Talán először fordul elő. hogy egy történetet inkább néznék a filmvásznon, mint hogy könyv formájában olvassam. Hiába készült már filmadaptáció King számtalan regényéből (több-kevesebb sikerrel), ez volt az első, amire vagy film- vagy sorozatalapanyagként tekintettem önálló, teljes értékű irodalmi alkotás helyett - na jó, az "irodalmi" jelző King esetében lehet egy kicsit túlzás.

Remélem nem velem van a baj, és az elmúlt néhány évben rohamosan növekvő, képernyőzéssel töltött idő nem változtatja meg alapjaiban a könyvekhez fűződő viszonyomat. Talán még nem akkora a baj, de azt azért észrevettem, hogy sokkal nehezebb elmerülnöm egy regényben, annyi a zavaró tényező és annyival több figyelmet igényel, mint például az Insta pörgetése.

Azért gyanakodtam arra, hogy az én készülékemben van a hiba, mert igazából King mindent ugyanúgy csinált az Álomcsapdában, ahogy azt a többi könyvében már megszokhattuk tőle. A helyszín megint Derry és környéke (még a korábbi, rendkívül felkapott és jóval sikerültebb "Az"-ra és legendás alakjára, Krajcárosra is kapunk utalást), a főszereplő pedig egy csapat gyerekkori barát, akik együtt élnek át valami természetfelettit (ez is ismerősen hangzik). A 80-as évekbe történő gyakori visszaugrások miatt ismét csak "Az" jut eszünkbe (na meg persze a Stranger Things, ami csak kb 20 évvel később lovagolja meg a nosztalgiahullámot). A párhuzamot csak tovább fokozza a telepatikus, álmokban ugrálós vonal.

Elképzelhető, hogy King is érezte ezt a túlzott hasonlóságot korábbi művével, ezért sajnos beleerőltetett még egy földönkívüli-szálat, ami így, ebben a formában teljesen felesleges volt. Mintha két, félkész ötletet, amik önállóan nem állták volna meg a helyüket, King összeeszkábált volna, hogy létrejöhessen egy épkézláb regény. Ez nem igazán sikerült, hiába terjedelmes a kötet, mégis kiforratlan, ráadásul a két történetszál stílusa sem passzol. A telepatikus rész érzelmesebb, lélektani thriller, szemben az ufós szál jóval direktebb, véresebb testhorrorjával.

Valahogy az események megjelenítése is elcsúszott, pedig ebben aztán erős King. A földönkívüli lények gazdatestként használják az embereket, és az ezzel járó érzékszervi hatásokat túlzó részletességgel, unalomig ismételve követhetjük. A telepátia leírása viszont nehézkes lett, nem volt egyszerű rájönni, hogy most éppen kinek az elméjében, emlékében vagy álmában járunk éppen. Ez a történetszál alkalmasabb lett volna egy izgalmas filmnek vagy sorozatnak, jobban állt volna neki a képi megjelenítés.

Ami a szereplőket illeti, akadtak köztük igazán szimpatikus figurák, de feltűnő volt a női karakterek hiánya. Ezt ellensúlyozza King merész, de tiszteletreméltó húzása, hogy az egyik főszereplő egy Down-szindrómás fiú lett. Duddits tiszta, ártatlan személyisége, váratlan barátsága a négy ép fiúval az egész könyv legerősebb része.

A nagy számok törvénye alapján várható volt, hogy ha sok könyvet olvasok King-től, akkor előbb-utóbb belefutok egy gyengébbe, az Álomcsapda most ilyen volt.

Mai fejjel nem lehet felmérni e könyv jelentőségét - persze sokan írtak már diktatúrákról allegorikus, személytelen formában, mint Orwell vagy Huxley, de Szolzsenyicin volt az első, aki belülről, saját élmények alapján, de rendszerszinten volt képes beszámolni egy elnyomó hatalom működéséről. Mondhatjuk azt is, hogy a szovjet kommunista-szocialista rendszerre Szolzsenyicin rúgta rá az ajtót. Aztán ezen az ajtón szép lassan beszivárogtak más áldozatok beszámolói is, személyesebb vagy éppen közvetett formában, és a világ megismerte a 20. század sötét oldalát. Kelet-Európa, Olaszország, Közel- és Távol-Kelet, Dél-Amerika szerzői utat nyitottak az emlékek áradatának, de ezt az utat Szolzsenyicin mutatta meg nekik.

Ennek tudatában rögtön más szemmel tekint az olvasó A pokol tornácára: a már-már közhelynek tűnő alapigazságokat, a diktatúra kegyetlen működési mechanizmusát itt fogalmazták meg először. Itt merülnek fel elsőként azok az erkölcsi dilemmák, amikkel minden diktatúrában szembesülnek az emberek. Mindeközben Szolzsenyicin képes volt továbbvinni Tolsztoj örökségét, és a 19. század után a 20. századi orosz társadalom látleletét is megörökítette. Mindezt úgy tudta megvalósítani, hogy nem veszítette el a fókuszt a regény címét is szolgáltató helyszínről, amihez minden szereplő kapcsolódik valamilyen formában.

A "pokol tornáca" a kényszermunkatáborok egy speciális típusát jelenti, a saraskát, ahol fontos tudósok és mérnökök raboskodtak, és közben folytathatták kutatásaikat a haditechnikában vagy éppen a távközlésben. Ez a "szakbörtön" sokkal enyhébb büntetést jelentett, mint a sima gulágok, kedvezőbb körülmények és nagyobb szabadság várta a foglyokat. Cserébe persze hozni kellett az eredményeket: a számokat, a terveket - csakhogy hiányzott a felszerelés, a szükséges technika, na meg persze a legtöbb tudós nem kívánta az őket bebörtönző hatalmat szolgálni felfedezéseivel. Így aztán maradtak a trükkök, elterelő műveletek az igazság leplezésére - hogy az égvilágon semmit sem haladtak. 

A saraska működése tehát kicsiben leképezte az egész Szovjetúnió társadalmi-gazdasági berendezkedését, vagyis ahogy a szakértelem és hozzáértés helyét átvette a párthűség. A gazdasági versenyben mindent a hadiiparnak alárendelő politika nem foglalkozott az emberek jólétével, alapvető szükségleteivel, így a közhangulat nem volt éppen rózsás. Tovább rontotta a biztonságérzetet a besúgók, káderek hálózata, senki sem tudhatta, ki tesz róla éppen terhelő jelentést. Az egyetlen rendszer, ami félelmetes hatékonysággal működött, az a büntetésvégrehajtás volt, óriási államapparátus foglalkozott a "bűnösök" felderítésével, elfogásával, rabosításával és fogvatartásával.

Szolzsenyicin ezen a zárt rendszeren keresztül mutatta be egy egész társadalom mechanizmusát, a saraskához szorosabb-lazább szálakkal kötődő, különféle származású, pozíciójú és világnézetű szereplők megszólaltatásával. Egyszerre tudta megjeleníteni (11 év börtönmúlttal a háta mögött) a rabok mindennapi testi-lelki szenvedését és a cellák falai közt folyó magasröptű filozófiai vitákat, sokszor nyilvánvaló kontrasztba állítva a kettőt. Szereplői sorsán keresztül megismerhetjük azt az alapigazságot, amit szinte minden későbbi elnyomásregény magáévá tesz: az emberi test rengeteg szenvedést képes elviselni, ha a gondolkodás szabadsága megadatik neki.

Steigervald Krisztián neve szerintem mindenkinek ismerős lehet, aki az elmúlt pár évet nem egy kő alatt töltötte. Előadás-sorozatok, podcastek, interjúk és persze több könyv is fűződik már ehhez a névhez, melyek közül ez az első. Aki egyszer is hallotta már, az tudja, hogy egy joviális, humoros és profi előadóról van szó, akinek közvetlen stílusa tanulmánykötetének lapjain is átköszön.

A szerző nagy lelkesedéssel vetette bele magát a külföldön már régóta felkapott generáció-elméletbe, amiről ugyan megoszlanak a szociológusok nézetei, a közvélemény mégis magáévá tette. Az eredetileg marketing célokból létrehozott kategóriarendszer az elmúlt nagyjából száz év szülötteit hat generációra osztotta (a jól ismert X, Y, Z, stb.) és megállapította közös jellemzőiket illetve fogyasztói szokásaikat. William Straus és Neil Howe persze főként a csoportok vásárlói potenciáljára fókuszált, de az elmélet ezután elszabadult, és beszippantotta a közösségi média. Steigervald jó érzékkel tapintott rá az elmélet népszerűségére, de mégsem lehet azzal vádolni, hogy egy az egyben lenyúlta azt. Hosszú évek kutatómunkája, számtalan interjúztatás alapozta meg munkáját, ami nem más, mint az amerikai modell magyar társadalomra való átültetése.

A gazdag alapanyagot Steigervald rendkívül olvasmányos, szórakoztató formában dolgozta fel, rengeteg anekdota, hétköznapi életből vett részlet és saját élmények is színesítik a fejezeteket. Természetesen a mű gerincét a hat generáció jellemzése alkotja, aminek legérdekesebb része a közösen megélt történelmi események, az "élményalap" hatásainak vizsgálata. Hogyan változott meg körülöttünk a világ, és hogyan tudunk ehhez alkalmazkodni? Hogyan épül be ez a változás a mindennapjainkba? Fontos felismeréseket is tartogatott számomra a könyv, például azt az alapigazságot, hogy minden generáció a gyerekkorában beépített világképet és normarendszert fogja normálisnak tartani, és ehhez fogja mérni a később tapasztaltakat. Persze ahogy telnek az évek, a folyton változó világ egyre távolabb kerül a számára normálisnak vélttől - ezért küzdenek minden korszakban az idősek a számukra új világ megértésével. És persze ez lehet az oka annak is, hogy folyton a fiatalokra panaszkodnak - ez nem egy generáció sajátossága, hanem emberi tulajdonság, ahová egyszer mindenki eljut - még a mai Z-sek és alfák is.

A cím egyébként kissé félrevezető, sőt, a szerző céljaival ellentétes, mivel Steigervald az eredeti, üzleti szemléletű elméletet sokkal nemesebb célokra alkalmazza, vagyis nem azt kutatja, hogyan lehetne még több pénzt kinyerni az egyes generációkból, hanem hogyan ismerhetik meg egymást és ezáltal hogyan élhetnének nagyobb egyetértésben. A szülő-gyerek, nagyszülő-unoka, tanár-diák vagy éppen főnök-beosztott kapcsolatrendszerekben mind konfliktusforrást jelentenek a generációs különbségek, de Steigervald megállapításainak tudatosításával sokkal gördülékenyebbé válhat az együttműködés és a kommunikáció.

