"The wider we read the freer we become." /Jeanette Winterson/

litfan

litfan

Salman Rushdie: Midnight's Children /Az éjfél gyermekei/ (1980)

2011. április 23. - Barbie66

Hatalmas terjedelmű műről van szó, ami ennek ellenére letehetetlen: hihetetlen hangulata, atmoszférája van. Bár a történet kissé nehézkesen indul (a főhős dédszüleitől), mégis izgalmas cselekmény lesz a jutalma annak, aki átvergődi magát az első fejezeteken. Az Indiában játszódó történet összekapcsolja a családi legendákat és a történelmi eseményeket, és közben bepillantást enged egy távoli, egzotikus kultúrába, az ottani emberek mindennapjaiba és gondolkodásába. Ami egyedivé teszi a könyvet, azok a meseszerű elemek, amelyek át- meg átszövik a szereplők életét, ezáltal fokozva a regény amúgy is felejthetetlen hangulatát. Olyan érzésünk támad olvasás közben, mintha bármi megtörténhetne, és általában meg is történik...

... írtam ezt több, mint 10 évvel ezelőtt. Emlékszem, hogy nem igazán tudtam mit kezdeni a regénnyel, csak azt éreztem, hogy ez egy nagyon különleges és kikerülhetetlen mű. Tíz évnyi olvasmányélménnyel gazdagabban talán kicsit közelebb jutottam ahhoz, hogy miért a Midnight's Children Rushdie legjobb könyve, és hogy minek köszönheti azt a világsikert, ami egyedülálló módon három Booker-díjban is manifesztálódott (1981: "sima" Booker, 1993 és 2008: a díj 25., valamint 40. évfordulóján kiosztott "könyvek könyve" díj). 

Azt már tíz évvel ezelőtt is érzékeltem, hogy egy komplex, sűrű szövésű regényről van szó, amiben a szerző végig rövidre fogja a gyeplőt, egy perc pihenőt sem hagy, nincsenek üresjáratok. A cselekmény kerete Saleem Sinai családjának története, a főhős elmondásában. Saleem szülei, nagyszülei, közeli és távolabbi rokonai életén keresztül próbálja megfejteni, ki is ő, és mi a célja a világban. A szöveg tele van előre- és visszautalásokkal, célzásokkal még be nem következett eseményekre, és csak utólag felfedett összefüggésekkel. A lineáris történetvezetés kényelme és unalma ezáltal megtörik, a folytonos múltba és jövőbe tekintgetés egyfajta időkereket hoz létre, ami közben azért szép lassan gördül előre is. Köszönhető ez Padmának, aki Saleem oldalán követi végig a történetírás folyamatát. Ő testesíti meg az olvasót a könyvben, aki időről-időre figyelmezteti a mesélőt, hogy kezd elszállni, most már ideje lenne haladni tovább. Ez a fajta reflektálás az írói módszerekre, az olvasó megszólítása igazi posztmodern vonás. A visszaemlékezés folyamának meg-megszakítása arra is rávilágít, hogy Saleem, a mesélő maga is ember, és mint ilyen, bizony tévedhet is, az elmondott történet pedig épp ezért lehet akár hamis is. Szándékos torzítás, rossz memória, legyen bármi az oka, megismert események egyből relativizálódnak. Tudjuk, hogy az igazságnak csak egy szeletét látjuk, egy szemszögből bemutatva.

midnight_s_children2.jpgEzt az amúgy sem egyszerű narrálási technikát tovább színesítik a mágikus realizmus stílusjegyei. Maga a fő szál is egy fantasztikus jelenség, Saleem és többezer sorstársa ugyanis éppen India függetlenségének kinyilvánításakor jöttek a világra, és valahogy különleges képességek birtokába jutottak. Saleem képes telepatikusan kapcsolatot teremteni a többi "éjfél gyermekével", és még egy klubot is létrehoznak, bár személyesen sosem találkoznak. Akadnak köztük gondolatolvasók, boszorkányok, és időutazók. A mesés elemek gyakran különleges erejű testrészek képében jelennek meg, mint Saleem érzéseket kiszagoló uborka-orra, Shiva gyilkos erejű térde vagy Adaam mindent meghalló elefántfülei. Aztán vannak olyan szereplők is, akik érzéseket tudnak belefőzni az ételekbe, amik aztán kihatnak az azokat elfogyasztókra is. Végül pedig mágikus az a szimbolikus kapcsolat is, ami Saleem sorsát India történelméhez köti. Sikerek és kudarcok, örömteli események és tragédiák az egyén és a nemzet szintjén is tükrözik egymást. Ráadásul előfordul, hogy ez a kapcsolat szimbolikusból nagyon is valóságosba vált, amikor Saleem lesz az előmozdítója egy-egy fontosabb történelmi eseménynek, vagy épp fordítva, az ország társadalmi folyamatai hatnak az ő életére. Rengeteg valós történelmi személyiség bukkan fel a regényben, akik közül csak a legismertebbek (Gandhi, Nehru, Indira Gandhi) mondtak nekem bármit is. Sajnos számomra ez könyv gyenge pontja, a történelmi szál. Kellő háttértudás nélkül a felkelések, háborúk, politikai csatározások csak lógtak a levegőben, nem volt meg az a személyes érintettség, ami rengeteget adhatott volna még az olvasmányélményhez.

Végül a bravúros időkezelésen és a fantasztikus elemeken túl meg kell említenem azt is, ahogy Rushdie minden érzékszervünket bevonja az olvasásba. Az elsősorban a vizualitásra építő írók helyett ő a fülünket, orrunkat, nyelvünket is célba veszi - ez nagyban köszönhető a szereplők különleges képességeinek. Tehát itt egy jelenetben nem csak a képek fontosak, hanem a hanghatások, szagok és ízek is. Ha mindezekre figyelünk, egyből megelevenedik előttünk a varázslatos India, minden szépségével és mocskával együtt. Tegyük még hozzá a váratlan tempó- és fókuszváltásokat, és máris olyan, mintha nem is egy könyvet olvasnánk, hanem filmet néznénk vagy feltennék egy VR-szemüveget.

Azt hiszem, Indiának kijárt már egy méltó irodalmi mementó, ahogy Rushdie is bőven megérdemelte a kapott díjakat, én pedig tartoztam a regénynek egy rendes kritikával. Ki tudja, 10 év múlva mit fogok felfedezni benne?

A bejegyzés trackback címe:

https://litfan.blog.hu/api/trackback/id/tr452849466

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása