után minden körzet köteles évente egy fiút és egy lányt küldeni a Viadalra, ahol élő egyenes adásban küzdenek meg életre-halálra, az utolsó életben maradt játékosig. Katniss Everdeen, a trilógia főhőse a 12. körzet kiválasztottjaként kerül be ebbe a halálos szórakoztató gépezetbe, hogy aztán atomjaira robbantsa szét az egészet.

A történet végét tehát már tudjuk, Collins ebben a könyvben azt meséli el, hogy honnan is indult ez az egész. Tíz évvel a fentebb említett lázadások után, több mint hatvan évvel az eredeti trilógia cselekménye előtt járunk. A Kapitólium és lakói épp csak kezdenek magukhoz térni a háború sokkjából, amit bár megnyertek, de csak rengeteg áldozat árán. Nyoma sincs még a luxusnak, fényűzésnek, a pazarlás bűncselekmény, sokan napról-napra tengődnek. Közéjük tartozik a 18 éves Coriolanus Snow is, az egykor jobb napokat látott Snow-dinasztia utolsó férfi tagja. Nagyanyjával és unokanővérével az egyre lepusztultabb rezidenciájukban élve, kétségbeesetten igyekeznek fenntartani egykori gazdagságuk látszatát. Coryo kitűnő tanulmányi eredményével ígéretes karrier előtt áll, az egyetlen akadályt az egyetemhez szükséges tandíj előteremtése jelenti. Óriási lehetőség számára az Akadémia által meghirdetett mentor-program, aminek keretein belül a 10. Éhezők Viadalán a körzetekből érkező kiválasztottak egy-egy kapitóliumi fiatalt kapnak maguk mellé mentornak. Coriolanus a 12. körzet lány versenyzőjét (!) kapja, a különleges Lucy Gray Baird-t. Amelyik mentor kiválasztottja nyeri a viadalt, annak egyenes az útja az egyetemre.

Az első tíz viadalt azonban teljesen másként kell elképzelni, mint a trilógiában látottakat. Sokkal kezdetlegesebb, érdektelenebb volt, és nézők híján már-már meg is szüntették volna. A könyv Snow története mellett a viadalok "fejlődésének" története is, annak a krónikája, hogyan lett egy egyszerű csarnokban lezajló, pár órás gyilkolászásból egy egész országot lázban tartó, interaktív, hipermodern technikával irányított kollektív büntetés. És az egész a mindössze 18 éves Coriolanus Snow fejéből pattant ki: az ő ötlete nyomán lehetett először fogadni a versenyzőkre, illetve ajándékot küldeni nekik - így megoldódott a műsor finanszírozása is. Ő vetette fel azt is, hogy kivetítőkön kötelező legyen nézni a játékokat a körzetek minden lakójának - a cél: hogy soha senki ne felejtse el, ki a főnök, hogy a Kapitólium mindenhol ott van, és a hatalma korlátlan (vagy legalább ennek a látszatnak a fenntartása).

enekesmadarak_es_kigyok_balladaja2.jpgA regény legizgalmasabb szála mégiscsak a főhős romlásba vezető útja. Már eleve az rendkívüli, hogy főszereplőnek egy ennyire negatív megítélésű karaktert válasszanak, de Collins képes volt úgy elmesélni Coriolanus ifjúkorát, hogy még a végkifejlet ismeretében is lebilincselő tudott lenni. Ugyanis csodák-csodája, Snow elnök sem született velejéig gonosznak. A környezeti hatások, a gyerekként átélt háborús pusztítás, szülei elvesztése, a családnév presztízsének nyomása, a nélkülözés, a megaláztatás és a kiszolgáltatottság sodorják bele a büszke, ambíciózus és intelligens fiút olyan helyzetekbe, amikben választania kell a túlélés és a szabályok betartása között. Döntés döntést követ, a tét egyre nagyobb, de Coriolanus már tudja: nincs az az ár, amit ne fizetne meg a hatalomért. Soha többé nem akar kiszolgáltatottságban élni, legyen az anyagi vagy érzelmi, így hát lemond a szerelemről is, a családról is. Felismerve, hogy mentorként csak a show része volt, elhatározza, hogy nem lesz többé a rendszer része. Ebben paradox módon hasonlítanak majdani ellenségével, a lázadó Katniss-szel: mindketten ki akarnak szállni a Kapitólium diktálta rendből. Csak a módszerük különbözik: míg Snow uralta a mókuskereket, Katniss széttörte azt (hogy egy másik világ szülöttét, Daenerys Targaryent idézzem).

A könyvben persze számos utalás történik az eredeti trilógiára, megtudjuk, miért gyűlölte Snow annyira a fecsegő poszátákat, honnan ered a rózsák imádata, mi a jelentősége a "Jöjj hát..." kezdetű dalnak. Kicsit tehát a rajongóknak is kedvez Collins, de az igazán elvakultak biztosan csalódni fognak, mert Katniss Everdeen semmilyen formában nem jelenik meg a regényben - az ő karaktere által hagyott űrt igyekszik pótolni Lucy Gray, a kemény fából faragott, különös énekeslány. De még általa sem válik ez egy kedves könyvvé, hiszen a boldog befejezés eleve kizárt, és a jellemfejlődés is negatív irányú. Nem segít az sem, hogy az egyén megromlásával olyan egyetemes emberi értékek mennek a süllyesztőbe, mint a barátság, a szerelem vagy az önzetlenség, hogy helyet adjanak egy sötétebb, kegyetlenebb, hazugabb világnak. Boldogabbak nem leszünk ettől a történettől, de egy tanulságos olvasmányélménnyel viszont gazdagabbak. 

Kurt Vonnegut: Slaughterhouse-Five /Az ötös számú vágóhíd/ (1969)

slaughterhouse-five.jpgEbből a történetből csaknem teljesen hiányoznak a jellemek, és csaknem teljesen hiányoznak a drámai összeütközések is, annyira beteg e történet legtöbb szereplője, és annyira csak a hatalmas erők elfásult játékszere. Végeredményben éppen ez a háború egyik legfőbb hatása: elveszi az emberek kedvét és bátorságát attól, hogy jellemek legyenek.

Ritka az olyan könyv, ami önmagát elemzi, ráadásul ennyire pontosan teszi ezt. Vonnegut azonban sosem a sablonos megoldások híve volt, ennyit el kell ismernem, bár megkedvelnem eddig nem sikerült a műveit. Az ötös számú vágóhíd annak ellenére lett háborúellenes alapmű, hogy a fent említetteken kívül sem hagyományos cselekménye, sem esztétikailag értelmezhető stílusa sincs. A bevezetője szerint a narrátor (aki vagy Vonnegut, vagy nem) éveken át próbálra megírni élményeit Drezda második világháborús bombázásáról, míg végül ezt a történetet sikerült papírra vetnie (ami vagy megtörtént, vagy nem). Tehát már a regény kezdetén elbizonytalanodunk abban, hogy életrajzi ihletésű, valós eseményeken alapuló regényt olvashatunk majd, vagy valami egészen mást. Ezt a bizonytalanságot csak tovább növelik a későbbi fejezetek, amik nem a jól megszokott időrend szerint követik a főhős, Billy Pilgrim sorsát, hanem teljesen random ugrálunk vele az időben, életének egy-egy epizódja között. Ez nem puszta cselekményvezetési technika, Billy ténylegesen utazik az időben, köszönhetően annak, hogy lánya esküvőjéről földönkívüliek rabolják el. Vonnegut abszurd humorát ismerve ez egyáltalán nem szokatlan fordulat, egy alapvetően háborús regényben mégis furcsán hat.slaughterhouse-five3.jpg

A könyvben tehát nincsenek váratlan fordulatok, maximum annyi, hogy az egyik bekezdés még ebben az idősíkban játszódik, a másik pedig egy későbbiben/korábbiban. Lassan kibomlik azért előttünk Billy Pilgrim élettörténete, a háború előtti, alatti és utáni epizódok egymást váltva gördülnek a főhős életét megváltoztató esemény, Drezda katasztrofális elpusztítása felé. Ahogy a narrátor is nehezen vette rá magát a könyv megírására, úgy húzódik a történet kibomlása is, a várva-várt klimax csak nem érkezik, pedig látjuk az előzményeit és a következményeit is. Csak a könyv végén értettem meg, hogy ez egy nagyon is tudatos szerkesztési elv Vonnegut-tól, aki talán így akarta érzékeltetni, mi is játszódik le valakiben a háború szörnyűségeinek átélése után. Billy a számos halálközeli élmény, a mérhetetlen szenvedés és pusztítás láttán úgy érezhette, hogy életében egyszerre van jelen mindenhol és sehol. A háború előtti emlékei teljesen más színezetet kapnak, későbbi életére pedig örökre rányomja sötét bélyegét a sok borzalom, amit képtelen kitörölni a memóriájából. Valószínű, hogy a marslakós epizód is csak egy példa a poszttraumás stressz tüneteire.

slaughterhouse-five2.jpgA viszonylag nehezebben követhető cselekményért "kárpótol" a végtelenül egyszerű nyelvezet. Tőmondatok, állandó jelzők, ismétlések jellemzik a néhol humoros, néhol szomorú, de mindig őszinte és emberi epizódokat. Semmi pátosz vagy emelkedettség nem ringat háborús romantikába, nincsenek nagy hőstettek, csak önmagukból kifordult, régi életükhöz visszatérni képtelen emberek. Így megy ez.