Persze a generációelmélet nem egy mindenható formula, megvannak a határai és a gyengéi is, például a generációk elválasztása egy elég vitatott pont: hol kezdődik az egyik és hol végződik a másik? Azt is be kell látni, hogy számos tényező befolyásolhatja az egyének személyiségét, amiből a generáció, amibe született, csak egy a sok közül. Mivel azonban az emberek szeretik a világot rendezett, könnyen értelmezhető kategóriákban látni, ami a megismerhetőség illúzióját adja, az ilyen jellemzések mindig népszerűek lesznek - gondoljunk csak a mindenféle horoszkópra, amit titokban mindenki elolvas... azért a generációelmélet jóval meggyőzőbb.

A Nobel-díjas belorusz szerző dokumentum-sorozatának, Az utópia hangjainak utolsó kötete az Elhordott múltjaink. Az előző részekhez hasonlóan igyekszik mindenféle társadalmi rendű-rangú, korú, nemű embert megszólaltatni, akiknek a válaszaiból megpróbálja megérteni a megérthetetlent: mi is történt Oroszországban (illetve a Szovjetunióban) a 20. század második felében? Mi volt ez az őrületes, kegyetlen, mindent elsöprő, mindent felégető diktatúra? Hogyan jöhetett létre és terjedhetett el? Kik tartották életben, kik működtették? Hogyan maradhatott fenn ilyen sokáig? És mégis miért gondolnak rá vissza annyian nosztalgiával? Ez az, amire az utolsó kötet keresi a választ.

Alekszijevics a szétszórt emlék-töredékekből, élet-darabkákból egy olyan közös kognitív disszonanciát tár fel, ami talán kis mértékben választ ad Oroszország mai társadalmi kérdéseire is. Az elbeszélésekből, riportokból kibuggyan az igazság: sokan azért gondolnak vissza nosztalgiával a kommunizmus rémuralmára, mert hiába a sok szenvedés, ők akkor voltak fiatalok, és az akkor megszokott "rend" - legyen az bármilyen igazságtalan is - vált a normálissá, ebben szocializálódtak. Sokan beszéltek arról, hogy a mai, kapitalista berendezkedésű társadalomban nem találják a helyüket, és visszatérő szólam volt, hogy az oroszok eladták az elveiket pár szál kolbászért. 

Azon túl, hogy a megszokás hatalma a szenvedésre is kiterjed, mások beszámolóiból az a fájdalmas igazság kerekedett ki, hogy ha a kommunizmust érvénytelenítik, leírják, mint értelmetlen és romboló rendszert, azzal az ő, szenvedéssel és lemondással töltött éveit is értelmetlenné teszik - vagyis egy értéktelen, kizsákmányoló rendszer fennmaradásáért küszködött annyit. Sokaknak a személyisége részévé vált ez a társadalmi rendszer, így személyes sértésnek vesznek minden, a kommunizmus ellen felhozott vádat.

Azt hiszem bőven szolgálnak tanulsággal ezek a felismerések, és gond nélkül átültethetők bármilyen elnyomó hatalmi rendszer megértéséhez is. Különösen érdekessé válik ez az értelmezés Oroszország jelenének megismerésekor, és erre sok riportalany ki is tért. Sokuk szerint az "orosz néplélekbe" bele van kódolva az elnyomás iránti hajlam, szükségük van egy személyre, akire felnézhetnek és aki vezeti a népet, legyen az egy cár, vagy a "népek atyja". Elmondásuk szerint az orosz nép nincs felkészülve a demokráciára, nem tudnak mit kezdeni a szabadsággal, és előbb-utóbb újra fel fog tűnni egy keménykezű diktátor, aki magához ragadja az irányítást és a nép szimpátiáját...

Csak a kötet olvasása közben jöttem rá, hogy félreértettem a címet, mert nekem az "elhordott múlt" azt jelentette, hogy a riportalanyok úgy érzik, egy felsőbb hatalom megfosztotta őket a múltjuktól, az emlékeiktől, ellopta tőlük a legszebb éveiket. Később aztán az egyik elbeszélésből kiderül, hogy ez a múlt nem széthordott, hanem viseltes, megkopott, "second-hand", azaz a jelenben már nem értelmezhető, értékét és értelmét vesztette. Ez is, az is, egyaránt fájdalmas.

A Nobel-díjas Ferrante világsikerű regényciklusának végére értem, és bármennyire imádtam minden sorát, kicsit fellélegeztem. Az utolsó rész annyira sűrű és örvénylő, hogy néha azt éreztem, szünetet kell tartanom, mert megfojt. Kevés szöveg ér el ilyen hatást nálam, de Lenú (vagy lehet, hogy Ferrante) gondolatainak, érzéseinek olyan áradatát tárja elénk ebben a kötetben, amivel csak sodródni lehet.

Közrejátszhat ebben az is, hogy a két főhős, Lenú és Lila életének olyan szakaszához érkeztünk, amit még nem tudok párhuzamba állítani a sajátommal. Az utolsó rész az érett- és öregkoré, amihez kevés kapaszkodót találok a saját élettapasztalatommal. Ráadásul ez a leghosszabb időszakot felölelő kötet, a lányok életének majdnem felét dolgozza fel, ennek is betudható a szöveg sűrűsége. Kevés pihenőt nyújt ugyan az átalakulóban lévő olasz társadalmi és politikai élet bemutatása, hiszen megérkezünk a 21. századba, az internet, a píszí és a celebek korába, ahol hőseink egyre kevésbé találják már a helyüket.

A hangsúly mégis inkább a lelki folyamatokra tevődik, feldolgoznivaló akad bőven mindkét lány életében: Lenú azt hiszi, végre révbe érhet Ninóval, élete nagy szerelmével, de persze ez nem egy idilli lányregény. Ott van a volt férje, Pietro és a lányai, a velük épített családi élettől fájdalmas az elszakadás, de Ferrante kegyetlenül őszintén kezeli ezt a kényes témát, és nem szépíti a tényt, hogy bizony egy családanya számára is alakulhat úgy az élet, hogy a szerelméért háttérbe helyez minden mást, akár még a gyerekeit is. Lenút egyfolytában furdalja a lelkiismerete emiatt, de képtelen lemondani Nino szerelméről. Mivel ez még mindig nem egy lányregény, ez a kapcsolat sem állja ki az idők próbáját, és Lenú végül csak a lányainak és a munkájának szenteli az életét.

Lila mintha kissé háttérbe szorult volna ebben a részben, bár mindig ott motoszkál Lenú gondolataiban, kevesebb részletet tudunk meg életének eseményeiről. Persze amint közelebb kerülnek egymáshoz Lenúval, többet vesznek részt egymás életében, de az ő gondolatairól, érzéseiről inkább csak sejtéseink vannak. Egyre nagyobb befolyásra tesz szert a nápolyi szegénytelepen, ahonnan ki sem mozdul szinte egész életében, és úgy tűnik, harmonikus családi életet tud kialakítani Enzóval, a közös gyerekükkel, Tinával és az előző házasságából származó fiával. Azonban a gondok egyre sokasodnak, a telepen megjelenik a drog, és egyre több áldozatot szed, az erőszak pedig eddig nem ismert méreteket ölt. Hiába a jól menő számítástechnikai cég, Liláék élete egyre sötétebbé válik, mígnem egy napon bekövetkezik a tragédia: az imádott kislányuk, Tina, nyomtalanul eltűnik. Ez az esemény örök nyomot hagy Lila lelkén, és a nő már sosem lesz az, aki volt. Legalább akkora trauma volt erről olvasni, mint McEwan The Child in Time című regényében.

Lenú és Lila fölött lassan elrepül az élet, és kapcsolatuk egyre szimbolikusabbá válik - gyermekeik sorsának összefonódása-szétválása, Lenú második elköltözése Nápolyból mind azt sugallják, hogy barátságuk már a múlt, és már csak a személyiségükre gyakorolt hatásokban létezik. Ezeket a hatásokat azonban csak Lenún érzékeljük, kapcsolatukat továbbra is egyoldalúan mutatja be Ferrante, azaz fogalmunk sincs, Lilán alakított-e valamit Lenú barátsága. Bár kezdetben még napi kapcsolatban vannak, Lila egyre inkább elveszíti fizikai realitását, és valamiféle természetfeletti erővé alakul nem csak Lenú, hanem a többi szereplő számára is. Tehetsége, meggyőzőképessége, intelligenciája kezdetben a telep védőszentjévé, később, a tragédia után a boszorkányává teszi.

A regény lezárása egyszerre tűnik méltónak és csalódást keltőnek: megérkezünk az első kötet elején felvázolt keretbe, vagyis az idősödő Lenú hírét veszi, hogy Lila eltűnt, és ezen annyira felhúzza magát, hogy megírja történetüket. Most azonban azt is megtudjuk, hogy Lila azért szakított meg minden kapcsolatot barátnőjével, mert Lenú könyvet írt kislánya, Tina eltűnéséről. Négy kötet elolvasása után sokan talán monumentálisabb befejezésre számítottak, de szerintem teljesen hű maradt a könyv szimbolikájához. Lenú számtalanszor felidézte gyerekkori emlékét, hogy Lila a mélybe dobta kedvenc babáját, Tinát, ami nyomtalanul eltűnt - ugyanez a sors jutott a valódi Tinának, és végül Lila is ezt választotta.

Ferrante képes volt úgy emléket állítani egy életreszóló barátságnak, hogy arról mindig csak az egyik szereplő tolmácsolásában hallottunk, de a narrátor megbízhatóságán kívül is számtalan kérdés marad bennünk. Vajon létezett-e egyáltalán Lila, vagy Lenú csak belevetítette minden bizonytalanságát és félelmét? Vajon kitalált történetet olvastunk, vagy Ferrante burkolt önéletrajzát? Izgalmas kérdések, amiken még napok múlva is rágódhatunk, hogy aztán a könyveket egy másik életszakaszunkban újraolvasva, más és más válaszokat találjunk.

Nagyon kíváncsi voltam már erre a könyvre, mert ez volt az első olyan olvasmányom Eco-tól, ami nem regény, hanem ismeretterjesztő munka. A kortárs olasz zseni több művében bebizonyította, hogy az európai kultúrtörténet a kisujjában van, és képes olvasmányosan összefűzni a történelmet, művészettörténetet az okkult tudományokkal. Most azonban másról van szó: egy szépséges gyűjteményt állított össze az emberiség (de főleg Európa) kultúráját meghatározó, képzeletbeli helyekről. Olyan helyszínek ezek, melyek egész civilizációnkra hatottak, vallások alapját képezték, háborúk indultak értük, földrajzi felfedezések célpontjai voltak és számtalan művészt inspiráltak.

