Remek érzékenyítő regény kamaszok és felnőttek számára egyaránt, melynek főhőse, Christopher, autista. Az ő szemszögén át követjük az eseményeket, és hamar átvesszük kívülről minimum furcsának tűnő gondolkodásának logikáját. Haddon rendkívül pontosan és érzékletesen mutatja be, hogyan is küzdenek meg számunkra hétköznapi helyzetekkel ezek a különleges emberek. Christopher, a 15 éves kamasz az autisták azon csoportjába tartozik, akik nagyon tehetségek matematikában és természettudományokban. Bizonyos színeket nem tud elviselni maga körül, ahogy azt sem bírja, ha megérintik. Számára nem értelmezhetők a viccek, kétértelmű mondatok vagy költői képek sem, mivel mindent szó szerint, a szavak alapjelentéséhez szigorúan ragaszkodva dolgoz fel. Kihívást jelent számára mások érzelmeinek leolvasása, vagy az, hogy egy másik ember helyébe képzelje magát. Élete merev szabályok köré szerveződik, ez ad számára biztonságot, és nagyon megviseli minden apró változás. 

Az ő szemén át láthatjuk szülei tragédiáját is, akik teljesen átlagos felnőttek, és keményen próbára teszi őket fiuk állapota. Kevés szó esik arról, milyen hatalmas feladat egy autista gyerek nevelése, és hogy hány szülő megy ebben tönkre. Ahogy nem lehet felkészülni egy normál igényekkel rendelkező gyermek gondozásának fizikai és lelki terheire, egy Christopher-hez hasonló, különleges bánásmódot igénylő gyerekről gondoskodni valóban nehezített pálya. Ahogy haladunk előre a kötetben, úgy bontakozik ki előttünk az apa kétségbeesett helytállása és önfeladása, aki teljesen magára maradt fiával. Ám nem lehet elítélni Christopher édesanyját sem, aki végül elmenekült az emberfeletti feladat súlya alól. Mindkét szülő a legjobbat akarta fiának, de nagyon vitatható döntéseket hoztak - ami teljesen érthető, hiszen nem szuperhősökről, hanem egyszerű emberekről van szó.

Wellington kutya dicstelen halála olyan eseményeket indít el Christopher körül, amik kizökkentik a fiút zárt és biztonságos világából. Olyan tettekre sarkallják, amik hatalmas kihívást jelentenek számára (forgalmas helyre menni, idegenekkel szóba állni, vonatra szállni), ám végül a család életében bekövetkező krízist egy új, mindenki számára élhetőbb és nyugalmasabb egyensúlyi állapot zárja le. 

Nagyon fontosnak tartom, hogy egyre nagyobb teret nyernek a különleges bánásmódot igénylő egyének a populáris kultúrában. A növekvő számú regény, film és sorozat hatása kettős: egyrészt az ilyen helyzetben lévő családok nem érzik magukat elszigetelve, másrészt szélesebb körben is megismerik az autista, Aspergeres, stb. személyek egyéni szükségleteit, különleges helyzetét ami talán megkönnyíti a megértésüket és elfogadásukat.

Az elmúlt időszak egyik legkellemesebb meglepetése volt Cunningham regénye, nagy szükségem volt már egy befelé forduló, nyugodt, szépen megírt történetre. Ebben a műben nincsenek harsány, élénk érzelmek, tisztán jó vagy rossz pillanatok, és hiányzik a tökéletes boldogság vagy éppen a "happy end" is. Semmi sem vegytiszta, minden összetett, egyedi és változó - ettől lesz igazán őszinte és hatásos minden egyes sora. Egy igazán felnőtt, érett regényről van szó, ami egy fiatal, idealista olvasónak talán kiábrándító vagy semmitmondó lenne. 

Miközben a maga csupasz valójában, sallangok nélkül ragadja meg az emberi kapcsolatokat, ezt egy olyan élethelyzeten keresztül tárja elénk, ami még manapság sem mondható hétköznapinak. Jonathan, Bob és Clare (azaz két férfi és egy nő) szeretik egymást, ám ahelyett, hogy látványos drámázás közepette felosztanák egymást párokra, ők úgy döntenek, hogy hármasban, családként fognak együtt élni. A tömeg máris LMBTQ-propagandát kiált, pedig ez a regény több, mint 30 éve íródott, tehát esélye sincs a mai közhangulatra rezonálni - mégis fontos mondanivalóval bír.

Cunningham arra keresi a választ, hogy van-e valami nemeken túli lényege az embereknek, amit szerethetnek a másikban. Mennyire határoz meg egy viszonyt, hogy abban férfi és nő, két férfi vagy két nő vesz részt? Hogyan alakul a dinamika Jon és Bob, Jon és Clare vagy Clare és Bob között? Nagyon érdekes megfigyelni, hogy vannak olyan helyzetek, amikor bizony felgördülnek a társadalmi, biológiai nemeket elválasztó falak, és a három főszereplő egyszerűen csak együtt létezik és egymás rezdüléseire figyelve képesek harmóniában együtt élni.

Azonban mindegyikük jókora csomaggal érkezik ebbe a különleges kapcsolatba, azaz a családi hátterük, előéletük már beprogramozta őket bizonyos viselkedési mechanizmusokra, és végül ez lesz az, ami szétválasztja majd őket. Gyerekkoruk, szüleik mintái, Clare előző házassága mind-mind olyan tapasztalatok, amik meghatározzák döntéseiket. Fontos vonulata a regénynek a szereplők felnőtté válása, elszakadása a szülői háztól, ami talán egyiküknél sem volt sérülésmentes. Talán nincs is olyan szülő-gyerek kapcsolat, ami teljesen békés, Cunningham egészen átlagos élethelyzeteket mutat be: gyász, veszteség, fájdalom keveredik meghitt, idilli pillanatokkal. 

Az Otthon a világ végén talán azt szemlélteti elsősorban, hogy mennyi mindent viszünk magunkkal gyerekkori élményeinkből felnőtt kapcsolatainkba, milyen apró mozzanatok képesek meghatározni a személyiségünket. Azt is látnunk kell azonban, hogy ez a kialakuló személyiség mennyire kompatibilis a környezetével, vagy muszáj elmenekülnie a szülői házból. Aztán amikor elérkezik a gyerekvállalás ideje, mennyire követjük a tanult mintákat, és mennyire tudunk odafordulni a gyerekünk igényei felé.

Bonyolult kérdések, grammra kiadagolt, tűpontos mondatok jellemzik tehát Cunningham regényét, ami képes teljesen hétköznapi helyzeteket különlegessé varázsolni, miközben nem fullad bele a sallangokba és a pátoszba. Megmutatja, hogy nem mindig a kijelölt út a helyes, sőt, lehet, hogy fordítva tartjuk a térképet. Az életben nincsenek egyértelmű válaszok, vagy ha igen, azok hamisak. 

Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy kinek ajánlanám ezt regényt, a hozzám hasonló fanatikus anglománokon kívül - a benne olvasottak alapján ugyanis egyértelműen senki sem fog kedvet kapni az angol arisztokrácia közelebbi megismeréséhez. Bár elvileg egy humoros szatíráról van szó, ezt a humort csak az érintett társadalmi osztály érthette (és értékelhette). Mitford egy igazi "belsős" regényt írt az angol arisztokrácia visszásságairól, ám épp ezért műve ugyanolyan kirekesztő, mint a kedves lordok, akikről megemlékezik. 

Egy fiatal úrikisasszony, Fanny szemszögéből láthatjuk, hogyan is telnek a brit nemesek napjai, milyen kisstílű játszmákat folytatnak egymással, és hogy mennyire áthatja őket saját fontosságuk illúziója. Mire Mitford regénye megjelent, már bőven leáldozott az arisztokrácia kultuszának Európában, az Egyesült Királyság azonban valamiért mégis ragaszkodik nem csupán a királyi családjához, hanem az őket övező holdudvarhoz is. Bár már jórészt kiüresedett címekről van szó, valahogy a lordok, grófok és bárók az angol néplélek részévé váltak. Magát a brit társadalmat is megosztja ez a kérdés, mégis itt tartják magukat legszívósabban a nemesi házak.

Mitford Fanny és távoli rokona, Polly sorsán keresztül mutatja be ezt a privilegizált státuszt, a két lány mindennapos életeseményei (eljegyzés, házasság, családalapítás) teljesen átkereteződnek arisztokrata mivoltuk miatt. Bár az érzelmeket már nem lehet teljesen háttérbe szorítani, a brit nemesi családokban a házasság még mindig inkább pénzügyi tranzakció, mint romantikus érzelemnyilvánítás. Vagyon a vagyonhoz, cím a címhez társul, és ha szerencsés az ifjú pár, előbb-utóbb meg is kedvelik egymást. 

Mivel azonban a kék vérnek is szüksége van egy kis pezsgésre, intézményesült a szeretők tartása, persze teljesen diszkrét és ízléses módon. Botrány csak akkor tört ki, ha az életunt, jégcsap kisasszony hozzáment anyja volt szeretőjéhez - ami egyébként a történet alapkonfliktusát adja. Mitford legalább a képmutatásban nem követi a rangjabeliek hagyományait, igazán szabadszájúan ír az idős lordok heves érdeklődéséről az ifjú elsőbálozók iránt, és elég érhetően célozgat a gyakori homoszexuális kapcsolatokra is.

Ebben a műben tehát megvolt a bulváros leleplezési szándék, társult mellé egy kis jóindulatú társadalomkritika, de az egész elsikkadt a túlságosan belterjes humor és köldöknézegetés miatt.

Illegális bevándorlók, migránshelyzet - éveken át mástól sem volt hangos a sajtó, adómilliárdokból készült videók, óriásplakátok ordították az arcunkba, mekkora veszélyben vagyunk, mert jönnek a migránsok és jaj lesz nekünk. A üzenet átment, a propagandagépezet elérte célját: a teljesen vegyes, más-más országokból, eltérő háttérrel és célokkal érkező embereket homogén tömeggé, ismeretlen fenyegetéssé általánosította. Eközben azért érkeztek hírek a zsúfolt teherautókban megfulladt, összetákolt tutajokról tengerbe veszett menekülőkről is, és egyeseknek szöget ütött a fejébe a kétség: biztos félnünk kell ezektől a szerencsétlenektől, akik ekkora kockázatot vállalnak egy jobb élet reményében? 

Kétségeink ne legyenek, senki sem jókedvében hagyja maga mögött eddigi életét, megszokott környezetét, szülőföldjét. Ezek az emberek végignézték, ahogy eddig ismert életük romba dől, és a harcok, zavargások, általános pusztulás közepette nem láttak más kiutat, mint a menekülést. Hosseini ezt a szomorú társadalmi folyamatot, ami egész Európát felkavarta, az egyén szintjén mutatja be, méghozzá egy édesapa fohászában, aki alvó gyermekével várakozik az őket egy szebb világba szállító csónakra.