Kharitón: Kallirhoé (1. század közepe)

kallirhoe.jpgAz irodalomtörténet egyik első regénye, ami bár többezer éves, mégis meglepően szórakoztató volt. Sok mai regény nem mondhatja ezt el magáról, úgyhogy ezt a mostanában mellőzött ős-regényt bátran ajánlom a fordulatos cselekmények kedvelőinek.

A két főszereplőt, Kallirhoét és Khaireaszt esküvőjük másnapján elválasztja és messzire sodorja egymástól a sors. A szerelmesek számtalan hányattatáson, testi-lelki szenvedésen átesve óriási utat járnak be emberileg és földrajzilag is. Otthonukból, Szicíliából elszakadva Kallirhoé, majd az őt kereső Khaireasz is Kis-Ázsiába jut, onnan pedig a Perzsa Birodalomba, végül Egyiptomba. Utazásaik során kinyílik előttük a világ. Belekeverednek a perzsa-egyiptomi háborúba, Khaireasz délceg görög ifjúból rátermett hadvezérré válik, és remek diplomáciai érzékkel elnyeri mindkét ország jóindulatát. Kallirhoé eközben... szép. Róla ennyi derül ki csak, aki ránéz, rögtön beleszeret és szinte istennőként dicsőítik.

Kallirhoé egydimenziós, pusztán a külsejére fókuszáló ábrázolása a regény egyik gyenge pontja. Azon kívül, hogy elképesztően gyönyörű, mást nem tudunk meg róla, ezért jellemfejlődésről sem igen beszélhetünk. Olyan, mint egy élő trófea, amiért a férfiak civakodnak, aminek a birtoklásáért küzdenek, és ha megszerzik, féltékenyen óvják. Apropó, féltékenység: Kallirhoé és Khaireasz egész kálváriája akkor kezdődött, amikor a fiú féltékenységében hasbarúgta (!) a lányt, aki elájult, és halottnak hitték. "Szerelemféltés", párkapcsolati erőszak őspéldája. Kharitón ugyan próbálja szépíteni a dolgot azzal, hogy Khaireasz az átélt szenvedéseivel vezekelt ezért a tettéért, de Kallirhoéval nem igazán tisztázták ezt a dolgot.kallirhoe2.jpg

Ahogy azt sem, mi legyen a közös gyerekük sorsa, aki rögtön a nászéjszakán megfogant, és akiről Kallirhoé mindenkivel elhitette, hogy a második férjétől van (még ő magával is, hiszen csak ezért ment hozzá). Mikor azonban újraegyesülhetne a család, a gyereket inkább az idegen "apánál" hagyják, nem viszik haza magukkal Szicíliába. De miért? Vajon a gyerek zavarta volna az újra egymásra talált párocskát a turbékolásban? Vagy annyira megszerette az apjának hitt férfit, hogy inkább vele maradt, mint az anyjával? Való igaz, hogy a világra jötte után egyetlen utalás sincs a műben arról, hogy milyen anya is Kallirhoé, sőt, szó sem esik a gyermekről. Optimista felfogásban tekinthetjük ezt a modern családmodell előfutárának is, ahol az apa ugyanúgy kiveszi a részét a gyereknevelésből. Ugyanilyen modern dolognak, bár kissé unalmasnak tartottam az állandó tanácskozást. A görögök minden nagyobb horderejű eseményt közösen tárgyaltak meg, együtt döntöttek a fontos kérdésekben - mi mást is várjon az ember a demokrácia atyjaitól. Azt viszont már kissé túlzónak éreztem, hogy a fél világot birtokló perzsa uralkodó egy ilyen piti ügyben, mint Kallirhoé férjének személye, vállalta a döntőbíró szerepét. Mert ezt is jogi úton szerették volna eldönteni, csak aztán közbeszólt a háború.

Szóval akadtak itt furcsaságok bőven, de ezek egyáltalán nem voltak zavarók, pláne, ha eszébe juttatja az ember, hogy egy ókori történetet olvas. Aki pedig attól tartana, hogy nem tudja követni az eseményeket, az könnyen képbe kerülhet a fejezetek elejére illesztett rövid összefoglalókkal. Erre azonban kicsi az esély, mert Kharitón műve egy igazi ókori kalandtúra, rengeteg könnyel és érzelemmel.