Eco kiemeli, hogy nem fiktív helyekről szeretne írni, vagyis nem kerültek be a válogatásba olyan képzeletbeli helyek, amik köztudottan nem léteznek, például Középfölde vagy Narnia. Ezek az egy-egy szerzőhöz köthető világok elég jól elválaszthatók azoktól a szigetektől, országoktól vagy városoktól, amikről a múlt egy bizonyos időszakában azt gondolták, hogy valóságosak.Odüsszeusz utazásának bizonyos helyszínei, El Dorado, Atlantisz, Camelot vagy Alamut sokáig úgy éltek az emberek gondolataiban, mint létező helyek. Ezeken  kívül szerepelnek olyan helyek is, amik egész világnézetek kiindulópontjaiként szolgáltak, például a lapos Föld, az antipódusok vagy a belső Föld. Mai szemmel egészen elképesztő, logikai bukfencektől és természettudományos ellentmondásoktól hemzsegő, de annál lelkesebb leírásokat gyűjtött össze Eco.

Minden fejezet egy-egy képzeletbeli hely rövid ismertetésével, a hozzájuk kapcsolódó ismeretanyag és hiedelmek összefoglalásával kezdődik, majd a második felében kivonatokat olvashatunk korabeli szövegekből, amiket Eco forrásként használt. Ez a szerkesztési mód nekem elég megúszósnak hat, hiszen a kötet felét (vagy még többet) más szerzők sorai tesznek ki, míg Eco csak felületesen foglalkozik a témával. Élek a gyanúperrel, hogy a regényei megírásához szükséges kutatómunka melléktermékét gyúrta össze egy kétségkívül tetszetős kiadványba. A bőséges képanyag, a drága, jó minőségű papír és az elegáns tördelés mögött azonban kevés az eredeti gondolat, nincsenek nagy megfejtések. Persze aki többre kíváncsi, beleáshatja magát a bibliográfia bugyraiba, de ez így akkor is csupán egy szép kirakat-kötet, ami hangzatos címével jól mutat a könyvespolcunkon.

Régóta várakozott már a listámon Baricco regénye, de egyszerűen lehetetlen volt olaszul beszereznem - maradt hát a magyar fordítás. Talán nem is baj, hogy így alakult, valószínűleg beletört volna a bicskám az eredetibe, a szépséges nyelvezetét pedig biztosan nem tudtam volna értékelni. De Székely Éva tolmácsolásában végül nem csupán a történet vázát sikerült összeraknom, hanem élvezni tudtam Baricco nyelvi zsenijét, ami jelen esetben talán még fontosabb is. Ugyanis ha pusztán a cselekmény kedvéért vágnánk bele a kortárs olasz szerző művébe, elképzelhető, hogy csalódnánk: a fel-felvillantott történetszálakból ugyanis hiányzik a kohéziós erő, a szereplők háttere sok esetben kidolgozatlan, sőt, lényegében még azt sem tudjuk pontosan hogy hol és mikor járunk térben és időben. 

De mindezt elnézhetjük Baricco-nak, aki sosem volt Ken Follett vagy George R. R. Martin, az ő jellegzetessége a páratlan nyelvezet és az a misztikus köd, ami a regényeire minduntalan leereszkedik. Inkább Rushdie mágikus realizmusához van közelebb, nála viszont sokkal koncentráltabb, fókuszáltabb. A Harag-várak esetében két fő szál különül el, Jun és férje, Rail úr házasságának története, akik csakúgy hosszú hónapokat töltenek külön, mint a Selyem főszereplői. Rajtuk kívül még Pekisch urat és fiát, Pehntet ismerjük meg jobban, akik különös mester és tanítványa viszonyban élnek. Körülöttük ott kavarog még Quinnipak képzeletbeli városának lakossága, a maguk sorsdarabkáival. Ám egyszer csak ebbe a kis közösségbe berobban a külvilág, amikor Rail úr egyik útjáról egy mozdonnyal állít haza. A mozdony alá persze sínek is kellenek, megjelennek hát a színen a vasúti mérnökök és Hector Horeau, a londoni Kristálypalota terveivel. 

Érdekes kontraszt a műben, hogy a líraiság, a költői képek hogyan állnak szemben a számtalan sikeresebb-sikertelenebb találmánnyal, amit a szereplők tudományos érdeklődéssel rajonganak körül. Pekisch úr találmánya, egy bizonyos hangtovábbító cső finoman szólva nem arat osztatlan sikert, de különös ötletei a város zenekarát is megújítják. Rail úr üveggyárában egy idős mester forradalmi módszerével lehetővé válik óriási, mégis vékony üvegtáblák gyártása, ennek hallatán válnak elérhető realitássá Horeau elképzelései az üvegpalotáról. Izgalmas kontrasztot alkot a tudományos nyelvezet ebben az egyébként misztikus környezetben.

Mágikus realista regényhez képest egész korrekt lezárást kapunk, sőt, még egy csavar is belefért az utolsó fejezetbe, ami zárójelbe teszi az egész eddigi történetet. Vajon Jun volt az egyetlen létező személy a regényben, és a többiek csak az ő képzeletéből pattantak elő, vagy épp fordítva, a szépséges Jun csak egy "városi legenda" volt, akiről mindenki hallott már, de valójában senki sem ismeri? Első regénynek bizony erős kezdés Baricco-tól. 

Azt hiszem annyi szabadságot megengedhetek magamnak, hogy azokat a műveket, amikről tényleg semmi mondanivalóm nincs, nemes egyszerűséggel elengedjem, és ne próbáljak blogbejegyzést írni a semmiről. Mivel ez egy teljesen a magam örömére működtetett oldal, ahol én hozom a szabályokat, ez így is fog történni - ahogy azt néhány korábbi olvasmányom esetében is előfordult már. A szóban forgó mű, ami áldozatául esett az irodalmi diktatúrámnak nem más, mint Swift 'A Modest Proposal' című esszéje, akit érdekel, nyugodtan olvassa el, jó szórakozást hozzá.

Inkább térjünk rá a bejegyzés valódi alanyára, ami egy számomra eddig ismeretlen könyv, a Super-Cannes. A cím voltaképpen a történet helyszínét jelöli meg, egy "Cannes-Felső" dombjaira épült luxus lakóparkot, ami a szerénynek egyáltalán nem nevezhető Eden-Olympia nevet viseli. Ez a sajátos helyszín az egész cselekmény kiindulópontja, az itt kialakuló mikro-társadalom anomáliáinak feltárása szolgáltatja a hátteret az egyre súlyosabb eseményekhez. Eden-Olympia egy zárt világ, minimális kapcsolattal a környező városokkal, ahol üzlet és tudomány összefonódik és milliárdok cserélnek gazdát naponta. Azt gondolnánk, hogy egy ilyen zárt közegben szoros kapcsolat alakul ki a bentlakók között, de ez sem igaz: hiányzik a közösség, nincs társasági élet, az emberek csak felületesen érintkeznek egymással. 

Ebbe a fura miliőbe csöppen bele Paul, a sérült ex-pilóta, és felesége, Jane, a fiatal orvos. Mindkettejük múltja igen terhelt, amire számos utalás is történik. Ezek a múltbéli traumák elkísérik őket Super-Cannes luxusvilágába is, ahol mindeketten a maguk módján kezdik feldolgozni azokat. Jane beleveti magát a munkába, egyre jobban beszippantja a gyógyászati vállalat, Paul pedig egyre többet foglalkozik az egész lakóparkot sokkoló öngyilkos merénylettel, amit épp Jane elődje, Dr. Greenwood követett el. 

Miközben mindketten egyre megszállottabban merülnek el az új világuk rejtelmeiben, eltávolodnak egymástól, házasságuk válságba kerül. Jane gyógyszerfüggősége kiújul, és mindketten megcsalják a másikat. Bár Paul megpróbál kitörni ebből a mérgező világból, próbálkozásai erőtlennek bizonyulnak. Szépen lassan fény derül a luxuspark vezetőinek üzelmeire, de ez sokak elvesztésével jár együtt. Paul a csillogó felszín alatt egy sötét, kegyetlen világot talál, amit a rasszizmus, drogok és az erőszak irányít. Csak egy kétségbeesett lépéssel mentheti meg Jane-t, de vajon képes lesz-e rá?

Joggal gondolhatnánk Ballard regényéről, hogy csak egy rakás gazdag üzletemberről szól, akik vergődnek a saját kényelmükben és a pénz elvette az eszüket. Lehet. De közben olyan mély pszichológiai összefüggéseket tár elénk, amik megmutatják az emberi elme sötét oldalát, ahova nem szívesen kalandozunk.

Úgy tűnik Portokalos papának a Bazi nagy görög lagziban igaza volt: tényleg minden a görögöktől származik. A Vindex-rajongó görög-amerikai bácsi előszeretettel barangolt az etimológia ösvényein és lelkesen magyarázott bele minden szóba görög eredetet - ugyanezt teszi könyvében a brit humorista, csak egy kicsit nagyobb profizmussal. Fogalmam sincs, hogyan csípődhetett be Fry-nak (aki egyebek mellett Hugh Laurie-val szerepelt egy tévés vígjátéksorozatban, és olyan filmekben mint a Tűzszekerek vagy a Hobbit) a görög mitológia, de szerteágazó érdeklődési körébe még éppen belefért - olyannyira, hogy az elmúlt évtizedben négyrészes könyvsorozattá bővítette hobbiját.

Valóban súlyos hiányérzetünk támadhat az első kötet végén, hiszen Fry ebben "csak" a görög mitológia kezdeteit, az istenek korát meséli újra, az olyan hősökről, mint Héraklész vagy Iaszón még nem esik szó. Azért így sem unatkozhatunk, végigkövetjük a görög teremtéstörténetet, az istenek "születését", intrikáit, szerelmeit, ahogy hiú módon folyton az emberek figyelmére vágynak. Jaj annak, aki kevélységében jobbnak hiszi magát bármelyiküknél is, mert kemény büntetésben lesz része. Nem járnak jobban azok sem, akikre valamelyik istenség szemet vetett (ez mondjuk főleg Zeusszal fordult elő, a történetek 90%-a az ő kalandjait regéli el), mert vagy átváltoztatják őket valamilyen állattá/növénnyé, vagy valamilyen képességüktől fosztják meg őket, vagy csak simán egyedül és magányosan kell meghalniuk.