Néhány oldal csupán, amit felvillant előttünk, mégis annyi fájdalom szorult bele, ami egy regényben is bőven elég lenne. Az édesapa egyszerre siratja saját elvesztett múltját, az ismerős utcákat, arcokat, a rokonokat, és azt, hogy fia ezekre már nem fog emlékezni. Az ő emlékeit tüntetések, bombák, romok és temetések alkotják. Az apa csak arról dönthetett, hogy megpróbál jobb életet biztosítani valahol máshol gyermekének - de teljesen kiszolgáltatott a szerencsének, mások jóakaratának. Szülőként a legnehezebb azt lehet megélni, hogy nem tudjuk megvédeni a gyerekünket. Sokszor csak reménykedhetünk, hogy jól döntöttünk - mi szerencsések abban, hogy jó iskolát választottunk neki, vagy hogy elég zöldséget adunk neki enni - mások viszont abban, hogy elég erős ladikot sikerült kifogni, és nem nyeli el őket minden reményükkel együtt az alattuk sötétlő mélység.

Bryson egyre szűkíti ismeretterjesztő köteteinek tematikáját, az univerzumból indulva otthonunkon át elérkezett a saját testünkhöz. A rá jellemző humor és kíváncsiság továbbra is töretlen, ahogy az is, hogy egy alapgondolatot képes 500 oldalon, számtalan fejezeten át végigkövetni. Az amerikai szerző egy abszolút humanista és racionális nézőpontból mutatja be testünk működését, különböző szervrendszerekre és alapfunkciókra lebontva, de mindig ugyanarra a következtetésre jutva: milyen fantasztikus teljesítmény, ahogy szervezetünk életben tart bennünket, és még mindig mennyire keveset tudunk saját magunkról. 

A rengeteg adaton átrágva magunkat cseppet sem hízelgő kép rajzolódik ki rólunk. Bryson és számtalan kutatás eredményei szerint egyáltalán nem vagyunk jó gazdái testünknek, sőt, inkább ahhoz értünk, hogyan tegyük tönkre. Kijózanító volt az a megállapítás, hogy a 20. század második felére a jóléti társadalom elérte azt, hogy a vezető halálozási okok a helytelen életmódunkra vezethetők vissza. Másszóval, jó dolgunkban szép lassan halálra esszük és lustálkodjuk magunkat. 

Különösen szórakoztatók voltak a rövid tudós- illetve orvosportrék, melyek zöme méltatlanul elfeledett zseniknek állít emléket. Bryson ezúttal sem emeli piedesztálra a nagyrabecsült doktor urakat, hanem kegyetlenül őszintén rántja le a leplet a csalókról, imposztorokról, vagy azokról, akik karnyújtásnyira a céltól adták fel hivatásukat. Döbbenetes azoknak a tudósoknak a száma, akik saját magukon hajtottak végre kísérleteket, dolgoztak ki műtéti eljárásokat vagy teszteltek hatóanyagokat.

Ha már kegyetlen őszinteség: orvostudományi kötetről lévén szó, nem hiányoznak a műtétek szemléletes leírásai sem, főleg az amúgy is durva eseteknél. Ezeknek nyilván a hatásvadászat is volt a célja, na meg persze a korabeli eljárások elmaradottságának érzékeltetése. A lobotómia, a húgykő-eltávolítás (illusztrációval!) leírása, valamint szerencsétlen Fanny Burney beszámolója saját mell-eltávolító műtétjéről finoman szólva is gyomorforgató volt.

Az egész könyv legfontosabb üzenete azonban ilyen sokkolás nélkül is világos, és nem lehet elégszer tudatosítani magunkban. Szervezetünk olyan csúcstechnológiát használ sok esetben, amit még az űrkutatás korában sem képesek megfejteni a legnagyobb tudósok - ne tegyük tönkre ezt a zseniális rendszert csipsszel meg kólával!

Az elég bénácskára sikerült cím egy féltéglányi King-klisét takar, vagyis a szerző ugyanazokból az elemekből építkezik, amiket a Borzalmak városában és a Végítéletben már jól bejáratott. A később megjelent Hasznos holmik és A búra alatt is mutat "némi" hasonlóságot az előbbi kötetekkel, ezek King NAGY társadalmi sci-fijei. Az amerikai író előszeretettel helyezi el történeteit Maine államban, különböző kitalált kisvárosokban, melynek aztán alaposan feltárja a kapcsolati hálóját. Az ilyen típusú műveiben górcső alá veszi az átlag amerikai kispolgárság mindennapjait, hogy aztán a csillogó felszín alól olyan súlyos problémákat hozzon elő, mint a családon belüli erőszak vagy az alkoholizmus. Ezek a szociológiai tanulmányok azonban csupán a keretet biztosítják a "nagy eseménynek", azaz valamilyen megmagyarázhatatlan természetfölötti erő érkezésének. Legyen az egy emberi testbe bújt démon, vámpírok, egy idegen civilizáció vagy egy hatalmas búra, mind alaposan megbolygatják a közösségek amúgy is törékeny egyensúlyát. King imádja végigkövetni, hogy ezek a rendkívüli jelenségek, akár egy vízbe dobott kő, hogyan vetnek egyre nagyobb sugarú lökéshullámokat a lakosok körében.

Ehhez azonban mérhetetlenül sok szereplőt kell mozgatnia, és ebben sajnos elvérzik - egyszerűen képtelenség mindenkire egyforma figyelmet szánni, sem az írónak, sem az olvasónak. Bár rendkívül érdekes élethelyzeteket ismerhetünk meg, hamar kiderül, hogy kik a fő karakterek, és kik a statiszták, akik pár oldal múlva mennek a levesbe - így az ő fejezeteik időhúzásnak tűnnek. A rémkoppantókkal sincs ez másként, kezdetben Bobbi Anderson (számomra) érdekfeszítő figurájával találkozunk, aki egy sorsdöntő lépéssel belebotlik valamibe, ami aztán mindent felforgat körülötte. Az egyedül élő, középkorú westerníró egy igencsak jól eltalált karakter, és sikerül mélységeiben is megismernünk. Aztán hirtelen átváltunk barátjára, a költő Jim Gardener-re, a történet másik kulcsfigurájára. Kettejük összetett kapcsolata ad egyfajta dinamikát, de mielőtt bármi kialakulhatna, elkezdenek őrült tempóban sorjázni a mellékszereplők. Egyre rövidebb fejezetekben egyre felszínesebb karakterek követik egymást, végül már az utolsó tehenészlányt is név szerint ismerjük Haven városában.

Mindebből következik, hogy A rémkoppantók rémesen túlírt, hemzseg az ismétlésektől, de mire erre ráeszmélünk, King zsenije már megfogott minket, és egyszerűen tudnunk kell, mi rejtőzik a föld alatt - amikor pedig végre kiderül, muszáj megtudnunk, mi van a belsejében - az író ezeket a részleteket őrjítő takarékossággal adagolja. Mikor pedig mindenre fény derül, jön a szokásos kiábrándultság - hát ezért rágtam át magam 950 oldalon? Közgazdász gondolkodással megfogalmazva a regénybe fektetett idő és energia sajnos nem térült meg a végére. Cserébe akadt néhány szórakoztató utalás King más regényeire, sőt egy ponton saját magán is ironizál egy kicsit - nem lövöm le a poént, tessék csak megdolgozni ezzel a féltéglával is. 

Bár azt gondoltam, hogy Dickens-től és regényeitől végleg búcsút vettem, adós maradtam az Oliver Twist újraolvasásával és elemzésével. Talán ez az egyik legismertebb műve, rengeteg feldolgozást megélt már a filmvásznon és a színpadon egyaránt. A szerző egy viszonylag korai művéről van szó, ami megnyitja az egy-egy központi karakter köré épülő regényei sorát. Mint az ilyen jellegű kötetek előfutára, viseli még a gyerekcipőt, de már kiütköznek rajta Dickens klasszikus stílusjegyei.

Talán nem szükséges részletesen ismertetnem a cselekményt, ami a tipikus viktoriánus ízlést szolgálja ki: árva, nincstelen gyermek, gonosztevők és jóakarók tettein át végül elfoglalja méltó helyét a társadalomban. Bőven kapunk ízelítőt az uralkodó erkölcsi nézetekből, amiket az író finoman kritizál, de mégis megbújnak a sorai között. Szereplőit két nagy csoportra, jókra és rosszakra osztja, és nincs köztük átjárás, nincs karakterfejlődés, maximum fokozatok az illető moralitásában: akadnak velejéig romlott, már-már sátáni szereplők, mint Sikes, és a skála másik oldalán a Rose-hoz hasonló "szentek". Köztük helyezkednek a többiek, ki melyik pólushoz közelebb - ám a középső "szürke zóna" feltűnően üres. Hiányoznak azok a szereplők, akik billegnek jó és rossz között, pedig ők lennének a legemberibbek. 

Az erkölcsi skála közepén egyedül Nancy figuráját találjuk, aki számomra a könyv legérdekesebb szereplője volt. Az árván, bűnözők közt felnőtt, nyilvánvalóan bántalmazott és kihasznált lány hirtelen ráébred arra, milyen bűnös életet is élt eddig, és feltámad benne a vágy, hogy kiszabaduljon az őt megrontó környezetből. Ám sajnos Dickens és az egész viktoriánus társadalom nem igazán volt felkészülve az ilyen, rossz útról visszafordult lányokra, így Nancy sorsa szomorú fordulatot vesz. 

Ugyanilyen képmutatáson alapszik a jó oldalon álló karakterek boldogulása is, hiszen Rose bármennyire tiszta és erkölcsös lény is, mégis tisztázatlan kapcsolatból származik - magyarán házasságon kívül született. Így akkoriban esélye sem volt normális házasságra vagy megbecsült helyre a társadalomban. Legyen bármekkora Harry iránta érzett szerelme, házasságuk csak akkor kap zöld zászlót, amikor rendeződik a lány múltja. 

Látható, hogy a címszereplő Oliver-ről eddig nem sokat írtam, mert valójában vele - persze a rengeteg sorscsapáson, nehézségen és szenvedésen kívül - nem sok minden történik. Egy ártatlan, naiv kisfiú, akivel rossz dolgok történnek, de végül jóra fordul a sorsa - ám ez a személyiségében, jellemében nem igazán jelenik meg. Voltaképpen az a csoda, hogy Oliver megmarad jónak és nem sérül ezekben a kalandokban - ami viszont nehezen hihető. 

Dickens klasszikusa irodalmi erényein túl leginkább abban erős, hogy rámutat a viktoriánus kor társadalmi egyenlőtlenségeire, a gyerekek és a nők kiszolgáltatott helyzetére, bár önkéntelenül is legitimálja azokat.