Nyáry Krisztián: Merész magyarok (2015)

meresz_magyarok.jpgAz Igazi hősök című munkája után Nyáry Krisztián ismét rendkívüli magyarokról állított össze egy igényes, ízléses kötetet. Olyan ismert és (itthon) kevésbé ismert emberekről, akiket erkölcsi érzékük mindig a helyes irányba terelt, még ha ez gyakran ellentétes is volt az uralkodó nézetekkel, a közvéleménnyel vagy akár a saját érdekeikkel. Bátrak voltak olyan helyzetekben, ahol a többség hallgatott vagy elfordult. Kiálltak olyanok mellett, akik senki másra nem számíthattak. Lemondtak külföldi sikerekről, hogy tehetségüket, tudásukat itthon hasznosítsák.

Csupa felemelő, megindító élettörténet... lenne, ha közben nem fortyogna bennem a tehetetlen düh a rengeteg igazságtalanság miatt. Az Igazi hősök után itt még jobban kidomborodik az emberi butaság, irigység, mint sorsformáló tényező. Rengeteg hősnek a regnáló hatalom túlkapásaival, az uralmát féltő diktatúrával kellett szembeszállnia, de legalább ugyanennyi értékes, tehetséges ember életét tették tönkre a fejlődéstől, változástól tartó ostobák, vagy a konkurenciától tartó irigyek.

Hogy konkrét példákat is említsek, itt van Csonka János, a műszaki zseni, aki Bánki Donáttal közösen feltalálta a porlasztót, jóval megelőzve a Ford vagy a Daimler sok pénzzel megtámogatott, csúcstechnikával körbevett mérnökeit. Bürokratikus akadályok miatt azonban nem tudták szabadalmaztatni találmányukat, majd egy "jóakarójuk" nyilvános előadáson mutatta be eredményeiket. Az ötletre azonnal lecsapott egy francia gyár, és huss, az autógyártást forradalmasító találmány már el is hagyta az országot. Csonka aztán előrukkolt egy, a Ford T-modelljéhez hasonló, olcsó népautóval, ám ennek jelentőségét senki sem ismerte fel a környezetében, így nem tudott elég tőkét összegyűjteni a tömeggyártás beindításához - így nem lett Magyarországnak saját gyártmányú autója. Csonkát bárhol a világon szívesen látták volna az élvonalbeli autós cégek, ő azonban hűséges maradt a Műegyetemhez és az ottani műhelyéhez - míg el nem távolították onnan is. Irinyi Jánost, akit ma már a biztonságos gyufa feltalálójaként tartunk számon, irigyei többször megpróbálták tönkretenni, és jól menő gyufagyárát többször is bezáratták. Kresz Géza, akinek a budapesti mentőszolgálat kiépítését köszönhetjük, körömszakadtáig küzdött az orvostársadalommal, akik az emberek biztonsága helyett a bevételeiket féltették.meresz_magyarok2.jpg

A sort lehetne még folytatni, de talán ennyiből is látszik, hogy sokszor nem a politika vagy a háború nehezítette meg egy tehetséges ember életét, hanem a többi embertársa, akik túl korlátoltak, túl szűklátókörűek, túl kicsinyesek voltak ahhoz, hogy felismerjék egy ötlet korszakalkotó jelentőségét. Más országokban az ilyen szakértelmű, tudású embereket a tenyerükön hordozták, gyáróriásokat alapoztak rájuk és haláluk után a nekik kijáró tisztelettel emlékeznek rájuk. Nálunk üldözték, kiközösítették, ellehetetlenítették őket, majd pedig a nevüket is igyekeztek kiirtani a közös emlékezetből.

Szóval lehet itt mutogatni a tatároktól kezdve a törökökön át a németekre meg az oroszokra, lehet hajtogatni, hogy mert az előző kormányzat, lehet külső vagy felső hatalmakra hárítani bajsorsunkat, elmaradottságunkat, amiben persze van is némi igazság. De mindezek mellett legalább ennyire kártékony az átlagemberekbe mélyen beivódott közöny, irigység, az igyekvő eltiprása, az ügyeskedők felmagasztalása. "Tép minket a balsors", de meg is könnyítjük a helyzetét. Széthúzás, marakodás, bizalmatlanság - ez a kórképe társadalmunknak. Mi sem példázza ezt jobban, mint hogy megannyi csodálatos emberről olvasva is egy ilyen negatív hangvételű írás született.

Stephen King: The Dark Half /Halálos árnyék/ (1989)

halalos_arnyek.jpgKing újra egy tőle már megszokott elmebeteg történettel támad - és nyer meg magának. Az olvasás szüneteiben, a hétköznapok sodrában teljesen agyamentnek tűnő sztori a könyvet fellapozva mégis újra meg újra beszippant. Mert hát mekkora idiótaság már, hogy egy kisfiú agyából kioperálják a daganatnak hitt, meg nem született ikertestvére maradványait, aki aztán felnőtt korukban testet öltve kísérti majd fivérét és annak családját? Ki hallott már akkora ökörséget, hogy verebek milliói gyűlnek össze, hogy költöztetőt játszanak a valós és a túlvilág között? Kérdések, amiket a józan eszünk tesz fel nekünk, mindhiába. Mert King annyira piszkosul jó író, hogy két mondat után mindent elhiszünk neki. A legizgalmasabb kérdés nem is a történet kimenetele, mert az önmagában, lecsupaszítva tényleg banális, hanem az, hogyan, milyen eszközökkel hiteti el velünk King a legnagyobb sületlenségeit is. A zseniális írói munka tudatos megfigyelése ezúttal nagyobb élvezetet nyújtott, mint maga a regény. "Aha, látom, mit csinálsz, és működik." - gondoltam többször is.

King két, a pszichológiában is ismert eszközhöz nyúl, az egyik az adagolás, a másik a körítés (ezek persze nem szakkifejezések). Az adagolás azt jelenti, hogy művét gondosan felépíti, a hihetetlen elemeket csak apránként szövi bele a cselekménybe. Először csak finoman sejtet, felkelti az érdeklődésünket, a szereplők is csak gyanakodnak, a sötétben tapogatóznak. Aztán szaporodnak a különös esetek, megtörténik a nagy felismerés olvasó és karakter részéről is, végül egy brutális fináléban elszállunk a nap felé (vagy nem mi, hanem a verebek). A Halálos árnyék felépítése is hasonló, azzal a különbséggel, hogy a főszereplő, Thad Beaumont gyerekkori különös műtétjéről az olvasó már a regény legelején tudomást szerez, míg a szereplők csak jóval később fedezik fel a kapcsolatot Thad és a titokzatos George Komor között. Ez a módszer azoknál is működik, akik a horror műfajára kevésbé fogékonyak, mert mire az események túlságosan eldurvulnak, addigra már "bekapták a horgot", már érdekli őket a szereplők sorsa.halalos_arnyek2.jpg

Itt jön képbe King másik trükkje, a körítés, azaz a nagyon részletes, nagyon kidolgozott karakterek, a hosszas eszmecserék és látszólag eseménytelen jelenetek. Sokan vádolják Kinget azzal, hogy túlírja a könyveit, de ezek az apró részletek nagyon is fontosak, két okból is. A cselekmény szempontjából látszólag lényegtelen, hétköznapi mozzanatok teszik élővé, hihetővé a történetet, ezek adják a reális keretet a megmagyarázhatatlan események köré. Kapaszkodót, vonatkoztatási pontot jelentenek az olvasónak, nélkülük szétesne a történet, kibillenne az egyensúly. A szereplők részletes jellemrajza abban is segít, hogy kötődni tudjunk hozzájuk. Ismerjük Thad gyengeségeit, hogy kétbalkezes, hogy nemrég szokott le. Tudjuk, hogy imádja a családját, van két imádnivaló ikerbabája (akiket ritka aljas húzás volt bevonni a történetbe, még Kingtől is), és még egy csomó minden mást is. Ezektől a részletektől válik ő is hihető karakterré, aki iránt érzéseink támadnak, és innentől kezdve már érdekelni fog a sorsa. 

halalos_arnyek3.jpgA körítéshez tartoznak azok a "pluszok" is, amiket sokan csak időhúzásnak, felesleges szájtépésnek tartanak King regényeiben, pedig sokszor olyan magvas gondolatokat, messzire vezető kérdéseket vetnek fel, amik rémisztőbbek mint a legvisszataszítóbb főgonosz. Thad és George Komor, író és álneve kapcsolata elgondolkodtathat azon, hogy mi zajlik le egy író fejében alkotás közben. Vagy hogy mennyire tudja különválasztani a kitalált és valós világot? Hol húzódik a határ az író személyisége és az általa kitalált álnév között? Mi történik, ha ez az álnév önálló életre kel? Kérdések, melyek Kinget is foglalkoztatják, nemhiába választ többször is írókat főszereplőnek. Zsenit és őrültet csak egy hajszál választ el egymástól, Thad és George Komor pedig ennek a hajszálnak a két oldaláról érkezve kerülnek életveszélyes kapcsolatba.

süti beállítások módosítása