A görögök mégsem tekintettek rettegéssel isteneikre, ahhoz túlságosan hasonlítottak rájuk és azért sokszor meg lehetett velük egyezni. Mitológiájuk, az, ahogy a világot értelmezték maguk körül, sokat elárul egy népről, így a görögökről is. Persze nagy általánosságokat nehéz megfogalmazni a számtalan sziget és városállam lakóiról, de azért közös vonásuk lehet a mértékletesség és a józan ész megbecsülése: a túlzó érzelmek vagy cselekedetek előbb-utóbb bajt okoznak, ezért kerülendők. A szépség és a harmónia is rendkívül fontos számukra, legyen szó az emberi testről, a természetről vagy éppen művészetekről. 

Fry tolmácsolásában modern színezetet kapnak ezek a kultúránk alapját képező történetek, ám ez is csak azt igazolja, hogy olyan alapvető jelenségeket dolgoznak fel, amik a mai napig őrzik érvényüket. A szerző nagyon ügyesen tapint rá, hogy hol fér bele egy kis humoros epizód vagy párbeszéd, és hol kell az eseményeket a maguk tragikus, szívettépő valójukban meghagyni. 

Nekem mégis legjobban a szavaink eredetét magyarázó részek tetszettek, a görög-angol-magyar nyelvi párhuzamok igazán izgalmasak voltak, sokmindenre rácsodálkoztam - és lassan kezdtem úgy érezni magam, mint Portokalos bácsi. 

Szünidei olvasmányaim sorát mi mással is nyithatnám meg, mint egy klasszikus krimivel - bár egyáltalán nem vagyok a műfaj kedvelője, és nem is igazán tudom átérezni mások Maigret, Poirot vagy éppen Holmes iránti rajongását. Nyilván mások ugyanígy viszonyulnak a fantasy, a misztikus vagy éppen a történelmi regényekhez, és ez jól is van így. Visszakanyarodva a regényhez, azt azért mindenképpen el kell ismerni, hogy tisztességes iparosmunka, kellően csavaros cselekménnyel és szórakoztató párbeszédekkel. 

Akik visszatérő olvasói a zseniális angol detektív kalandjainak, azok talán sérelmezhetik, hogy Sherlock Holmes a történet jó háromnegyedéből hiányzik, csak a történet elején és végén bukkan fel személyesen, és hű társa, Watson viszi el a hátán a sztorit. Nekem annyira nem fájt a bosszantóan kioktató, zseniálisan pökhendi nyomozó hiánya, akit talán a viktoriánus Sheldon Cooper-ként lehetne legjobban leírni. Bár számtalan társadalmi normát áthág (ami a viktoriánus korban még súlyosabb bűnnek számított, mint manapság), brilliáns bűnüldözői képességei miatt mégis elnézik ezt neki.

Köszönhető ez annak is, hogy ő testesíti meg a korszellem babonák iránti ellenérzéseit, vagyis ő az a "szuperhős", aki minden természetfeletti(nek látszó) dologra képes racionális magyarázatot találni. Mr Racionális ezúttal egy sátáni véreb nyomába ered, hogy aztán egy szövevényes családi viszály szálait bogozza ki. Nem a természetellenesen nagy, pokoli fénnyel világító kutya a valódi bűnös, hanem az olyan, teljesen hétköznapi és gyarló emberi tulajdonságok, mint a kapzsiság, az irigység és a gonoszság. Holmes nem tesz egyebet, mint remek emberismeretét és tapasztalatát felhasználva feltárja a valódi motivációkat és érdekeket az emberi kapcsolatok mögött.

Hogyan kerül egy történetbe Don Quijote és Pinocchio? Mitől működhet egy olyan regény, amiben Sancho és a Beszélő Tücsök folytatnak eszmecserét? Mégis miféle agymenés ez? Semmi különös, csak egy újabb Salman Rushdie-kötet. A mágikus realizmus mestere megint bevisz minket a sűrűbe, van itt minden: intertextualitás (lásd Pinocchio és Don Quijote, mint alaptörténet), kikacsintás a popkultúra és a közösségi média felé, na és persze egy adag posztmodern szerző-főszereplő identitásválság. Ez akár három külön könyvre is bőven elég lenne, de Rushdie-nál valahogy mégis működik és összeáll az egész.

A regény alapja egy "történet a történetben" felállás, amiben Fivér, a kiégett író utolsó erejével még kiprésel magából egy művet, aminek a főszereplője Quichotte, a szintén kiégett gyógyszerügynök. A magányos, idősödő férfi egyetlen hobbija a tévé bámulása, ám ennek köszönheti, hogy beleszeret a szépséges celebbe, Salma R-be. Quichotte útnak indul, hogy találkozhasson plátói szerelmével, ám ez az utazás más, mint az eddigiek: egy önismereti út válik belőle, melynek során Quichotte elfojtott érzései, gyerekkori traumái is felszínre kerülnek, és persze ne felejtsük el azt sem, hogy a gyermektelen férfi egy fiút képzel el magának, így "születik meg" Sancho. Kettejük viharos kapcsolata, majd Sancho "függetlenedése" alkotja a cselekmény fő szálát, hogy aztán a kötet végén sor kerüljön a nagy találkozásra (talán többre is).

Miközben a könyvén dolgozik, Fivér kénytelen szembesülni saját életének megoldatlan konfliktusaival, a ténnyel, hogy valahol rá is vár egy nagy találkozás, ami legalább annyira sorsfordítónak bizonyul, mint az általa írt regényben. Egy ponton rádöbben, hogy összemosódott a határ szerző és főszereplő, valóság és fikció között, és talán már nem is ő találja ki a történetet, hanem az irányítja őt...

Rushdie mesterien szövi bele megszokott témáit ebbe a sokrétegű műbe, a bevándorlók beilleszkedési nehézségei, az elérhetetlen szerelem és a kortárs média ostorozása mind-mind helyet kap benne. Miközben olyan sokszínű irodalmi szövegeket emel be, mint a görög mitológia történetei, A Gyűrűk Ura, Shakespeare művei vagy A Mester és Margarita, társadalmi jelenségek széles körét vonultatja fel, így szó esik a gyógyszerfüggőség elterjedtségéről, a Trump-kormányzat idiotizmusáról, a klímaváltozásról és még a "második Föld" kereséséről is. A Quichotte olyan, mint a repülőgép: rejtély, hogyan, de mégis működik.

Vajon mi visz rá egy írót, hogy egy másik, majdnem 200 évvel korábban élt kollégája életét és munkásságát szétcincálja, nagyító alatt boncolgassa és újraértelmezze? Mi sülhet ki egy olyan regényből, aminek a főszereplője valós személy, valódi cselekménye viszont nincsen? Valódi, klasszikus értelemben vett olvasmányélmény semmiképp, mégis meglepő módon szórakoztató kötet került ki Barnes kezei közül. Ehhez persze szükség volt Flaubert szellemes, végtelenül cinikus gondolataira, amikre remekül tud építeni a szintén frappáns Barnes.

Na de voltaképpen miről is szól akkor ez a fura kis könyv? Barnes létrehozta amatőr irodalomkedvelő alteregóját, Geoffrey Braithwaite-t, aki nyugdíjas éveit arra szenteli, hogy Flaubert életének jelentős állomásait végigjárja. Annak lehetünk tanúi, ahogyan 200 év távlatából összekapcsolódik író és olvasó élete, és hogyan hatnak kölcsönösen a másikra. Ez a kölcsönösség elsőre furán hangozhat, mert ugyan hogyan hathatna egy 200 éve halott író életére egy 20. századi olvasója? Nyilván direkt módon sehogy, de arra, ahogy az adott szerző életének eseményeit, döntéseit, motivációit értelmezzük, mindenképp hatással lehet. Teljesen új megvilágításba kerülnek Flaubert kapcsolatai, szerelmeihez fűződő viszonya, és úgy összességében a saját korának megítélése is.

Barnes regénye annak megörökítése, hogyan talál egymásra szerző és olvasó, hogyan indítanak el gondolatokat, érzéseket egykor papírra vetett mondatok. Hogyan íródik újra meg újra egy klasszikus szerző életrajza, ahogyan egyre többen olvassák a műveit és ismerik meg a munkásságát. Az a nyugtalanító felfedezés következik ebből, hogy az irodalomórákon bebiflázott kánon csak egy elnagyolt, idealizált, sőt, gyakran hamis kép, és a teljes igazságot, az tökéletes összképet sosem fogjuk átlátni egy író esetében sem. Hiszen torzítanak a kortársak, akik rajongásból, irigységből vagy tudatlanságból nyilatkoznak így vagy úgy, és torzítanak a későbbi elemzők is, akik már csak közvetett forrásokból dolgoznak. 

Az irodalom tehát nem az abszolút igazságok területe, és valódi cselekmény helyett ez válik a könyv vezérfonalává. Valójában Flaubert és Barnes remek stílusa viszi a hátán a regényt, ami egyébként egy posztmodern gondolatkísérlet lenne csupán. Egy olyan szellemi önkielégítés, amit nézhetünk, és közben nekünk is jó.

A láthatatlan ember talán egy fokkal kevésbé ismert mint kortársai, Drakula, Dr. Jekyll és Mr Hyde vagy a nagy előd, Frankenstein. Ez a klasszikus fantasztikus regény átmenetet képez a gótikus rémtörténetek és a modern sci-fi könyvek között, és valahol mindkettő vonásai felismerhetők még benne. Voltaképpen egy viktoriánus sci-fi, ami az optika tudományos eredményeire épít.

Wells műve több szempontból is rokonítható a fentebb említett alkotásokkal: Griffin láthatatlansága, Drakula szemfogai vagy Dr. Jekyll metamorfózisa Hyde-dá mind a viktoriánus gondolkodás válaszai a vallás és tudomány ujjai közül minduntalan kicsúszó emberi ösztönökre. Vesszőparipám ezt a kort gúnyolni a felfogása és az emberképe miatt, és most sem okoz csalódást: inkább gyártottak szörnyeket, semmint helyet adjanak az emberi érzelmeknek vagy elismerjék azok létjogosultságát.

 A főszereplőt csak a regény közepénél ismerjük meg behatóbban, de nem történik nagy felismerés, a karakter háttértörténete egy morálisan gyenge albínó vegyész képét tárja elénk, aki tudományos eredményeit megkérdőjelezhető erkölcsi döntéseinek leplezésére használja. Láthatatlansága egyre kegyetlenebb és vakmerőbb tettekre sarkallja, mintha látható tulajdonságaival együtt emberi mivolta is eltűnne. Ruha nélkül, mezítláb, étlen-szomjan vándorol egyik rejtekhelyéről a másikra, ami az angliai télben hamar kényelmetlenné válik. Kezdetben örült kívülállóságának, de nemsokára kitaszítottá válik, és üldözni kezdik.

Ha már az üldözésnél tartunk, érdekes megfigyelni a társadalom reakcióját is Griffin láthatatlanságára. Mintha ebben is átmenetet képezne a regény a gótika és a sci-fi között: az ismeretlentől való babonás félelem és a középkori tömeghisztéria hamar átadja a helyét a tudatos cselekvésnek, és közös erővel, szervezetten lépnek fel a fenyegetés ellen.

Mindezt egy józan, hétköznapi figura szemén át látjuk, aki a szörnyeteg fő ellenségévé válik. Dr. Kemp ugyanazt a viktoriánus józanságot és visszafogott angol hidegvért képviseli, mint Utterson a Dr. Jekyll-ben vagy Jonathan Harker a Drakulában. Velük szemben áll az állatias, önmagából (szó szerint is) kivetkőzött szörnyeteg, akinek a viktoriánus értékrend szerint el kell buknia.

Önéletrajzi regényt olvasni mindig sokkal intimebb élmény, mint fiktív történetet, hiszen a szerző beenged saját világába, saját gondolataiba és közvetlen közelről láthatjuk őt a saját környezetében. Passuthnál ez fokozottan igaz, mivel regényei általában térben és időben is távoliak, rég letűnt korokba repít minket, ahova ő is elmenekülhetett mindennapjai nehézségei elől.

Most azonban a hétköznapok realitása betört a klasszikus történelem védfalai mögé, és megtudhatjuk, milyen körülmények között születtek Passuth első regényei, az Eurázia és az Esőisten siratja Mexikót. Ez egyrészt egy rendkívül érdekes alkotói folyamat, ahogyan a száraz történelmi forrásszövegekből, tanulmánykötetekből az író egy átélhető, vibráló és színes történetet hoz létre. Másrészt pedig egy komor hangulatú önéletrajz, ami a II. világháborút közvetlenül megelőző évek krónikája. Passuth a saját bőrén tapasztalja meg, ahogy egyre inkább beszűkül a világ és elfogy körülötte a levegő. 

Ez azért is fontos mementó, mert pontosan tetten érhető benne az a folyamat, ahogy a szélsőséges politikai erők elterjedtek először Németországban, majd pedig Közép-Európában. Szinte napról-napra gyűrűznek be a mindennapokba az egyre elvetemültebb nézetek, majd az ezeket követő rendeletek, törvények. A sajtó és a politikusok nyelve szintén fokozatosan hangolódik át egyre radikálisabbá, aki nem tudatos médiafogyasztó (mint például Passuth) nem is figyelt fel a köznyelv eldurvulására.

A kötet elején a fiatal író még gondtalanul utazgat szerte Európában, eljut Marokkóba is, luxushajón bejárja a Földközi-tengert, majd egy kevésbé luxushajón a Dunán lehajózik Isztambulba. Közben érdekes idegenekkel hozza össze a sors, akik közül sokan későbbi regényalakjainak ihletői. Az évek múlásával azonban utazásai ritkulnak, rövidülnek, majd el is maradnak, ahogy a háborús hangulat lassan beszivárog az életébe. Az otthonteremtés és családalapítás gondjai mellett az egyre küzdelmesebb hétköznapok, a rettegve figyelt külpolitikai hírek és a belpolitikai csatározások töltik ki az életét.

Természetesen bármennyire is saját korának krónikásaként tekint magára Passuth ebben a könyvében, bizonyos mértékig torzítva adja át az eseményeket, ahogy tenné ezt bármely kortársa, vagy bárki, aki önéletrajz írásába kezd. Kezdve azzal, hogy bizonyos történelmi eseményekre csak utólag derült fény teljes egészükben, így Passuth sem ismerhetett minden részletet, egészen odáig, hogy önkéntelenül is más hangsúllyal mutat be egy-egy történést vagy személyt, mint egy más gondolkodású ember. Ezzel együtt is különleges élmény volt egy ennyire intim, mégis széles spektrumú korrajzot olvasni.

Jó ötletnek tűnt a saját világnézetemmel ellentétes beállítottságú szerző gondolatait olvasni, és egy kicsit kitekinteni a saját véleménybuborékomból. Egy kedves tanárom mondta azt nekünk annak idején, hogy ő mindig ellenzéki lapokat olvas, mert azok ferdítik kevésbé az igazságot – az nem derült ki, hogy ő maga ellenzéki érzelmű volt-e, arról diplomatikusan hallgatott. Manapság a rengeteg álhír és MI világában sajnos ez a nézet megdőlni látszik, és a közbeszéd, de még az újságírás nyelve is egyre durvább – bármilyen véleményt képviseljen is. Korábban sérthetetlennek tűnő határokat lépnek át, hiszen az óriási hírtengerből ki kell tűnni valamivel.

Talán ebbe a hibába esik bele a könyv szerzője is, pedig egyébként nagyon is fontos témát, az Európába érkező menekültek helyzetét járja körbe. Szó szerint körbejárja, mivel a menekültválság szinte összes, a hírekből ismert helyszínét végiglátogatta, és interjúkat készített a helyiekkel valamint a hatóságokkal és persze a menekültekkel is. Ennek ellenére nem sikerül kiegyensúlyozott képet adnia erről az összetett problémáról, tehát műve inkább tekinthető röpiratnak, mint tudományos tanulmánynak. Egy-két szerencsétlen megfogalmazás („liberális maszlag”) láttán felhúztam a szemöldököm, és az sem javított a helyzeten, hogy a szerző az ő igazát alátámasztó érveket hangosította fel jobban.

Ennek ellenére fontos olvasmányról van szó, már csak azért is, mert ezt a problémakört igyekszik a kiindulópontjától felgöngyölíteni, és törekszik arra is, hogy minél többféle olvasata is szerepet kapjon. Kik és hogyan reagáltak a menekültáradatra, hogyan (nem) kezelték a társadalmi feszültségeket, a súlyosbodó etnikai zavargásokat, milyen módszerekkel igyekeztek manipulálni a közvéleményt? Ne legyenek kétségeink, a szépen hangzó szólamok mögött vagy kőkemény politikai érdekek vagy teljes nemtörődömség állt. Egyetlen európai ország sem volt felkészülve egy ekkora népvándorlásra, és hiányoznak a megfelelő, átfogó ideológiai alapok is.

Magyarként nyilván emlékszem a határkerítés dicstelen történetére, a tövében lejátszódó tömeghisztériára, de közben az is eszembe jutott, hogy 1000 éve hogyan is érkeztek őseink a Kárpát-medencébe? Minket sem hívott senki, és (ha fennmaradtak volna) az avarok bizonyára telesírták volna a médiát az ellenük elkövetett kegyetlenkedésekkel. Vagyis nem egy soron következő, keletről nyugatra tartó népvándorlást élünk át éppen? Milyen alapon álljuk útját a boldogulás és jobb élet reményében nyugatra vándorlóknak, amikor minket is éppen ezek a remények hoztak ide, a Kárpát-medencébe?

Persze ez egy eléggé idealista és megengedő álláspont, és teljesen megértem azokat is, akik féltik mindazokat az értékeket, amik európaivá tesznek minket. Az európai kultúra alapjai kérdőjeleződnek meg, hígulnak fel, ha átalakul a kontinens népessége, és az iszlám válik a legnagyobb létszámú vallássá. Mivel úgy tűnik, visszafordíthatatlan folyamatról van szó, az EU-nak vennie kéne egy nagy levegőt, és nekilátni a békés együttélés szabályainak, alapelveinek kidolgozásához. Mivel eddig nem sok előrelépés történt ebbe az irányba, az egyre növekvő bizonytalanság – mind a helyiek, mind pedig a bevándorlók részéről – egyre nagyobb feszültséget kelt a társadalmi csoportok között.

Most már biztos, hogy a könyves humort nem nekem találták ki, vagyis számomra nem összeegyeztethető az olvasás és a nevetés fogalma. Elvileg a 'Lucky Jim' kora egyik sikerregénye, ami tele van kacagtató  jelenetekkel, és az angol humor sziporkáival. Nos, én egyetlen szikrányit sem fedeztem fel ezekből, inkább sokszor kényelmetlenül feszengtem a szekunder szégyen szorításában. Elképzelhető, hogy eljárt már az ilyen viccek felett az idő, az angol humor egyébként is sajátos műfaj, de nem kizárható az sem, hogy egyszerűen nem értettem meg a poénokat.

Az író egy nagyon szűk réteg, az angol egyetemi oktatók zárt világába helyezte a történetét, ami akkoriban forradalmi tett volt: a professzorok, dékánok és mindenféle válogatott tudós köreibe igen nehéz volt beférkőzni, és nem sok babér termett a közrendű, fiatal kutatóknak, akik friss nézetekkel és kék vér nélkül érkeztek ebbe a társaságba. Dixon, aki kora dühös fiatalságát testesíti meg, kétségbeesetten igyekszik helytállni egyetemi oktatóként próbaideje során. Ez kevésbé szól a szakmai kompetenciákról, mint inkább a felettesei szeszélyeinek elfogadásáról, gyengeségeik elnézéséről és a feltétel nélküli bólogatásról bármilyen helyzetben.

Dixon szép lassan ráébred arra, hogy a rettegett professzorok és magas rangú egyetemi méltóságok is csak emberek, és elkezdi lebontani a merev hierarchia rendjét. Botrányról botrányra sodródik, részegen randalírozik vendéglátói házában, összeverekedik felettese fiával, végül elcsábítja annak barátnőjét is. Ám nem olyan kemény legény ő, mint ebből a leírásból látszik, rengeteg kétség gyötri és sokszor érzi kínosan magát. A regény végére aztán egyre magabiztosabbá válik, és egyfajta társadalmi elégtételként övé lesz a zsíros állás és a vágyott nő is.

Képzelem, mekkora kárörvendéssel olvasták a könyvet a főhőshöz hasonló helyzetben lévő fiatal, feltörekvő értelmiségiek, és mindenki, akit gúzsba kötött a lebonthatatlannak tűnő arisztokratikus társadalmi rendszer - kordokumentumnak valóban remek, de mint humorforrás, aligha állja már meg a helyét.

Bryson remek stílusában szinte bármilyen témáról szívesen olvasok - sikerült már közelebb hoznia a tudományok világát, az orvostudományt és a hétköznapok történelmét is. Ezek mind nagyszabású, bő lére eresztett kötetek voltak, amikhez képest a mostani elég vékonykának tűnik. Voltaképpen Bryson nem tett mást, mint hogy összefoglalta, mit NEM tudunk Shakespeare-ről. Egy Shakespeare-alakú üresség köré összegyűjtött minden több-kevésbé kapcsolódó információt, de a hiányérzet megmarad: az európai kultúra egyik legnagyobb drámaírójáról alig rendelkezünk biztos, hiteles adatokkal. Még a születési dátuma sem biztos, sem műveinek keletkezési sorrendje, és vannak olyan, lyukak az életrajzában, amikor évekig nem tudni róla, hogy hol volt és mit csinált.

Ne számítsunk hát irodalomtörténeti mélységekre, kész válaszokra, műelemzésekre, maga Bryson is beismeri, hogy Shakespeare-témájú tudományos értekezésekkel Dunát (azaz Temzét) lehetne rekeszteni. Ahogy az eddigi köteteiben, úgy most sem tetszeleg a tévedhetetlen szakértő szerepében, inkább lelkes amatőrként közelít meg minden, őt érdeklő témát - most például azt, hogy miért ennyire rejtélyes Shakespeare alakja. Ehhez meglepően széleskörű kutatásokat kellett végeznie, feltérképezve a korabeli történelmi és társadalmi viszonyokat, a színházak helyzetét, a kortárs szerzők munkásságát de még a könyvnyomtatás sajátosságait is.

Ha Shakespeare-ről nem is tudunk meg sok újat (amúgy ez sem igaz, sok érdekességet megtudhatunk róla is), arról remek képet kaphatunk, milyen nehézségekbe ütközik egy kutató, ha egy 500 évvel ezelőtt élt emberről - legyen bármilyen világhírű is - akar megtudni bármit is. Mennyi szerencsés véletlennek köszönhető, hogy egy-egy adat fennmaradt, és mennyi veszett oda hibás döntések vagy hozzá nem értés miatt. Bryson könyve ráébreszt minket arra, hogy mennyi ember kemény munkája rejlik az irodalomkönyvek unalmas életrajzai mögött - ahogy arra is, hogy ez a felhalmozott információmennyiség hányféleképpen értelmezhető.

Ilyen az, amikor egy elismert pszichothriller-író enged a kísértésnek és ifjúsági fantasy-t ír puszta lelkesedésből. Az olvasó előtt két választás létezik: fanyalogva, homlokráncolva kesereg azon, hogy már King is beállt a sorba és eladta magát a megélhetési irodalomnak, vagy pedig engedi, hogy átragadjon rá a szerző rajongása és felidézze magában kamaszkori énje ideáljait. Azt hiszem King is ezt tette a könyv megírásakor: nagy Tolkien-rajongó lévén kapva-kapott az alkalmon, hogy kamaszlányának írhasson egy sárkányos történetet.

A bölcs mesélő szerepébe bújva egy fiktív középkori világba kalauzol bennünket, ahol királyok, varázslók és egyszerű parasztok küzdelmeibe csöppenünk. A főhős, Peter egy valódi gáncs nélküli lovag, pedig még csak tinédzser: délceg, bátor, jószívű és igazságos - igazi főszereplő-alapanyag. Egy átlagos király fiaként rajta a sor, hogy méltó és jó uralkodó legyen, de ahogy az lenni szokott, ez nem mindenkinek áll érdekében. A történet főgonosza, Flagg egy igazán komplex és jól kidolgozott karakter, aki több generáción át igyekezett megnehezíteni a királyság sorsát. Lételeme a káosz és a szenvedés, ezért egy bábkirályt igyekszik a trónra segíteni: Peter mellőzött és lenézett öccsét, Thomast. 

Flagg mesterkedése sikerrel jár és Petert apja meggyilkolásáért életfogytig a Tű-toronyba zárják. Itt bontakozik ki igazán a fiú lelkiereje és King jellemábrázoló készsége: hogyan lesz úrrá egy tizenéves fiú a pánikon, elkeseredettségen, és hogyan gyűjt erőt és bátorságot egy vakmerő terv végrehajtásához. A mesélőből ezen a ponton pszichológus lesz, vagyis King megvillantja a tőle megszokott emberismeretét. Más fantasy-szerzőkkel ellentétben az események helyett ő a szereplők lelkében játszódó folyamatokra fókuszál, amik végül persze a történet végkimenetelét is befolyásolják. Milyen apró mozzanatok kellettek ahhoz, hogy a makulátlan, népszerű Peter-ről mindenki elhiggye, képes az apja életére törni? Hogyan nyeri vissza az ifjú herceg a reményét? Miként hálózza be Flagg az ingatag Thomast? Mi vezet végül mégis Flagg bukásához?

King nem pusztán a történet krónikása, hanem egy összetett lelki és társadalmi folyamat kitalálója, amit képes olyan formában tálalni, hogy az ifjú olvasóknak is elnyerje a tetszését. Olyan jól képes álcázni bonyolult pszichológiai jelenségeket, hogy a keményvonalas King-olvasóknak fel sem tűnik, Peter mennyire beleillik a Christine, A talizmán vagy A hosszú menetelés kamasz hőseinek sorába.

A hétvégi nemzeti ünnep és a közelgő országgyűlési választások közötti, politikailag felfokozott időszak ideális arra, hogy az egyre növekvő zajban elmélyüljünk egy kicsit a magyar történelem rejtelmeiben. Amikor minden oldalról zúdulnak ránk az üzenetek, ígéretek, riogatások és fogadkozások, jólesik elcsendesedni, elzárni a média csapjait és kicsit hátrébb lépni a napi politikai események zűrzavarától.

Ehhez remek lehetőséget ad Paul Lendvai műve, ami rendkívül olvasmányosan, közérthetően, de tudományos alapossággal mutatja be a magyarság több, mint 1000 éves történetét a honfoglalástól a 2010-es évekig. Maga a szerző személye is igazán érdekes: Lendvai egy Ausztriába kitelepült politikai újságíró, aki a Kelet-Európai hatalmi rendszerek visszásságait derítette fel munkássága során. Annak ellenére, hogy már 1957 óta osztrák állampolgár, sosem tévesztette szem elől szülőföldje sorsának alakulását. Talán az ő pozíciója a legalkalmasabb egy ilyen jellegű mű megírására, hiszen egy félig kívülálló szemszögéből látja hazánkat, így pont annyi távolságot tarthat, hogy szélesebb rálátása legyen az eseményekre, de származása miatt mégsem távolodik el az érdektelenségbe.

Szükség is van objektivitásra, ha a magyar történelemről őszintén, tabuk nélkül szeretnénk értekezni, mivel a valós események a mai napig összemosódnak mondákkal, legendákkal, amik fontosak egy nemzet identitásának folytonosságához, és minden nép féltve őrzi a saját mondakincsét. Ezeket azonban a megfelelő helyen kell kezelnünk, és nem szabad hagyni, hogy akadályozzák a tisztánlátást, a helyes döntések meghozását, hogy ne kövessük el ugyanazokat a hibákat, ne sétáljunk bele ugyanazokba a vesztes helyzetekbe.

Szerencsére már a középiskolai történelemórákon ehhez hasonló szemlélettel tanultunk nagyjainkról, és számoltunk fel olyan legendákat, amik az "igazságos" Mátyás királyt vagy az "áruló" Görgeyt övezték. Többek között róluk is remek portrékat olvashatunk a könyv lapjain, röviden bemutatva életüket, pályájukat valamint döntéseik okait és következményeit. Lendvai mindenkiről igyekszik elfogulatlanul írni, de néhol (pl. Rákosi) kiütközik a véleménye, amit persze igyekszik a tények ismeretében megfogalmazni.

Számomra különös jelentőséggel bír az 1956-os forradalom utáni időszak bemutatása, mivel erről nem igazán tanultam, hiába van közvetlen hatása a mindennapjainkra, nehéz politikai állásfoglalás nélkül beszélni róla, és talán még nem telt el elég idő sem, hogy érzelmileg ne kerüljünk az események hatása alá. Pedig fontos tisztában lenni ennek a zűrzavaros, ellentmondásos és sokszor szenvedéssel teli korszaknak a társadalmi-politikai folyamataival, ugyanis sok jelenség a mai magyar politikában innen eredeztethető. A rendszerváltás és az azt követő évtizedek eseményeit már saját bőrömön is tapasztalhattam, mégis sok újdonsággal szolgált a tömör, de átfogó elemzés.

 A történelemórákon megszokott, széttagolt korszakoláshoz képest újdonság, ahogy Lendvai az idővel bánik. Igaz ugyan, hogy fejezetenként egy-egy jelentősebb időszakra koncentrál, de gyakran kiemeli a párhuzamokat a hasonló események között. Visszatérő elem például, hogy a magyarok történelmük nagyobb krízishelyzeteiben (Mohács, török hódoltság, 48-as és 56-os forradalmak leverése) sosem számíthattak külső segítségre, mindig magunkra voltunk utalva. Bár az európai közhangulat sokszor a mi pártunkat fogta, a nagyhatalmaknak mégsem állt érdekükben hogy közbeavatkozzanak amikor megtámadták, elfoglalták vagy kifosztották hazánkat. Egyedül az oroszok ilyen-olyan "segítségére" számíthattunk, akik mindig szívesen fojtották vérbe a szabadságharcainkat.

Lendvai szakmájából adódóan képes arra is, hogy a magyarországi eseményeket európai kontextusba helyezze, így képet kaphatunk a magyarok sokszor hullámzó, visszás megítéléséről a nyugati hatalmak körében. Voltunk hódító barbárok, közép-európai csodabogarak, kisemmizett földönfutók, elnyomott szabadságharcosok de aljas árulók is. 

Mindebből látszik, hogy igencsak összetett és gazdag szövegről van szó, ami őszinte tükröt tart elénk és a saját történelmünkhöz fűződő viszonyunk elé. Képesek vagyunk-e felismerni a sorozatos rossz döntések és a belviszályok ismétlődő mintázatait, vagy hagyjuk, hogy az idő megszépítse az emlékeket és a hamis nosztalgia langyos mocsarában elsüllyedjen a jövőnk is?

A sorozat előző része óta ismét rengeteg idő telt el, a Dűne istencsászára, II. Leto már csak legenda, apja, Paul pedig mítosz. Ekkora távlatokat csak kevés szerző tud koherensen, követhetően áthidalni, de Herbert sosem aprózta el történeteit, ő nem a kisemberek krónikása, hanem civilizációké. Mégis most először támadt hiányérzetem a regényt olvasva: nem volt egy karizmatikus központi karakter aki köré rendeződhettek az események - nem volt egy Paul-hoz fogható messiás vagy Leto-hoz hasonló félistenség. Az új szereplők szinte csak sodródtak egy folyton átalakuló, alapjaiból kiforgatott világban, és csupán hitvány másolatai (néha szó szerint is) az első trilógia hőseinek. Megkockáztatom, hogy a kötet legerősebb részei éppen azok, ahol ehhez a korhoz nyúlunk vissza.