Zolát olvasni sosem egy lélekemelő élmény, regényei az emberi természet legvisszataszítóbb vonásait szokták ábrázolni, a 19. századi Franciaország társadalmi viszonyai közé ágyazva, de saját korán jóval túlmutatóan. Míg a Patkányfogóban egy jószándékú, szorgalmas nő lezüllését nézhetjük végig, addig a Nana épp ellenkező előjellel egy egyszerű utcalány "diadalútját" követi a félhomályos lebujokból Párizs legfényesebb szalonjaiig. Zolának remek érzéke van ahhoz, hogyan öljön ki minden romantikát az emberi kapcsolatok leírásából, kegyetlen naturalizmusa nem hagy teret semmiféle fennkölt érzelemnek. Nana "karrierje" a hús győzelme a tehetség, a jó ízlés, az erény és a józan ész felett. 

Szó sincs fejlődésről, nem egy ábrándos színésznő álmait kergetjük amíg művészileg kiteljesedik, és nem is az igaz szerelmet kutatja minden férfiben, akivel találkozik - Nana kifejezetten tehetségtelen, sem énekelni, sem szavalni nem tud. Nincs humorérzéke, egyáltalán nem művelt, és a személyisége sem mondható kiválónak. Igazából még a külseje sem gyönyörű, nincs semmilyen különleges vonása. Mi teszi mégis ellenállhatatlanná? A velejéig romlott, zabolázatlan, szemérmetlen nő szinte minden férfit az ujjai köré tud csavarni, valami fantasztikus érzékkel találja meg minden szerencsétlen flótás "nyitját". Persze ez a legtöbb esetben a szex, de Nana minden partneréhez alkalmazkodni tud - amíg érdekei azt kívánják. Idős, fiatal, arisztokrata vagy egyszerű pórnép - mind a lábai előtt hevernek. 

Akkor hát Nana lenne az első független nő, aki szabadon rendelkezik a testével, anélkül, hogy alárendelt kapcsolatban élne egy érdekházasságban? Erről nincs szó, hiszen Nana nem csak élvezetből fekszik le férfiakkal, hanem bizony megélhetési céllal - és bevallottan a legkisebb élvezetet sem leli ezekben az együttlétekben. Ő Moll Flanders francia megfelelője, ám neki nem áll szándékában férjhez menni még a látszat kedvéért sem.

Nana tisztában van vele, hogy vonzereje múlandó, ezért őrülten habzsolja az életet, mohósága nem ismer mértéket - hatalmas pénzösszegeket költ el ruhákra, ékszerekre, bolond szeszélyekre, és eszébe sem jut félretenni vagy takarékoskodni. Nana csak a jelennek él, a múlt hibáin nem bánkódik, a jövő miatt nem aggódik. Voltaképpen egy mérhetetlenül egyszerű lény, aki élősködőként mindig újabb és újabb gazdatesteket ejt rabul. Szenvedni csak akkor látjuk, amikor elkezd érzéseket táplálni egy férfi iránt - ő aztán majdnem tönkre is teszi. De miután kilábal ebből a bántalmazó kapcsolatból, ugyanott folytatja hódításait, mint előtte. Nana nem válik úttörő feministává sem, sosem volt az a célja, hogy bosszút álljon a férfiakon nőtársai szenvedéseiért. Sőt, kifejezetten irigyen szemléli a többi nőt, mindenkiben vetélytársat lát, és őt sem fogadja be egy társaság sem igazán.

A felszínes, sekélyes gondolkodású Nana társadalmi megítélése a mű egyik legérdekesebb eleme: mindenki róla beszél, mindenki tud róla egy szaftos pletykát, de a társaságában mutatkozni kínos lenne. Egy kicsit napjaink zs-kategóriás celebjeire emlékeztet, akiket mindenki ismer, mindenki szid, de valahogy mégsem kopnak ki a köztudatból. Zola rendkívül érzékletesen mételyként írja le a "Nana-jelenséget", egy romlottságot terjesztő vírusként, ami bűnbe és kétségbeesésbe taszít mindenkit, akit megfertőz. 

És amilyen naturálisan mutatja be Nana híresen gerjesztő bájait a regény elején, ugyanolyan gyomorforgató alaposággal tárja elénk ugyanezt a testet betegségtől torzan. Nana halálakor nem hagy maga után semmi maradandót, csak egy darab hús, amit hátrahagy. Emlékét nem őrzi senki és semmi, a párizsiak már a következő szenzáción csámcsognak, és a következő szezonra talán még a nevét is elfelejtik.

Kész szenvedés volt ez a könyv... nem csak Werther, hanem az olvasó számára is. Először a címszereplő levelei, később pedig egy narrátor számolnak be a fiatalember reménytelen szerelméről és öngyilkosságáról. Mivel ez egy igen érzékeny téma, nagy körültekintéssel próbálok írni róla, és kissé árnyalni a történet olvasása közben felhorkanó háborgásomat.

Először is szögezzük le, hogy Werther beteg - nem tisztem megállapítani, hogy pontosan milyen mentális problémával küszködik, de túlérzékenysége, lobbanékonysága, hirtelen hangulatváltozásai, mániákus beidegződései miatt nem várhatjuk tőle, hogy úgy viselkedjen, mint egy egészséges lelkivilágú egyén. Ennek tudatában talán kissé elnézőbbek lehetünk a folyton panaszkodó, végtelen sirámokban sérelmeit fejtegető, családtagjait vádoló fiatalemberrel. Amit Goethe a szentimentalizmus stílusjegyeinek tudatában vetett papírra, az valójában a mániás depresszió tünetegyüttese.

Ha ilyen szemmel olvassuk a regényt, különösen fájó, hogy a környezetében senki sem tudott segíteni Wertheren. Abban a korban nyilván nem rendelkeztek mélyreható pszichológiai ismeretekkel, de az mindenki számára nyilvánvaló kellett, hogy legyen, hogy a fiúval valami nincs rendjén. Családja mégis belekényszerítette egy általuk előírt és jóváhagyott szerepbe - persze jó szándékkal telve. Ami pedig plátói szerelemesét, Lottét, és annak férjét, Albertet illeti, ők egy percig sem tartották potenciális ellenfélnek Werthert. Nem véletlen, hogy Albert még jóval házasságkötésük után is nyugodt szívvel hagyta kettesben feleségét és főhősünket - tudat alatt ő is érezte, hogy nem kell tartania a labilis ifjútól.

Werther társasága akkor válik terhessé, amikor segélykiáltásai egyre kétségbeesettebbek és "hangosabbak" lesznek, és a társadalom perifériája felé kezd sodródni. Ezt már egy, jó hírnevére valamit is adó család sem engedheti meg magának, ezért lassan elfogy körülötte a levegő. 

Goethe tehát az érzelgős és finomkodó korstílusnak engedve megírta a bipoláris zavar első irodalmi diagnosztikáját.

Gyorsan lepörgettem ezt az alapműnek számító vallási allegóriát - inkább kötelességtudatból, mint őszinte kíváncsiságból. Mivel annyi helyen említik, hivatkoznak rá, úgy gondoltam, hiba lett volna elsiklani felette, hiába van bennem egy zsigeri ellenérzés mindenféle vallási tárgyú munkával szemben. Mivel alapvetően ilyen hangulatban vágtam bele, nem is gyakorolt rám nagy hatást, bár talán nem is nekem, hanem a gyakorló hívőknek szóló műről van szó. 

Mivel a szerző börtönben töltötte aktív éveinek javát, szinte alig befolyásolták más irodalmi alkotások, egyedül a Biblia volt vele cellájában. Ennek köszönhetően egy igazán egyedi, naiv hangon ír látomásáról, melyben egy Keresztyén nevű zarándok a Romlás Városából a Mennyei Városba jut. Útján sokan segítik, még többen gátolják, mind a keresztény erkölcs szerinti erények illetve bűnök nevét viselik. Bunyan könyve voltaképpen egy példázat arról, hogyan is kellene élnie egy hithű kereszténynek, hogy megmeneküljön a pokoltól, és eljusson a paradicsomba.

Igyekeztem tisztelettel szólni az egyik legolvasottabb angol könyvről, hiszen nagyszerű emberi és művészi teljesítményről tesz tanúbizonyságot. A vallási tematikájú alkotások kapcsán mindig azon gondolkodom el, hogy micsoda utat járt be a keresztény vallás, mióta a Római Birodalomban egyszerű szektából az évszázadok alatt világvallássá nőtte ki magát. Micsoda eszme- és jelképrendszert, hierarchiát és bürokráciát építettek a valaha egyszerű és világos tanítások köré. Egy nem hívő számára elképesztő, hogy egy egyszerű monda hány és hány ember életét határozza meg a mai napig. Miért pont Jézus és Isten történetei terjedtek el a nyugati kultúrákban? 

Bár mára talán veszített világformáló erejéből, a keresztény vallás mindennapjainkra gyakorolt hatása vitathatatlan. Anélkül, hogy napi szinten templomba járnánk, találkozunk vele a naptárunkban, az ünnepeinkben, és még mindig furcsán néznek az emberre, ha nem volt templomi esküvője vagy nincs megkeresztelve. Az elmúlt két évezred európai kultúrájától azonban elválaszthatatlan, talán a legnagyobb szellemi teljesítmények kiváltója, ihletője volt, gondoljunk csak az irodalomra, képzőművészetekre vagy zenére. 

Kissé elkalandoztam a tárgyalt könyvtől, de talán nem is akkora baj ez - amit majd' 400 éve Bunyan egy sötét cellában papírra vetett, az engem most is elgondolkodtatott - ennél többet egy regénytől sem várhatunk.

A feledés homályába méltatlanul elsüllyedt, és onnan csak történelmi regényeivel fel-felbukkanó Passuth egy ritkább művével találkoztam. Annyi múltbeli bolyongás után figyelme a saját kora felé fordult, és átélt élményeire alapozva végre megírta az 1945-ben megostromlott Budapest újraéledésének krónikáját. Kicsit a hiányzó láncszem szerepét tölti be, hiszen a harcokról, hőstettekről, túlélésről megannyi irodalmi mű megemlékezik, de a háború dermedtségéből életre kelő, hamvaiból újjáépülő városról és lakóiról már kevesebben. Passuth elvisz minket az óvóhelyekről előmerészkedő sorstársai közé, akik rettegve keresik, ki él még szeretteik közül, és nem feledkezik meg azokról sem, akik a koncentrációs táborokból szabadulva tántorognak haza. Mindenkit átformál a háború élménye, de a múlton kesergés helyett legtöbben előre tekintenek, és igyekeznek felvenni az élet fonalát. Az egész regényt áthatja a pezsgő élni akarás, az újrakezdés pozitív energiája. 

