Bár az írónő a kedvenceim közé tartozik, és szinte bármilyen műfajban tudna alkotni, mégis az az érzésem, hogy ezt a regényt bizony összecsapta. A nagy sikerű Gubancrom folytatása hozza a kötelező műfaji elemeket, amiket egy ifjúsági fantasy-től el lehet várni, de hiányzik a jól megalapozott cselekmény és a szereplők mélyebb motivációja, amitől az egész kissé légből kapottnak tűnik. Egy fantasy számomra akkor hiteles, ha el tudja hitetni velem, hogy az érdekes díszletek között a sok furcsa szereplőt végiggondolt és logikus szálak mozgatják. Ha ez nincs meg, akkor az egész csak egy sémára összepakolt katyvasz, ami ráadásul nevetségessé is válik egy idő után. 

Winterson regényénél ez azért különösen fájó, mert minden adott volt ahhoz, hogy egy remek történet kerekedjen ki belőle: a 17. századi London színes-szagos valósága, a mágikus elemek és az angol mesefigurák egyedi keveréke vagy a kedves, szerethető karakterek - és valahogy mégsem állt össze egy kerek egésszé. Hiába bukkant fel a Gubancrom főhőse, hiába próbált az írónő az előző rész sikeréből meríteni, ezzel inkább kihangsúlyozta, hogy a második részben nem tudott semmi újat kitalálni, és lényegében ugyanazt a történetet olvashatjuk, csak más körítésben.

A tanulság legyen annyi, hogy annak, aki maradandót szeretne alkotni, és nem egy felejthető, egyszer olvasható ujjgyakorlatot, annak nem elég meglovagolni az éppen aktuális irodalmi trendeket.