Ha viszont  el tudjuk engedni az első három rész iránti nosztalgiát, akkor felismerhetjük, milyen érdekes a miénktől ennyire eltérő alapokon nyugvó társadalomról olvasni. Teljesen újra kell tanulnunk mindent, amit az alapvető emberi értékekről, normákról tudtunk, Herbert társadalmában ugyanis mást jelent a család, a szerelem vagy a szexualitás. Ebből következik, hogy az egyéneknek mások a motivációik, és más dinamika jellemzi a kapcsolataikat is. Ennyi különbség mellett mik azok az alapok, amik mentén mégis kapcsolódni tudunk a Dűne szereplőihez?

Az Atreides-uralkodóház bukása utáni űrt a Bene Gesserit-rend igyekezett kitölteni, de sok más vallási- és népcsoport is szeretne egyeduralomra törni. A fűszer már nem csak az Arrakis-on található meg, de azért a bolygó még mindig kulcsfontosságú szerepet tölt be gazdaságilag és ideológiailag is. A Bene Gesserit-rend a legelemibb emberi reakciókat, érzelmeket is tudatossá, racionálissá formálta, hogy ki tudjanak zárni minden "zavaró tényezőt", azaz minden kiszámíthatatlan emberi gyengeséget óriási léptékű terveikből. A generációkon átívelő, tervezett utódnemzés célja a gének tökéletes kombinációinak létrehozása, hogy olyan tulajdonságokkal rendelkező egyedek szülessenek, akik beleillenek tudatos civilizáció- és vallásépítő tevékenységükbe.

Egy olyan világban, ahol a bolygók adás-vétele mindennapos dolognak számít, a kisemberek viselt dolgai nem igazán kapnak figyelmet. Herbert zseniálisan rajzol fel kultuszokat, vallásokat, rakja le egész civilizációk alapjait, de ehhez a vezetőkre, a "nagy emberekre" kell fókuszálnia. A társadalmi folyamatokat nem alulról, hanem fentről, a döntéshozók szemszögéből mutatja be, így a mindennapi problémák helyett érdekes elméleteket kapunk vallásról, szexualitásról és a kettő társadalomformáló erejéről.

McEwan az az író, aki remekül tud élethelyzeteket felskiccelni, a hétköznapit egy apró csavarral kizökkenteni és aztán aprólékosan megvizsgálni, hogy mi sült ki ebből az egészből. Ezúttal egy alternatív Angliában játszódik ez a kísérlet, egy olyan 80-as években, ahol a Beatles még haknizik, az angolok elvesztették a Falkland-szigeteki háborút és Alan Turing (brit matematikus és számítástechnikai zseni, akit homoszexualitásáért gyanús körülmények között eltettek láb alól) fantasztikus találmányainak köszönhetően virágzik az információs technológia. A tudomány már eljutott arra szintre, hogy képesek emberszerű robotokat (Ádámokat és Évákat) létrehozni, és kísérleti jelleggel árusítani őket a nagyközönségnek.

McEwan nem csapott fel sci-fi írónak, nem társadalmi szinten foglalkozik ezzel az összetett témával, hanem azt boncolgatja, hogy mihez kezd egy teljesen hétköznapi figura, Charlie, egy olyan hihetetlenül összetett, végtelen lehetőségeket magában rejtő szerkezettel, mint Ádám. Nincsenek tisztázva a szerepeik: vajon Ádám cseléd, társalkodó, asszisztens, netán szexbábu - a történet bizonyos pontjain kicsit mindegyik - vagy ezeknél jóval több? Mivel képes rácsatlakozni a világhálóra, folyamatosan tanul és fejlődik, és hamar elérkezik a pillanat amikor túlnövi "gazdáját". 

Ez a regény sorsfordító momentuma, ugyanis Ádám ráébred saját létezésének korlátaira és felfedezi ember gazdáinak korlátoltságát is. Többi robot-társához hasonlóan mély válságba kerül, hiszen képtelen összeegyeztetni a nagy, egyetemes igazságokat és morális szabályokat az emberek mindennapi valóságával, az érzelmek befolyásoló hatásával. Innentől kezdve egy könyörtelen erkölcsi iránytűvé válik, aki önhatalmúlag próbálja rákényszeríteni embereit a szerinte helyes döntésekre.

Mégsem Ádám a kötet főszereplője, hanem Charlie és Miranda, akik szomszédokból szeretőkké válnak, és egyre elmélyülő kapcsolatukban a robot egy fontos mellékszereplő. A pár egyre többet tud meg egymásról, és fény derül Miranda sötét titkára, ami a regény egy fontos vonulatává válik. A robot vs. ember kérdéskör mellé olyan nehéz témák is becsatlakoznak, mint a nemi erőszak, a bosszú és a feldolgozatlan traumák.

Bár az, hogy a robotok pozíciója társadalmi szinten egyáltalán nincs kidolgozva, hagy némi hiányérzetet maga után, ezen mégis könnyen túl tudunk lépni a karakterábrázolás részletessége, a beemelt témák összetettsége és a visszafogott, mégis kifejező nyelvezet miatt.

A Nápolyi regények harmadik részéhez értem, ami ugyanazon a hőfokon izzik tovább, mint az első két kötet. Elena és Lila immár felnőttek, sőt, családanyák lettek. Bár fizikailag sokszor távol vannak egymástól, továbbra is igyekeznek tartani a kapcsolatot - hogy ez mennyire van jó hatással rájuk, az már más kérdés.

Kezdjük azzal, hogy bár mindketten családanyák, ez a szó nagyon sokféle együttélést lefed. Lila az előző rész végén összeköltözött Enzo-val, gyerekkori szerelmével, hogy együtt dolgozzanak és neveljék a lány és Nino Sarratore (vagy Stefano, a megcsalt férj?) kisfiát, Gennarót. Enzo rajongva szereti Lilát, a csillagokat is lehozná neki az égről, de Lila világossá teszi, ő nem vágyik testi kapcsolatra. A férfi így is kitart mellette, és együtt küszködnek a fárasztó munkájukkal, este pedig a programozás rejtelmeit próbálják kibogozni a kitörés reményében. Elena férjhez megy az egyetemen megismert Pietróhoz, de inkább kötelességtudatból, mint szerelemből - továbbra is Nino Sarratoréért rajong. A mérsékelten boldog, átlagos házasságból két kislány születik, és Lenú lassan belefullad a ránehezedő elvárások tengerébe: háziasszony, anya, feleség - nem csoda, hogy a kezdetben felfelé ívelő írói karrierje megtörik. Úgy érzi, Pietro nem tekinti egyenrangú szellemi partnernek, és egyre jobban elvágyódik a házasságából - míg fel nem tűnik a színen Nino, hogy felborítsa a törékeny egyensúlyt.

Ferrante ismét ellentétes irányú hullámvasútra ültette szereplőit, vagyis amikor egyikük élete a csúcson van, a másik éppen válságba kerül, aztán átfordul az egész a másik irányba. Például a regény elején Elena írói karrierje szárnyal, egyre sikeresebb és híresebb lesz, miközben Lila a húsüzemben keccsöl, egészsége megroppan és bajba keveredik a vezetőséggel is. Aztán ahogy Lenú egyre inkább belefásul a mindennapokba, és házassága is válságba kerül, úgy emelkedik Lila egyre nagyobb magasságokba egy számítástechnikai cég elismert szaktekintélyeként. Ráadásul a két nő nem képes valóban felemelni és húzni egymást, sokszor inkább visszarántják vagy elbizonytalanítják a másikat.

Különösen igaz ez Elenára, akinek kishitűsége elképesztő: képtelen kiszabadulni Lila hatása alól, hiába tört ki a nápolyi szegénynegyedből és lett a saját erejéből diplomás, elismert írónő, sosem elégedett önmagával. Mindig másokhoz (elsősorban Lilához és Ninóhoz) méri magát, és mindig talál okot, hogy kevesebbnek, butábbnak vagy gyengébbnek érezze magát náluk. Sikereit is jórészt Lila érdemének véli, pedig valójában nem sokat kapott ebből a barátságból, Lila irigységében vagy merő rosszindulatból sokszor megbántja. Képtelen megtörni ezt a negatív dinamikát, és regény végére bebizonyosodik, hogy ez egy mérgező barátság.

Már amennyiben hihetünk a narrátornak - ugyanis Ferrante kizárólag Elenát szólaltatja meg, Lila életét is az ő elmondása alapján, tehát másodkézből ismerhetjük meg. Elena pedig nem pusztán elmeséli, hanem értelmezi, saját gondolataival átszínezi Lila sorsát, ami persze így rögtön torzul. Az egész regényciklus Elena visszaemlékezése barátságukra, és eleve egy olyan alaphelyzetből indul, amikor a nő dühös lesz barátnőjére, amiért az nyom nélkül eltűnik. A kötetek olvasása közben nem szabad tehát elfelejteni, hogy a narrátor egyáltalán nem objektív, szenvtelen külső szemlélő, hanem az események részese, aki ráadásul erős érzelmekkel viseltetik a másik szereplő iránt.

Ezek az írói fogások teszik igazán zseniálissá Ferrante művét, és teszik alkalmassá arra, hogy olyan fontos, de hétköznapi témákat, mint az anyaság küzdelmei, a gyári munkások kibírhatatlan körülményei vagy a 70-es évek társadalmi feszültségei, szépirodalmi magasságokba emeljen.

Egy tavalyról maradt adósságot törlesztettem ezzel a könyvvel, ami sajnos nem fért bele a 2025-ös évbe. Így viszont ráérősen, kényelmesen merülhettem bele a "Nagy Alma" történetébe, amit Rutherfurd a tőle már megszokott alapossággal járt körbe. A 800 oldalas terjedelmet leszámítva egy igazi komfort-regény volt ez számomra, szépséges leírásokkal, megkapó sorsokkal, érdekes szereplőkkel és izgalmas történelmi-kulturális utalásokkal.

Ezzel együtt a New York igazi biztonsági játék, "semmi szédítő magasság, semmi rémisztő mélység". Nincsenek sokkoló fordulatok, túlzásba vitt erőszak vagy megdöbbentő halálnemek. Lehet, hogy eddigi olvasmányélményeim edzettek meg ennyire, George R.R. Martin, de még a hasonló műfajban utazó Follett is bátrabb, sőt, kegyetlenebb a szereplőivel. Viszont a szélsőségek másik pólusa is hiányzik, azaz kevés az igazán megható vagy felemelő jelenet a könyvben.