Nyilván semmi nem megy egyszerűen, és az olyan banális örömöket, hogy újra lehet igazi kávét kapni, vagy hogy megint jár a villamos, olyan mélyebb, kevésbé egyértelmű kérdések árnyalják, hogy kinek jár a távollétünkben elfoglalt lakás, hogyan viszonyuljunk a megszálló/legyőzött hatalmak szimpatizánsaihoz, vagy éppen számíthatunk-e pozitív megkülönböztetésre holokauszt-túlélőként? Egy hiperrealista szerző bizonyosan jobban kidomborította volna ezeket a problémás témákat, Passuth azonban önmagához híven épp csak felvillantja őket hatalmas budapesti tablójának részleteiként. Bár a főváros regényének ötödik főszereplője, mégis élő háttérként szolgál a négy emberi karakter mögött.

A négy főhőssel már találkozhattunk a Felhő és oázis című művében, amit sajnos még nem olvastam, így a két nő és két férfi dinamikájának megértéséhez hiányzott pár részlet. Az még így is világos, hogy a háború előtti idillből mit hoztak magukkal az újrakezdéshez és mi az, ami örökre elveszett. Az is nyilvánvaló, hogy négy kivételes emberről van szó, Passuth nem szeret a "kisemberek" világában forgolódni - valószínűleg nem is volt ehhez szokva. Egy szűk elit tagjaiként hősei idegen nyelveket beszélnek, külföldre utaznak - akár ott is élnek, egyetemre járnak, nagykövetségeken dolgoznak vagy éppen művészként keresik kenyerüket. Ez az értelmiségi légkör nekem bevallom nagyon inspiráló volt, de sok olvasót el is tántoríthat a könyvtől.

Pedig Edit, Eszter, Ádám és Narcisse több ponton összekapcsolódó élete rengeteg tanulsággal szolgál párkapcsolatokról, karrierépítésről, helytállásról és tisztességről. Érdekes végigkövetni, hogyan dolgozzák fel a háború traumáját, hogyan vetnek számot lelki és fizikai sérüléseikről, és végül hogyan próbálnak továbblépni. Egy újraszerveződő világban, ahol még minden képlékeny, ahol még napról-napra változnak a viszonyok, nagyon észnél kell lennie annak, aki nem akar elkallódni az események sodrában. Az állandó stresszt (és még a poszttraumásat is) csak az őszinte és mély kapcsolatok enyhíthetik. A társadalmi érintkezésekről lehull minden fölösleges sallang, sokkal közvetlenebbé válik a kommunikáció - ezt is szokni kell. Végül, ha nem is nyugvóponton, de egy lezáruló folyamat végén veszünk búcsút a négy karaktertől - innen már látszik életük fő csapásvonala. 

Érdekesség, hogy az Emlék és folytatás a Sorstalansággal egy évben jelent meg, és nagy visszhangot egyik sem váltott ki  - legalábbis rögtön. Nem lehet őket összehasonlítani, hiszen mindkét regény az írók saját élményein alapul, de egymást remekül kiegészítik: ahol Kertész Imre főhőse hazaérkezésével lezárja művét, Passuth onnan kezdi építeni karakterei sorsát. Az ő műve a külső és belső rendrakás és építkezés krónikája.

Régóta a polcomon porosodott már az eredetileg angol nyelven íródott kötet, aminek olasz fordítását annak idején nyelvtanulás céljából szereztem be. A borítója alapján könnyed ismeretterjesztő műnek gondoltam, ami talán modernebb nyelvezetű lesz, mint az eddig próbált irodalmi klasszikusok. Ehhez képest egy történelmi tanulmánygyűjteményre akadtam, híres csaták részletes elemzésével az ókortól egészen a berlini fal leomlásáig.

Ezeket a tanulmányokat az emberi tényező alapos vizsgálata köti össze - azaz hogy a gondosan, minden részletre kiterjedően megtervezett csatákat, hadjáratokat, sőt, egész háborúkat hogyan képes az emberi gyarlóság, butaság, önzés vagy éppen lustaság egy szempillantás alatt felborítani. Mik azok a látszólag apró faktorok, amiken elúszhat az egész csata - akár szó szerint is, mint 1415-ben, az agincourt-i ütközetben, amikor is a francia páncélos lovagok derékig süllyedtek az előző napi eső miatt felázott földbe.

Persze akad példa az ellenkezőjére is, amikor a bátorság vagy a találékonyság hőssé avat valakit - de hát róluk rengeteg mű szól. Durschmied azokat az eseteket mutatja be, amik a fenti példához hasonló hibás döntéseken alapulnak. Legtöbbször az uralkodók, hadvezérek, tábornokok jellemhibáin, határozatlanságán vagy aznapi hangulatán múlik több ezer ember sorsa, ami elég hátborzongató felismerés.

A szerző szívesen eljátszik a "mi lett volna, ha" gondolatával is, minden fejezet végén számba veszi az alternatív végkifejleteket, bár komoly meglepetést nem okoz egyikkel sem. Csupa olyan következtetést von le, amit minimális logikával bárki megtehet. Durschmied könyve sajnos rosszul lett "belőve" az olvasmányosság és tudományosság tengelyén: ismeretterjesztő könyvnek nem elég szórakoztató, történelmi tanulmánynak pedig nem elég alapos. Kissé intellektuálisabb nyári olvasmánynak épp megteszi.

Újra elmerültem Frank Herbert szuggesztív, filozofikus világában, aminek nagyon jót tesz, ha egy kis időre félretesszük. Annyira tömény és mindent elárasztó a stílusa, hogy néha lélegzethez kell jutni és szünetet tartani két rész között, de egy adott kötet olvasása közben is. Az első két részben persze már fogalmat alkothattam Herbert zsenialitásáról, ezekben lerakta világának alapjait, amiket most porig rombol.

Amikor azt hittem, hogy már egészen jól kiismerem magam az Arrakis sivatagos bolygóján, hiszen Herbert aprólékos részletességgel bemutatta az ökoszisztémáját, gazdaságát, az őslakos fremenek kultúráját - akkor egy klímaváltozás felborít mindent. A messiás Paul Atreides által vizionált víz és zöld korszaka elérkezett, ám ez az átalakulás nem várt társadalmi folyamatokkal jár együtt. Mindezeket logikusan, teljesen hihetően vezeti le a szerző, így természetesnek tűnik, hogy a sivatagban nem örülnek a víznek.

Mindezek az alapvető változások csupán hátteréül szolgálnak a hatalmi harcnak, amit Paul Muad'Dib halála váltott ki. Húga, Alia és ikergyermekei, Ghanima és Leto feszülnek egymásnak, miközben a boszorkány Jessica egyensúlyt próbál teremteni a világban. Egészen különös szálak fűzik össze a családtagokat, melyekben az érzelmeknek igen kevés szerep jut. Nincsenek szenvedélyes, heves párbeszédek, túlfűtött jelenetek, látványos csaták vagy öncélú öldöklés. A Dűne-regények mindig is visszafogottak és intellektuálisak voltak, ez a harmadik kötetben sem változik. A gondolatiságnak, a mögöttes mondanivalónak viszont óriási a súlya, ezért minden párbeszédre nagyon oda kell figyelni: a legapróbb mozdulatnak, hangsúlynak is jelentősége van. A karakterek folyamatosan a másik fejébe próbálnak belelátni, ami Paul ikergyerekeinek nem is okoz nehézséget. 

Igazán rendkívüli, amit Ghanima és Leto karakterének megformálásakor látunk: a két gyerek birtokában van összes felmenője emlékeinek, tapasztalatainak és tudásának, ezek a személyiségük részévé válnak, és szinte már emberfeletti lényekké teszik őket. Ez is egy szépen felvázolt folyamat része, aminek kiindulópontja Jessica fremen papnővé avatása: mivel terhesen iszik a homokféreg mérgéből, magzata, Alia is részesül a látomásokból és a korábbi papnők tudásából. Ez a képesség Alia számára viszont inkább átok: bár a fremenek istennőként tisztelik, saját anyja is undorodik tőle, és a nagy hatalmú Bene Gesserit rend is gyanakvással tekint rá. A fejében élő rengeteg hanggal nem is tud mit kezdeni, lassan az őrületbe kergetik. Paul gyermekei viszont rendelkeznek Jessica Bene Gesserit-örökségével, de Paul látnoki erejével is, így ők nem csupán a múltat, hanem a jövőt is látják. Erős szövetséget alkotnak, nem kell magányosan úrrá lenni erejükön, mint Aliának. Végül a folyamat betetőzéseként Leto vállalja azt a szerepet, amitől apja elmenekült, Alia pedig képtelen volt betölteni. Élő istene lesz népének, és hosszú, békés jólétet biztosít számukra.

Persze ez egy nagyon leegyszerűsített összefoglalása a cselekménynek, jóval összetettebb kérdések kapnak helyet Herbert művében. A vallás és a társadalom kapcsolata ezúttal is központi témaként jelenik meg, felmerül Paul felelőssége is, hogy saját akaratából (legyen bármennyire jószándékú is) átformálhat-e egy egész bolygót. Mint minden társadalomban, itt is megjelennek a változást támogatók és a régi viszonyokat megtartók táborai. Hogyan lehet bölcsen irányítani egy népet, ha minden döntésünknek előre látjuk a következményét? A rövid-, vagy a hosszútávú boldogulás legyen a cél?

Ilyen és számtalan ehhez hasonló filozofikus kérdés rejlik még a könyvben, csak győzzük kihámozni a mélyebbnél mélyebb rétegek közül a fűszertől átitatott, sivatagi forróságban.

King ritkán ír folytatást regényeihez, általában alapos munkát végez és nem hagy életben elég szereplőt egy épkézláb második felvonáshoz - most azonban kivételt tett, és három évtizeddel a rémséges, zseniális és már-már klasszikussá váló A ragyogás megjelenése után újra Daniel Torrance nyomába eredt. Egy kis emlékeztető annak, aki esetleg a föld alatt élt az elmúlt 30 évben: A ragyogás alaptörténete egy alkoholista apa, áldozat felesége és különleges képességekkel megáldott/megvert kisfiának pokoljárása egy Panoráma nevű szállodában. Az egész télre magára maradt család kényes harmóniája azonnal felbomlik az ital, a szellemjárta hotel és Danny "ragyogásának" hatására, brutális események láncolatát indítva el. Ezeknek volt pozitív és negatív hozadéka is, Danny sajnos elvesztette édesapját és egyszülős családban kellett felnőnie, cserébe viszont szert tett egy jóbarátra és mentorra, Dick Hallorann-re, akik rengeteget segített neki rendkívüli adottságának megértésében és irányításában. 