A London és a Párizs című regényei után nagy meglepetések nyilván nem értek már a könyv jellegét illetően, Rutherfurd ismét egy történelmi tablót vetett papírra, Európa helyett ezúttal Amerikát választva helyszínül. New York szédületes fejlődését követhetjük nyomon a gyarmatosítás korától egészen a szeptember 11-i terrortámadásig. Természetesen nem hiányozhatnak a valódi történelmi figurák (Benjamin Franklin, George Washington) a fiktív karakterek mellett, és a metropolisz minden fontosabb eseménye helyet kap a történetben. Tűzvész, járvány, áramszünet, tőzsdekrach, az idő nem volt kíméletes New York lakosaival, de ők valahogy mindig felülkerekedtek a nehézségeken.

A természeti és gazdasági csapások mellett óriási társadalmi átalakulás zajlott az egyre növekvő városban. New York sosem volt egységes, a kezdeti holland-angol ellentétet az indiánokkal és franciákkal szorosan összefonódó érdekszövetség bonyolította. A rabszolgaság intézményének rendezése és a Brit Birodalomtól való függetlenedés volt a következő évszázad nagy kihívása, ami aztán egy polgárháborúban tetőzött. Az ezt követő időszakot a bevándorlók özöne jellemezte, az egyre színesebbé váló társadalom különböző osztályai között fokozódott a feszültség. Zsidók, írek, olaszok és még számos más származású bevándorló kergette az amerikai álmot, ám a sikert nem adták ingyen. Hálátlan munkák és számtalan megaláztatás árán lehetett csak feljebb kúszni a ranglétrán, de mégis vonzotta az embereket a lehetőségek hazája.

New York története politika, gazdaság és művészet összetett szövedéke, amit Rutherfurd jó arányérzékkel tudott megjeleníteni. Az eddig szerepeltetett városok közül talán New York jellegzetességét tudta legjobban megragadni, itt tudta leginkább megmutatni a város "lelkét". Közhelyes ömlengés helyett inkább a szereplők sorsán keresztül képes illusztrálni, mit is jelent a szabadság, milyen is az élet egy olyan városban ahol "az lehetsz ami csak akarsz". Talán a kelet-európai cinizmusban felnőve nehezen hihető, hogy van a világnak olyan szeglete, ahol ha értesz valamihez, vagy tehetséges vagy, arra fel lehet építeni egy karriert, egy egzisztenciát - és ezt mások is elismerik. Talán ez New York titka: hagyja, hogy a lakói azt csinálják, amiben valóban jók - ami aztán persze jó a városnak is.

Ami pedig a könyvet illeti, annak pedig az tesz jót, hogy Rutherfurd szűkebb fókusszal építette fel a cselekményt, kevesebb családot mutat be és hosszabb ideig velük marad, mint a Londonban. A Master család ott van minden jelentős eseménynél, voltaképpen a hátukon viszik New York fejlődését. Közülük kerülnek ki azok a karizmatikus, jól eltalált karakterek, akik valódi űrt hagynak maguk után a történet előrehaladtával. Rutherfurd kínosan ügyelt arra, hogy a város minden nagyobb etnikuma szerepet kapjon, így megismerjük az O'Donnell és a Caruso családot is.

A brit szerző igyekezett New York történetének minél hitelesebb krónikása lenni, aki hagyja, hogy ez a fantasztikus város a benne élők változatos útjain keresztül mutassa meg magát az olvasóknak. A rajongás minden sorából érződik, de a regény keretein belül képes volt kiegyensúlyozott és egységes képet alkotnia a városról.

Az év végére tartogattam ezt a "csemegét", ami az éves tervem utolsó darabjaként jelképesen megkoronázza a 2025-ös év olvasásait. Azt hiszem nem kell szégyenkeznem a teljesítményem miatt, család és munka mellett is sikerült teljesítenem a kitűzött céljaimat. Nem fogok vég nélküli évértékelésbe kezdeni, hanem inkább rá is térnék Harari legújabb könyvére.

Jó döntés volt az ünnepekre hagyni a kötetet, mert ezeken a szétfolyó, cukorsokkos napokon szépen visszahúzott a földre. Persze nem mindig esett jól a feldíszített karácsonyfa alatt a közelgő MI-világuralomról olvasni, de sok mindent átrendezett a fejemben, az biztos. Harari ezúttal az információs rendszereket vizsgálgatta abból a szempontból, hogy miként alakították át a társadalmunkat, hogyan szerveződött köré a civilizációnk. Teljesen más megközelítése ez a történelemnek, mint az eddig megszokott hatalmi-háborús felfogás. Eddig abban a szellemben tanultuk a történelmet, hogy a cél mindig a területek, nyersanyagok és ezzel a pénz és hatalom megszerzése volt. A Nexus azonban rámutat arra, hogy létezik egy másik olvasat, ami szerint minden alapja az információ. Ez tartja össze az olyan hálózatokat, mint az egyházak, városállamok vagy országok.

Ezt már a Homo Deus című művében is pedzegette, de az azóta eltelt majdnem 10 év alatt olyan mértékben felgyorsult a technológia fejlődése, ami Hararit is gondolkodóba ejtette. A Nexus már kifejezetten az MI hatásáról és veszélyeiről szól, mert ami 10 éve még csak homályos jóslatnak tűnt, az mára sürgető valósággá vált. Hogy jobban megérthessük a mesterséges intelligenciával járó változásokat, a szerző visszanyúlt az emberiség hajnaláig, hogy sorra vegye azokat a kommunikációs mérföldköveket, amik sorsfordítóak voltak civilizációnk számára. A szájhagyomány útján terjedő történetek írásba foglalása volt az első ilyen esemény, ami lehetővé tette bonyolultabb közösségek létrejöttét. A könyvnyomtatással szélesebb rétegekhez is eljutottak az addig csak kiváltságosok által ismert eszmék, a rádió pedig elhozta a tömegkommunikációt és megágyazott a propaganda terjesztésének. Az internet megjelenésével kezdett kicsúszni a kezünkből az irányítás, az addigi egyoldalú kommunikáció megszűnése kontrollálhatatlan szabadságot adott a felhasználóknak - név és arc nélkül lehet bárkit és bármit minősíteni, kritizálni, megalázni. Innen már csak egy lépés volt algoritmusok megjelenése, amik egy előre programozott cél elérése érdekében bármilyen erkölcsi gát nélkül terjesztenek álhíreket, befolyásolnak választásokat és formálják a közvéleményt. Az algoritmusok mögött felhalmozott információ pedig bőséges táptalajnak bizonyult az MI betanítására, kiképzésére. A számtalan személyes adat, feltöltött fénykép és videó mind-mind arra jó, hogy általuk kiismerjen bennünket az MI - és Harari elmélete szerint aki birtokolja az információt, annak a kezében összpontosul a hatalom is. 

A mesterséges intelligenciával kapcsolatban a legnagyobb aggály az, hogy olyasmit fejlesztünk, aminek irányításához, sőt még csak felfogásához is nincs bennünk elegendő bölcsesség. Ezt már az atomfegyverek megalkotásánál is eljátszottuk egyszer, de akkor talán sikerült még időben megállapodniuk a nagyhatalmaknak, mert felismerték, hogy az atomtámadás nem csak az ellenséget, de saját magukat is elpusztítaná. Most azonban akár egy ország MI-je is olyan változásokat tudna előidézni, ami az egész világot romba dönthetné - elég csak egy felelőtlen vezető - olyanokat pedig ismerünk ugye. Egyszóval Harari könyve nem egy szívderítő olvasmány, viszont mindenképpen felnyitja a szemünket és segít felismerni olyan bonyolult folyamatokat, amik elvesznek a mindennapok zajában. Bár talán nem akkora szenzáció, mint a Sapiens volt, a Nexus ugyanúgy segít megérteni a körülöttünk egyre fokozódó zűrzavart.

A Nobel-díjas portugál szerző műve ékes példája annak, hogyan lehet egy jó alapötletet túlírással hazavágni. Saramagótól most olvastam először, de szerintem utoljára is: Nobel-díj ide vagy oda, aki ennyire módszeresen "szívatja" az olvasóit, attól nekem bőven elég egy könyv is. Ha a szendvics-elvet szeretném követni, és a kritikámat két dicsérő kenyérszelet közé akarnám bújtatni, bizony bajban lennék - a végeredmény egy igencsak diétás szendvics lenne. Szóval most inkább megfordítom ezt a kedves kis pedagógiai módszert, és két negatívum közé bepasszírozok némi jószándékot is.

Kezdjük rögtön azzal, hogy aki képes végigküzdeni magát Saramago többszörösen összetett körmondatain, amikben legalább egyszer nézőpontot is vált, az nyugodtan elindulhat egy maratonon is - ugyanolyan kemény fizikai erőfeszítést igényel ugyanis mindkettő. Nem könnyíti a helyzetet az sem, hogy a párbeszédek nincsenek a szokásos módon tördelve, hanem egybefolynak a leíró részekkel. Nagyon figyelni kell, hogy most éppen beszélgetnek a szereplők, vagy csak az egyik gondol valamire, netalán a beszédes kedvű narrátor egyik eszmefuttatását olvassuk. Ez a szerkesztési mód, illetve a regény nyelvezete egyáltalán nem olvasóbarát.

Semmi gond, a kemény munkáért majd kárpótol minket a remek történet - gondolhatnánk. És igen, az alapötlet valóban érdekes és izgalmas: Tertuliano Máximo Afonso, egy teljesen átlagos történelemtanár felfedezi, hogy létezik egy hasonmása. Felkeresi az illetőt, majd jönnek a bonyodalmak - ki az "eredeti" és ki a "másolat", kinek van több joga az élethez, egyáltalán, melyik élethez? Egy tragikus fordulat aztán teljesen új mederbe tereli az eseményeket, és főhősünknek újabb kihívásokkal kell szembenéznie. Spoilermentesen nagyjából így lehetne röviden összefoglalni a könyv alaptörténetét. Valóban izgalmas kérdés, hogy a hasonmások hogyan képesek osztozni ugyanazon az identitáson, vagy az, hogy mi is tesz minket egyedivé és megismételhetetlenné? Mennyiben szabja meg személyiségünket a genetika és hogyan alakítják azt a környezeti hatások?

Csupa-csupa érdekfeszítő kérdés, ami hiába irodalmi klisé, mégis jó kis könyv épülhetne köré - ha Saramago nem cincálná szét atomjaira a cselekményt. Mintha szándékosan szabotálná a történet kibomlását, annyit időzik semmitmondó részleteknél, sehova sem vezető történetszálaknál. Megfejeli mindezt még sekélyes filozofálással és bumm, már senkit sem érdekel az egész hasonmás-problémakör. A regény közepe-vége tartogat néhány fordulatot, de addig úgyis csak a megveszekedett irodalmárok jutnak el. Az átlagos olvasó a regény negyedénél falhoz csapta ezt a darabos, széteső és unalmas sztorit, és inkább belekezdett egy Rebecca Yarros-fantasyba - igaza is van.