Ez a tanítvány-mentor viszony átöröklődik a folytatásba is, ám ekkor már a felnőtt Dan találja majd magát ebben a szerepben. Ehhez azonban nem vezet egyenes út, a férfi ugyanúgy küzd alkoholizmusával, mint az apja - pontosabban ő küzd vele, míg az apja próbálta a szőnyeg alá söpörni a problémáját. A továbbörökölt szenvedélybetegséget a fiú oldja fel, az ő harcává válik, és így kap egészen fontos szerepet a regényben az Anonim Alkoholisták Klubja és annak tanításai. Miután Dan úrrá lett az alkoholizmus démonján, ideje, hogy szembenézzen a többivel is: a Panoráma rémségei nem múltak el nyom nélkül.

Az Álom doktorban King sokkal nagyobb hangsúlyt helyez a ragyogás képességének kibontására, sokkal több minden derül ki róla, nem kis részben köszönhető ez a másik főszereplőnek, a kiskamasz Abrának. A kislány születésétől fogva birtokolja ezt az erőt, nem kis kihívás elé állítva szüleit. Ráadásul jóval hatalmasabb benne ez a képesség, mint Dan-ben, így elég nehéz kordában tartania. De miben is áll ez az erő? King szerint sok emberben megtalálható minimális szinten, nekik vannak jó megérzéseik, intuícióik. Persze Dan és Abra esetében ennél jóval többről van szó, ők képesek telepatikusan kommunikálni, távoli dolgokat vagy személyeket is látnak, és befolyásolni is tudják azokat. 

Van azonban egy rejtélyes szekta, az Igaz Kötés, aminek tagjai vadásznak az ilyen tehetségű gyerekekre, mivel az általuk "szuflának" nevezett erő kinyerésével és elfogyasztásával örök életre tehetnek szert. Ez a "kinyerés" elég szépelgő kifejezés, ezek a szörnyetegek először megkínozzák, majd megölik áldozataikat. És megint helyben vagyunk, King ismét gyerekeket használ érzelmeink felkorbácsolására, és persze sikerül is neki. Talán ezúttal nem annyira expliciten, mint például az Az-ban, de így is kissé manipulatívnak érzem. Valamiért nagyon szereti ezt a korosztályt (12-16 évesek) szerepeltetni regényeiben, áldozatként, de sokszor főhősként is (A talizmán, Az, Carrie).

Mivel a fent említett szekta tagjai is rendelkeznek bizonyos telepatikus készségekkel, Abra és Dan ellen ezen a síkon is felveszik a harcot. A cselekmény javarésze gondolatok szintjén, elmék között játszódik le, miközben a szereplők egy helyben ülnek. Nem túlzás azt állítani, hogy ebben a regényben /minden fejben dől el. Természetesen a végére beindul a King-től megszokott gyilok, de a többi művéhez képest a hangsúly a lelki folyamatokon, emberi kapcsolatokon van a horrorelemek helyett. Abra és Dan igazán különleges módon kötődik egymáshoz (itt majd lesz egy meglepetés is...), a férfi rengeteget tud segíteni a kislány problémáin, de ő is sokat tanul tőle. Dan is rátalál arra a hivatásra, amiben kamatoztathatja képességeit és jóváteheti apja és saját bűneit, így talán megnyugodva engedjük el őt a könyv végén - hogy várható-e harmadik rész, azt csak King mester tudhatja, de a gonosz sosem tűnik el teljesen a föld színéről...

Miért olvasson valaki a 21. században Mikszáth-ot? Mi mondanivalója lehetne a pipafüstös, adomázgatós, kedélyes szerzőnek a mai olvasó számára? Ez a kérdés merült fel bennem először, amikor belevágtam a regénybe - aztán pedig az, hogy mi fog meg benne mégis, és miért fogynak olyan gyorsan az oldalak. Bár Mikszáth utolsó regénye kissé komorabb, "feketébb" (sic!) hangnemet üt meg, mint korábbi történetei, bölcs derűlátása, mély emberismerete azért megmarad.

Egy igazi klasszikus minden korban megállja a helyét, mert minden kor szülötteinek releváns tud lenni. Magam is megdöbbentem, mikor olyan sorokat találtam a regényben, mint: "azért a hatalom mégis hatalom, s úgy van vele az ember, mint a morfinista, mindig nagyobb adagot akar a morfinból. Hiszen végre is csak fölfelé volt kényelmetlen, lefelé mindig kényelmes a hatalom." Mintha egy bölcs nagypapa gondolatait olvasnánk, aki élettapasztalata okán olyan felismerésekre jutott, hogy a "Népszerűség! Különös kis holmi. Az egyetlen dolog, amiből a látszat annyit ér, mint a valóság. Sőt talán többet, mert ha az embert népszerűnek gondolják, sokra viheti a közpályákon, ha alapjában gyűlölik is. Ellenben semmire se viszi, ha szeretik bár, de nem látszik, hogy szeretik. A valóságok bizonyára erős gránitkövek, de a legnagyobb karrierek mégis a látszatokon épültek fel." Számtalan helyen olvastam már hasonlót, de jó érzés volt látni, hogy magyar szerző is ilyen következtetésekre jut. 

Mikszáth művét nem csak a magvas gondolatok miatt érdemes elolvasni, hanem azért is, mert remek jellemábrázolások sorakoznak benne. Bár néhány szereplő már-már karikatúrának tűnik, kissé eltúlzott jellemzőkkel, azért mindegyikük jól felépített, alaposan kidolgozott figura. Az író már sokszor emlegetett emberismerete segít olyan karaktereket létrehozni, akik örökérvényűek, mégis egyediek. Egyikük sem tökéletes, de nem is végletekig rossz - Mikszáth-tól távol áll a romantikus túlzás, hősei "hétköznapi hősök", akik lehet, hogy nem fordítják meg egy egész ország sorsát, saját, közvetlen környezetükben viszont képesek maradandót alkotni. Ilyen a főszereplő, Görgey Pál is, Szepes megye alispánja, aki forrófejűsége miatt kényszerpályán mozog, és nem léphet be Lőcse városába. Ez az egy ballépése egész életére rányomja bélyegét, hiába mutatkozik meg jószívűsége több esetben is.

Az író mesterien szövi a csavaros történet szálait, lényegében nincs üresjárat, minden mozzanat, minden mellékszereplő hozzátesz valamit a cselekményhez. Előfordul, hogy egy-egy fejezetet kicsit messzebbről indít, de mikor már épp kezdtem elcsüggedni, hogy ez mégis hogy jön ide, akkor valamilyen úton-módon újra visszakanyarodtunk a fő történetszálhoz. Minimálisra szorítja a történelmi korszak (a Rákóczi-szabadságharc kirobbanása előtti évek) bemutatását, de a regény horizontján fel-felsejlik Thököly vagy Rákóczi alakja. Inkább arra helyezi a hangsúlyt, hogy a kisemberek, a városok életében hogyan csapódik le a folytonos hatalmi játszma a maradék törökök, Habsburgok és magyarok között. Bár regényeiben sosem fogalmazott meg aktuálpolitikai állásfoglalást, a forradalom és a kiegyezés még ebben az utolsó művében is érezteti hatását.  Hiába a történelmi távlat, jól megfigyelhető a párhuzam, amit a Rákóczi-féle és az 1848-as szabadságharc között von meg.

A regény egyetlen gyenge pontja a befejezése - meglepően drámaira sikerül a kedélyes és humoros epizódokkal tarkított cselekményhez képest. Elképzelhető, hogy ha korábban írja meg ezt a történetet, akkor vidámabb lezárást kapott volna, így viszont marad ez a kurta-furcsa vég, mintha kissé össze is csapta volna, vagy tervezett volna folytatást. Ritka alkalom, hogy még szívesen olvastam volna pár fejezetet Görgey Pál és kortársai további sorsáról - de talán ez is az író zsenijét dicséri.

Az olasz szerző utolsó könyve visszavisz bennünket a Holokauszt rémségei, a lágerek sötét bugyrai közé, ám ezúttal nem regény, hanem egy filozófiai-pszichológiai értekezés formájában. Levi volt az egyik első zsidó túlélő, akinek visszaemlékezései alapján a világ tudomást szerzett a nácik rémtetteiről. Művét döbbenet, felháborodás és kételkedés fogadta, ő pedig egész életét és irodalmi munkásságát a zsidóság ellen elkövetett óriási igazságtalanság és kegyetlenség feldolgozásának szentelte. Az Akik odavesztek és akik megmenekültek már több évtized távolságából dolgozza fel az eseményeket, Levi személyes vonatkozások helyett igyekezett általánosabb, személytelenebb módon írni olyan kérdésekről, amik előbb-utóbb minden túlélőben megfogalmazódnak. Ezek sokszor kényelmetlenek, fájdalmasak, ám megválaszolásuk elengedhetetlen ahhoz, hogy megértsük, hogyan juthatott el emberek egy csoportja odáig, hogy egy másik csoportot módszeresen kiirtson. Ha pedig feltártuk ezt a folyamatot, talán tehetünk ellene, hogy a jövőben bármi hasonló megismétlődhessen.

Levi könyvében fejezetenként más-más kérdéskört vesz elő, külön-külön foglalkozik az áldozatok és az elkövetők lelkivilágával: milyen érzések tomboltak a túlélőkben, akik egy életre traumatizálódtak, hogyan voltak képesek a náci katonák ezekre a borzalmakra? Meglepő módon a haláltáborokból megmenekült emberek ritkán voltak képesek örülni, annyi veszteség, annyi megaláztatás érte őket. Gyakran szégyellték is magukat amiért ők maradtak életben, és nem mások akik "érdemesebbek" lettek volna rá - ugyanis a lágerekből nem azok szabadultak ki, akik a legbátrabbak, legerősebbek vagy a legokosabbak voltak, a túlélés a véletlen műve volt, vagy pedig a többi rab kijátszása, elárulása árán jutottak több élelemhez, vagy kerülték el a nehezebb munkákat. Az önzés, az alapvető erkölcsi értékek sutba dobása, a "meg nem érdemelt" élet szégyene sok volt táborlakót kísért el élete végéig. És ez a lealacsonyodás, elállatiasodás volt a magyarázata annak is, hogy a nácik hogyan tudtak ennyi zsidót megölni - egyszerűen nem tekintették már őket embernek, elpusztításuk nem számított gyilkosságnak. Beszédes az a mozzanat, amikor a zöldfűlű SS-tiszt véletlenül "emberek"-nek hívja őket, majd gyorsan kijavítja magát, és "rabok"-at mond. A nyelvhasználat csak egy volt a számtalan módszer közül, amivel a nácik lealacsonyították a zsidókat.

Külön fejezet foglalkozik azzal a kellemetlen témával, hogy vajon miért éppen a németeknél jöttek létre a koncentrációs táborok, ez a gyilkos módszeresség? Hiszen diktatúrák bőven voltak akkoriban és jöttek létre később is, de a "hatékonyságnak" ezt a szintjét egyik sem érte el. Levi nagyon igyekszik, hogy semleges maradjon, de nehezen sikerül neki, amikor arra keresi a választ, hogy a nácikon túl, akik félelemből, elvakultságból, puszta gonoszságból teljesítettek parancsot, a civil német lakosság miért nem lépett közbe, miért nézte tétlenül, ahogy a szomszédságukban emberek ezreit mészárolják le. Hogyan tudta a politikai érdek, a propaganda elnémítani, elvakítani ezt a fejlett és művelt társadalmat?

Talán a legdöbbenetesebb, de nem újszerű mozzanat a könyvben a tagadás. Bizony nem egy zsidó túlélő szembesült azzal, hogy szerettei, közvetlen környezete vagy a nagy nyilvánosság egyszerűen nem hitte el beszámolóikat a lágerekről, a gázkamrákról, a telizsúfolt vagonokról. Lehetett ez naiv jóhiszeműség is persze, de inkább a biztonságos világba vetett hitüket védelmezték ezzel sokan, amit a II. világháború már amúgy is megtépázott. Szívszorító volt arról olvasni, hogy a túlélők legnagyobb félelme az volt, hogy majd hazugsággal vádolják őket, és milyen katartikus élmény volt, amikor meghallgatták őket és hitelt adtak szavaiknak. 

Egy másik fejezetben rendkívül érdekes volt az olasz szerző levelezését olvasni olyan németekkel, akik próbáltak mentséget találni, vagy éppen racionalizálni a nácik tetteit. Bár mindegyikük együttérzéséről biztosította Levit, a sorok közül elő-előbukkant az áldozathibáztatás, a felsőbbrendűség érzése, amikre az író rögtön "ugrott". Ezek a levélváltások élete végéig elkísérték, ami tragikus halálának ismeretében nem segíthették az átélt trauma feldolgozásában, inkább újra meg újra feltépték a sebeket. Levi életét áldozta azért, hogy jobban megérthessük a holokauszt mögött mélyen meghúzódó pszichológiai és szociológiai folyamatokat, és a megértés talán hozzásegít ahhoz, hogy még egyszer ne történhessen ilyesmi.

Kettős érzésem volt a Vaják-sorozat legújabb részét olvasva - ami jóval Ciri születése és a Meglepetés törvényének mindent megpecsételő következményei előtt játszódik - ugyanis nagyon jó volt visszatérni Geralt oldalára és vele együtt kalandozni, másrészt viszont többször is hiányérzetem támadt. 

Ez a kettősség végigkísérte az egész kötetet, és a végén döbbentem csak rá, hogy van összefüggés a regény legjobb és legrosszabb tulajdonsága között. Mivel a regényciklus későbbi részeiben Ciri (és a többi mellékszereplő) szép lassan a háttérbe szorítja Geraltot, amit annak idején nehezményeztem is, most örültem, hogy ő van a középpontban. Izgalmas kalandokba keveredik, szörnyeket gyilkolászik, Kökörcsinnel évődik, Yenneferért epekedik de azért nem veti meg más varázslónők társaságát, vagyis éli a vajákok "gondtalan" életét. Káromkodik, iszik, jókat verekedik, de az egésznek nincsen súlya. Ciri nélkül nincs meg az a morális plusz, nincsenek elgondolkodtató kérdések végzetről, hatalomról, sorsról. Vannak ugyan társadalmi "skiccek", egy-egy szépen felépített életkép, amiben megmutatkozik Sapkowski éleslátása és széleskörű műveltsége, de hol vannak ezek a sorozat végére összeálló, világokon átívelő már-már eposzi hangulathoz képest?

Nyilván történik egy-egy utalás a későbbi eseményekre, felbukkan néhány, a jövőben is meghatározó karakter, de a Viharidő leginkább azt mutatja be, hogy miféle életet is hagyott maga mögött Ríviai Geralt, amikor Ciri védelmezésére adta a fejét. Kicsit olyan ez, mint egy férfi gondtalan életének nosztalgiája a házasság és családalapítás előtti időkről. Felsejlik a vaják fanyar humora, cinikus világképe, mogorva természete - mindezek elsikkadnak a későbbi nagy feladat árnyékában, amikor Geralt szép lassan mentorrá és apafigurává válik - na meg persze hűséges kedvessé.

Aki tehát arra kíváncsi, hogyan élt Ríviai Geralt, mielőtt a Meglepetés gyermekkel összefonódott a sorsa, az bátran lapozza fel ezt a kötetet, remek kikapcsolódás lesz, de a Vaják-sorozat többi részének mélyebb jelentésrétegeit, társadalmi problémafelvetéseit ne itt keresse.

Érdemes volt újra elővennem Wilde sokszor idézett, számtalanszor emlegetett klasszikusát, mert sokkal többet értettem meg belőle, mint első alkalommal. Akkor azt gondoltam, hogy bőven eljárt már felette az idő, nem kapcsolódik a mai korhoz, most viszont rájöttem, hogy nagyon is sok mondanivalója van a modern olvasónak is. Ebbe a rövid történetbe ugyanis bele van sűrítve mostani életünk számtalan problémája és ellentmondása, miközben Wilde sziporkázó aforizmái külön kiemelésért és idézésért kiáltanak.

A regényt tehát az üzenete és a benne megfogalmazott gondolatok teszik élvezetessé, nem pedig a szereplőkkel vállalt sorsközösség, ugyanis nincs benne egy szerethető karakter sem. A címszereplő, Dorian Gray egy kezdetben ártatlan, szépséges ifjú, akit két pártfogója, a festő Basil Hallward és a cinikus arisztokrata, Henry Wotton hamar elindít az önimádat és a végtelen önzés útján. Mindketten kifejezetten rossz hatással vannak a fiatal fiúra, Lord Henry hedonista életszemléletét és cinizmusát adja át neki, a festő pedig külsejének szüntelen dicséretével a hiúságát fokozza. Ő készíti el azt a végzetes portrét is Dorian-ről, ami a végső romlásba dönti az egykor szépreményű fiút. A két férfi ugyanis addig dicsőíti ifjúságát és szépségét, hogy Dorian megretten attól, mi lesz, ha ezeket elveszíti, így hát azt kívánja, bárcsak a róla készült festmény mutatná csak az öregedés jeleit, ő pedig örökre maradjon ilyen, mint most. Ez valóra is válik, teljesül a balvégzetű kívánság, Dorian pedig egyre inkább eltávolodik attól, aki valaha volt. Romlásának folyamatát tragikus halálesetek kísérik, amikhez hol közvetve, hol közvetlenül is kötődik, nem beszélve azokról a tetteiről, amik ugyan nem halállal végződnek, de tönkreteszik egy másik ember életét. Ez a rengeteg gonosztett, árulás és csalás azonban semmilyen társadalmi következménnyel nem jár (leszámítva néhány pletykát), Dorian makulátlan, gyönyörű külseje, fiatalságának látszólagos ártatlansága miatt senki sem gyanakszik rá igazán, csak sejtik, hogy valami nincs rendben körülötte. Lelkének torzulását csak a róla készült festmény mutatja, ami gyorsan elveszíti szépségét, az öregedés és az erkölcsi leépülés groteszk torzalakká változtatják az egykor ragyogó ifjú képmását. Egy ilyen történetnek nyilván nem lehet boldog végkifejlete, Dorian elméje végül beleroppan testének és lelkének óriási kontrasztjába.

Mai világunkban, amikor minden ellenirányú kezdeményezés és próbálkozás ellenére dübörög az ageism és a szépségkultusz, Oscar Wilde 130 éves klasszikusa még mindig releváns kérdéseket feszeget. Aki szép és fiatal, annak mindent szabad? Más szabályok vonatkoznak rá? Mennyi mindent lehet (kell) feláldozni azért, hogy fiatalok maradjunk? Elég a szabadidőnk, az összes pénzünk, a kapcsolataink, vagy a lelkünk is kell? Dorian Gray egy rejtélyes paktummal éri el azt, amit mi kozmetikumokkal, gyógyszerekkel vagy műtétekkel próbálunk, de a lényeg ugyanaz: mindenáron fiatalnak és szépnek lenni. Rettegünk az öregedéstől, testünk változásaitól, az elmúlástól, amik pedig elkerülhetetlenek, és sokkal kevesebb figyelmet szentelünk lelkünk-szellemünk ápolására, ami viszont életünk végéig megőrizhetné fiatalosságát. 

Nem csak a kor alapú megkülönböztetésről írt haladó szemlélettel Wilde, hanem a nemi sztereotípiák tematikáját is hasonló módon kezelte. A viktoriánus korban bicskanyitogató lekicsinyléssel bántak a nőkkel, ezt parodizálja már-már a végletekig Lord Henry megnyilatkozásaiban, és a kevés női karakter megformálásakor. A regény sok tekintetben feszegeti korának erkölcsi határait, de a legnagyobb felháborodást a homoszexuális kapcsolatok alig leplezett megjelenítése keltette. Lord Henry és Basil Hallward rajongása a jóképű Dorian-ért aligha volt pusztán plátói jellegű, és ennek fényében új olvasatot kap a fiatal fiú testi-lelki torzulása is. Ezzel együtt lebilincselő, elgondolkodtató és nyomasztó regényről van szó, amiről a 21. században is érdemes beszélni.

"Ha egy pillangó megrebbenti a szárnyát Pekingben, az akár tornádót is gerjeszthet Amerikában" - bár ez a gondolat nem ebből a könyvből származik, mégis egész jól összefoglalja annak tartalmát. Rendkívül izgalmas elképzelés, hogy a világon minden mindennel összefügg, de csak egy kiváló író képes ezt élvezetesen megjeleníteni. Mitchell a Felhőatlasz szerzőjeként vált ismertté, amiből remek film is készült, de már sikerkönyve előtt is kísérletezett az egymástól teljesen különböző karakterek és történetszálak látszólag véletlenszerű összekapcsolásával. Bár itt még nincsenek akkora időbeli ugrások, és nyelvezetileg sem válnak el hangsúlyosan a történetek, mégis teljes értékű, kiforrott karakterek élethelyzeteibe csöppenünk bele.

A regényt olvasva a legszórakoztatóbb dolog felfedezni az összekötő elemet egy-egy szereplő története között, és Mitchell-nek sikerül ötletesen és kreatívan összefűzni a terrorista szektatagét Okinavában, a lemezbolti eladóét Tokióban, az angol pénzmosó ügynökét Hongkongban, a buddhista teaárus öregasszonyét Kínában, a gazdát kereső lényét Kínában, a műkincstolvaj teremőrlányét Szentpétervárott, a – szellemíró – dobosét Londonban, a CIA elől bujkáló atomfizikusnőét Írországban és az éjszakai rádiós műsorvezetőét New Yorkban. Tökéletesen veszi át az egymástól kulturálisan, társadalmilag és erkölcsileg is nagyon különböző személyek gondolatait, motivációit, valamint a helyszínek hangulatát is.

Ahogy haladunk "előre" a regényben, azaz ahogy egyre több szereplőt ismerünk meg, úgy áll össze a nagy egész, vagyis hogy mi is köti össze ezeket az embereket, miért pont az ő történetük került bele a könyvbe. Innentől vesz igazán izgalmas fordulatot a cselekmény, bár a sci-fi elem csak burkoltan, a háttérben sejtetve van jelen. De valójában nem is a végkifejlet izgalmai határozzák meg a regényt, hanem az a rengeteg különféle életút, amik bár nagyon messziről indulnak, mind egy irányba tartanak. (Ja és slusszpoénként felbukkannak a Felhőatlasz későbbi karakterei is, mint Luisa Rey és Timothy Cavendish, nekem ez volt az igazi jutalomfalat.)

Mostanában rám találtak a diktátorregények: A Kecske ünnepe után A pátriárka alkonya - ugyanaz a téma, de teljesen különböző megközelítés. A két Nobel-díjas szerző, Vargas Llosa és Marquez megmutatja, hogyan lehet teljesen más stílusban ugyanazt a hatást elérni. A diktatúra lélektanáról szól mindkét regény, egészen pontosan egy diktátor gondolatairól, lelki folyamatairól, személyiségének torzulásáról - azonban míg Vargas Llosa egy valódi, létező személy életrajzát használja fel, addig Marquez figurája nem  konkrét történelmi személyiség, hanem egy diktátor-őstípus. Bár tökéletesen kirajzolódik a Karib-térség akkoriban tipikus társadalmi berendezkedése, nem azonosítható egyetlen országgal sem. 

Teljesen eltér a két szerző eszköztára is, hiszen Vargas Llosa már-már dokumentarista hűséggel tárja fel Trujillo életének (és halálának) eseményeit, és képzeletére csak az olvasmányélmény megőrzésének érdekében hagyatkozik, addig Marquez... nos, Marquez csúcsra járatja a Száz év magány és a Szerelem a kolera idején című regényeiből már megismert stílusjegyeit. A mondatok tagolatlanul, végtelen hosszúságban áramlanak, tekeregnek, nincsenek fejezetek, de még bekezdések sem. Gyakran egy mondaton belül is váltakozik a nézőpont, az alany vagy éppen a helyszín. Marquez irdatlan mondatszörnyei agyonnyomnak, nem hagynak levegőhöz jutni, megfojtanak. Mint egy kiáradt folyó, sodor magával téren és időn át, néha lemerülünk és borzalmas jelenetekkel találkozunk, aztán a felszínen megcsillannak szépséges, költői képei.

Llosa regénye az emberi gonoszság mocsarába húz le egyre mélyebbre, Marquez viszont mélység és magasság között rángat minket, amíg teljesen elveszítjük morális iránytűnket. A legfontosabb különbség a két mű között a kiszámíthatóság és a követhetőség: A Kecske ünnepe legyen tele bármennyi rémséges jelenettel, mégis meghatározott korlátok között, logikus történetvezetéssel mutatja be Trujillo életének főbb eseményeit, valamint a körülötte ténykedő sorsát. A pátriárka alkonya ezzel szemben egy valódi őskáosz, a szöveg féktelenül örvénylik, és nem csak az idősíkok vagy a szereplők váltakoznak egy-egy gigantikus mondaton belül, hanem a szép és a csúnya, jó és rossz is. Képtelenség szétválasztani a fennköltet az alantastól, a romantikát a pornótól, az embert az állattól. Ha pedig mindez nem lenne elég, az érzékszerveinket is több ingerrel bombázza Marquez: szagok, hangok, színek, ízek kavarognak buja összevisszaságban.

Egy ilyen regény teljesen más megközelítést igényel, mint az olvasóbarát angolszász (és a hozzájuk hasonló) művek. El kell engedni olyan alapvetéseket, mint a cselekmény vagy a nézőpont állandósága, és fel kell hagyni az írói következetesség igényével is. Marquez könyvét nem érteni, hanem érezni kell, és a legjobb, amit az olvasó tehet, - ahogy egy igazi örvény esetében is - hogy hagyja magát sodródni az árral, és akkor van rá esélye, hogy a történetfolyam legmélyéről visszatérhet a felszínre. 

Felkavaró, rémséges és mégis jelentős regény a diktatúra pszichológiájáról. Sokan és sokféleképpen írtak már a dicstelen 20. század közepének zsarnokairól, elnyomó rendszereiről, közelítették már alulról, az elnyomottak szemszögéből, követték már végig családok hányattatásait generációkon keresztül, íródtak elvontabb, allegorikusabb művek a diktatúrák általános jellemzőiről egy fiktív országban. Vargas Llosa egy teljesen más utat választ, és egy nagyon is valóságos, hús-vér diktátor végnapjait meséli el. A Dominikai (most már) Köztársaság egykori vezére, Rafael Trujillo személyi kultusza a közép-amerikai térségben egyáltalán nem volt egyedülálló, sőt, nagyjából ez volt az uralkodó államforma az 50-es évek környékén arrafelé. Az viszont, hogy 30 évig képes volt megtartani hatalmát, szinte példa nélküli (leszámítva Fidel Castrót Kubában). 

A perui szerző azonban nem egy egyszerű életrajzi regényt írt, hanem három idősíkon szövi a történet szálait. Az első a már említett Trujillo tündöklése és bukása, vagyis néhány, a diktátor fénykorába visszatérő ugrással megszakítva, de lényegében a "Kecske" utolsó napjai. Ezek az ugrások élesen kirajzolják az ellentétet Trujillo széteső rendszerének romjai és a "dicső múlt" között. A másik idősík voltaképpen az első lezárultakor kezdődik, mégis párhuzamosan olvashatjuk a kettőt: ez a Trujillo ellen elkövetett merénylet krónikája. Számomra ez volt a legizgalmasabb, és szerintem ritka az olyan irodalmi alkotás, ami ennyire részletekbe menően képes feltárni a merénylők hátterét, lelki folyamatait, majd pedig lekövetni a menekülés, a megtorlás és a feloldozás lépéseit. Ez a szál kezdetben egy krimihez hasonlított, de hamar átváltott kőkemény thrillerbe, egy ponton pedig förtelmes horrorba. A harmadik történetsík jóval az események után játszódik az akkori jelenben, és főhőse Urania, Trujillo egykori bizalmasának lánya, aki még kamaszként menekült el az országból. Most visszatér, hogy szembenézzen folyton kísértő múltjával és megpróbálja feldolgozni az életét beárnyékoló traumát.

Annak ellenére, hogy dél-amerikai szerzőről van szó, Vargas Llosa művében nyoma sincs a mágikus realizmusnak, sőt, kimondottan a valóság megragadására szorítkozik - ami minden fantasztikus elem nélkül is éppen elég "hatásos". Szinte már dokumentarista pontossággal rögzíti a korszak meghatározó eseményeit, helyszíneit, személyeit, kivételt csak Urania és apjának karaktere létrehozásakor tesz, ők bevallottan fiktív szereplők. Egy ilyen jól dokumentált korszak esetében nehéz lehet a száraz tények rögzítésén túl valami pluszt adni, de Vargas Llosa megtalálta a középutat mágikus realizmus és dokumentarizmus között. Regénye azért válhatott klasszikussá, és Nobel-díját is annak köszönheti, hogy képes volt a diktatúra lelki mozgatórugóinak feltárására. Az angolszász szerzőktől már megszokott éleslátással mutatja be a szereplők motivációit, személyiségjegyeiket, hogy megmutassa a zsarnokság forrását és működésének mechanizmusát. Végül arra jut, hogy a túlfűtött és szenvedélyes latin emberek számára a hatalom két alappillére a pénz és a szex. Nagyon banálisnak hangzik ez a tanulság, mégis ilyen egyszerűen működött (működik?) a világ: akinél a hatalom, ő az alfahím, övé az első éjszaka joga, vele hálni megtiszteltetés minden nőnek. Ő osztja el a jól fizető állásokat - nyilván a családtagjai között, és egy kézmozdulattal emelhet valakit maga mellé vagy taszíthat a számkivetettségbe.

Ez a számkivetettség, kegyvesztettség készteti Urania apját olyan kétségbeesett lépésre, ami aztán örökké megmérgezi kapcsolatukat. A kamaszlány szüzességének felajánlása a rehabilitációért cserébe megbocsáthatatlan, de a diktatúra kicsavarodott működési elvei szerint logikus lépés. Más kérdés, hogy mi történik akkor, ha a vén "Kecske" már nem képes megnyalni a sót, miféle szörnyeteg szabadul el a macsóság kudarca után, és hogyan teszi tönkre egy kislány egész életét. Urania nem feloldozásért jön haza felnőttként, hanem rokonai előtt szeretné tisztázni magát - ám ezzel le kell rombolnia bennük apja iránti rajongásukat. Nem meglepő módon idős nagynénje inkább tagadásba menekül - láttuk ezt már Polcz Alaine-nél is.

Nincs katarzis a merénylők történetszálán sem, Trujillo halálával nem köszönt be a demokrata kánaán, nem jön el az emberek testvérisége - van helyette kegyetlen megtorlás, a diktatúra utolsó rúgásai az ártatlan családtagokat érik el. Ahogy a hatalom kiszolgálói, úgy a merénylők is sokféle utat választanak a túléléshez: van, aki nyíltan szembeszáll a hősi halálért, van, aki menekülőre fogja és mindenkit feláldoz, van aki a hitéhez fordul. Végül ketten élik túl a diktátor utáni hatalmi vákuumot, és valami rendkívül abszurd fordulatként hősi kitüntetést kapnak. De ez a lezárás sem kielégítő, ez sem "tiszta", ez is csak egy újabb húzás a véget nem érő taktikai harcban a hatalomért.

Egyáltalán nem könnyű olvasmány tehát A Kecske ünnepe, lemerülünk benne az emberi gonoszság legmélyebb bugyraiba, megmártózunk a legundorítóbb mocsokban, és a végén nem vár minket feloldozás, nem kapunk boldog végkifejletet, hanem bizony mi is koszosak leszünk. Vargas Llosa ugyanis tükröt tart elénk, amikor elgondolkodunk azon, hogy hasonló élethelyzetekben vajon mit áldoznánk fel a hatalomért, a túlélésért? Biztosan olyan feddhetetlenek vagyunk, ahogy azt biztonságos, kényelmes életünk elhiteti velünk?

Radnóti Miklós remek feldolgozásában élvezhettem a Búsképű lovag kalandjait, aminek kifejezetten jól állt a szűkebb terjedelem. Szerintem nem tett volna hozzá az olvasmányélményhez az a 700+ oldal, sőt, inkább elvette volna a kedvem az egésztől. Így azonban szívesen eredtem Don Quijote nyomába, aki végigkalauzol a reneszánsz lovagok korántsem egyszerű életén.

Szögezzük le mindjárt az elején, hogy Cervantes paródiának szánta művét: a lovagregényekbe belebolondult, álomvilágban élő Don Quijote (eredetileg nem is ez a neve) nekivág élete kalandjának, és kóborlovagnak áll. Otthagyja birtokát, kényelmes életét, hogy egy olyan életformát kövessen, ami már akkor is idejétmúltnak számított. A lovagi erények, a hősködés, a gyengék megvédelmezése, a szép hölgy iránti feltétlen hűség - bármilyen nemesnek is tűnnek, már 16. században is cikinek számítottak. Ezek az értékek egy már letűnt korból valók, egy más szabályok szerint működő világból - az ehhez való görcsös ragaszkodást parodizálja ki Cervantes. Hogyan is foroghatna tovább a világ kereke, ha vannak olyanok, akik múltba nézéssel megakasztják azt? 

Szegény Don Quijote-t nyíltan vagy a háta mögött, de mindenki kineveti, de senki sem tudja lerombolni a maga köré álmodott lovagvilágot. Valahogy minden reakciót, választ, eseményt képes beleszőni a saját lovagregényébe. Előfordul az is, hogy a már elhíresült különc uraságot szándékosan lovagként fogadják, úgy bánnak vele, így válik a kigúnyolt téveszme valósággá: a kör bezárult. Nagyon érdekes ez az "önbeteljesítő viselkedés", mert a tanulsága nyilvánvaló: ha elég kitartóan gondolok valamit magamról, és ehhez igazítom a tetteimet, akkor előbb-utóbb a környezetem is eszerint fog bánni velem, vagyis lényegében megteremtem saját kitalált valómat.

Felmerül tehát a kérdés, hogy Don Quijote, aki rózsaszín szemüveg helyett sisakrostélyon át szemléli a világot valóban nevetséges-e, vagy inkább irigylésre méltó. Vajon egy letűnt eszméket kergető, a valódi világgal szembenézni képtelen szerencsétlen, vagy épp ellenkezőleg, az egyetlen szabad ember, aki a maga választotta értékek mentén, úgy él, ahogy akar? 

Ezt a kérdést mindenki saját vérmérséklete szerint döntse el, egy azonban biztos, hogy Cervantes műve az európai kánon egyik alapja, és még egy írástudatlannak is ismerős lehet a Búsképű lovag vagy Sancho Panza neve. Számtalan kulturális kapcsolódási pont origója ez a történet, ha csak a magyar vonatkozást nézzük, azonnal beugrik a Beszterce ostroma Mikszáth-tól, amiben a főhős, Pongrácz István az utolsó magyar várúr szerepében tetszelegve éli álomvilágát.

Még tavaly ősszel kezdtem el ezt a terjedelmes kötetet, és azóta türelmesen várta az éjjeli szekrényemen, hogy időről-időre elővegyem. Egy-egy magával ragadó, nehezen engedő regény után remek "búfelejtőnek" bizonyult, amíg készen nem álltam egy újabb történetre, elterelte a gondolataimat. Nem éppen a legkönnyedebb olvasmány, hiszen egyetemi tankönyvről van szó, de így, hogy nem tanulásra használtam, még szórakoztatott is.

Túlzás lenne azt állítani, hogy minden részletre emlékszem a könyv tanulmányaiból, de annyi biztos, hogy átfogó képet nyújt a klasszikus görög kultúra minden ágáról. Nem szorítkozik egyedül a képzőművészetekre, ahogy több eddig olvasott mű, hanem kitér a filozófia, matematika, csillagászat elért eredményeire, a korszak meghatározó irodalmi műveire is. Mindezeket egy történelmi-társadalomtörténeti ismertető előzi meg minden fejezet elején. A klasszikus kortól a hellenizmus térhódításáig követjük nyomon ennek a példa nélküli civilizációnak a művelődéstörténetét, és keressük a választ arra, hogy mitől váltak a görögök az európai kultúra őseivé. Mi emelte őket a többi társadalom fölé, milyen tényezők játszottak közre abban, hogy a mai napig emlegetjük őket, hogy "már az ókori görögök is"? Valószínű, hogy több szerencsés véletlen mellett a demokratikus társadalmi berendezkedés, az emberközpontú értékrend és a csillapíthatatlan kíváncsiság összjátéka miatt lettek ők meghatározó, kikerülhetetlen szereplői az európai kultúrtörténetnek.

Naivitás azt hinni, hogy minden görög kivételes egyéniség volt, és a fennmaradt híres politikusok, államférfiak, tudósok és művészek érdemeit általánosítani. Köztük is voltak csalók, hitványak, gyávák vagy éppen ostobák, csak éppen fennakadtak az emlékezet szűrőjén. A görögök ugyanis rendkívül büszkék voltak tehetségeikre, olyannyira, hogy náluk kezdték el a művészek névvel ellátni alkotásaikat. Itt jelenik meg először a történetírás is, amikor egy nép saját múltbéli tetteit örökíti meg és elemzi. Egy ilyen újító és feltörekvő nép eredményeiről olvasni kicsit visszaadja az emberiségbe vetett hitet, hogy ha egyszer sikerült ennyi mindent elérni, talán mégis van helyünk ezen a sárgolyón.

Végre-végre megszületett az a regény, ami a helyére teszi a kicsavarodott, embertelen viktoriánus közerkölcsöt! Ez a mindent (de különösen a nőket) gúzsba kötő, merev és képmutató rendszer az alapvető emberi érzelmek teljes elnyomását írta elő, miközben kettős mércét alkalmazott nők és férfiak, gazdagok és szegények között. Mindenkit az foglalkoztatott, hogy nehogy megszólják a többiek, hogy mit gondolhatnak róla mások, és ez a társadalmi érintkezés minden formájára rányomta a bélyegét. Az átlagember hétköznapjai színleléssel, megjátszással és képmutatással teltek, ami nyilván egy csomó elfojtást és lelki problémát okozott hosszú távon.

Ezt a rendszert nem kívánta szolgálni tovább Forster, megírta a Szoba kilátással című regényét, aminek már a címadása is beszédes. Főhőse, Lucy, egy fiatal angol lány, aki itáliai utazása során új emberekkel és eszmékkel ismerkedik meg, amik kinyitják előtte a világot, és többé már nem éri be azzal az életúttal, amit születésekor megszabtak számára. Hiába várja otthon a vőlegénye, Cecil, aki a viktoriánus gondolkodásmód megtestesítője, a lány már látja, hogy ő csak egy "bezárt szoba". Olyan férfi, aki érzelmileg elérhetetlen, aki folyton csak alakítaná, terelgetné Lucy-t, és nem tekintené egyenrangú társának. A legmegdöbbentőbb az egészben, hogy bár már kétszer kikosarazta, Lucy végül mégis hozzámenne, hogy megfeleljen a család és az ismerősök elvárásának - ám ekkor szerencsére közbeszól Itália, és az ott megtapasztalt szabadság: a gondolatoké és szavaké. 

Ha Cecil a "bezárt szoba", akkor George jelenti Lucy életében a "szobát kilátással": egy olyan társat, akivel közösek az értékeik, akik támogatják egymást, miközben képtelenek ellenállni a természetes vonzódásnak. Bizony, még egy-két csók is elcsattan ebben a végtelenül prűd viktoriánus világban (juj!), mert előfordul, hogy a természetes vágyaknak nem lehet (és nem is kell) parancsolni. George édesapjának nem kevés szerepe van a fiatalok boldogságában, ő az, aki szokatlanul őszintén és szókimondón fogalmazza meg az uralkodó korszellem képmutatását és az ő hatására fordulnak át a dolgok Lucy fejében is.

A szoba kilátással nem csak egy metafora a két férfi karakter közti ellentét érzékeltetésére, hanem egy szép keretbe is foglalja Lucy történetét: ami egy elcserélt szobával indul, és egy utcára néző nászutas lakosztállyal zárul.

Itt a tavasz, dagad a ... kebel a romantikus érzésektől, a madárcsicsergés és a virágillat meghozza a kedvet az olyan művekhez is, amik nem állnak másból, mint szerelmes levelekből. Borongósabb időben lehet félredobom Rousseau irodalmi enyelgését, de most nem volt szívem hozzá. A fiatal párocska levélváltásai felidézik az első szerelem izgalmát, és bár jócskán túlírt, mégis bájos olvasmány. 

A klasszikus történet helyszíne most épp egy svájci városka, ahol a nemeskisasszonyt és közrendű párját a társadalom vastörvényei, na meg az apai szigor elválasztják egymástól. Néhány alkalom jut csak számukra, amikor kettesben lehetnek, bár ez is elég ahhoz, hogy a lányt "bukásba döntse". Ezeken a titkos találkákon kívül kapcsolatukat leveleken keresztül tartják fenn, amikben pontosan kirajzolódik viszonyuk fejlődési íve. Mintha ez a mű a Rómeó és Júlia józan változata lenne, az olasz melodráma helyett svájci praktikum. Nincs szó titkos esküvőről vagy közös öngyilkosságról: ez a Júlia és névtelen kedvese gondolatban eljutnak ugyan a szökésig, de eltántorítja őket a kötelességtudat és az erkölcsösség. Legalábbis Rousseau igyekszik így beállítani hősei döntését, de az én cinikus szemem teljesen máshogy olvasta ezt. Júlia talán a szülei iránt érzet hálából és tiszteletből mond le szerelméről, de több mint valószínű, hogy fél feladni eddigi kényelmes, arisztokrata életmódját egy kispolgári létért. Párja nagy nehezen megérti döntését, különösen azután, hogy Párizsba utazva rájön, hogy nem Júlia az egyetlen nőnemű lény a földön. Ezután kapcsolatuk elkopik, Júlia férjhez megy a hozzá illő férfihez - szülei akaratának megfelelően, és példás magaviseletű feleség és anya válik belőle. 

Remek kis példázat férfiak és nők szerepelvárásairól, amiben elférnek Rousseau eszmefuttatásai különféle témákról. Az biztos, hogy neki és hőseinek is rengeteg idejük volt szóvirágok faragására és gondolataik aprólékos kifejtésére - mindig rácsodálkozok, hogy mennyivel lassabb, ráérősebb kor volt, amiben éltek. Mennyivel több idő jutott az események, találkozók elemzésére, a mondottak megemésztésére, a következő találka átgondolására. Ma ezt már "túlagyalásnak" hívjuk, egyébként pedig ehhez az életritmushoz próbálunk visszatérni a számtalan "mindfulness" technikával.