Minden játék tisztességesnek tűnik, ha mindenkit egyszerre csapnak be.

Stephen King egyik korai regénye már magán hordozza a szerző ikonikus stílusjegyeit, bár még kissé kiforratlan. A képessége, hogy hiperrealistán mutassa be az amerikai társadalom rejtett bugyrait miközben egy természetfeletti erőt is bedob a képletbe, még nem ütközik ki elég markánsan. A lelki folyamatok megjelenítése, az elme lassú felőrlődése azonban már ebben a műben is fontos szerepet kap.

A hosszú menetelés egy alternatív valóságban játszódik, ahol az USA egy totális diktatúraként jelenik meg: a rendszer kritikusaiért katonai különítmény érkezik és sosem látni őket viszont. Az átlagemberek egyetlen kitörési lehetősége, ha kamaszként jelentkeznek a Hosszú Menetelésre, aminek fődíja az elérhetetlen jólét és luxus. Minden évben száz fiú vehet részt az eseményen, ahol brutális szabályoknak kell megfelelni, például tilos bizonyos sebességnél lassabban haladni, megállni - ezek megszegéséért figyelmeztetés jár. Három figyelmeztetés után pedig a büntetés: halál - a fiúkat lelövik a csapatot kísérő katonák. A menet elindul, a tizenéves fiúk tapossák a kilométereket, és szép lassan kihullanak a mezőnyből. Vajon ki éli túl a társait, és ki lesz képes megőrizni az ép elméjét, hogy élvezhesse a jutalmat?

King remekül érzékelteti a versenyzők beszűkült fókuszát, ahogy lassan megszűnik körülöttük a világ, és a puszta túlélésre tudnak már csak koncentrálni. Minket is magával ragad a verseny monoton ritmusa, a fiúkkal együtt számoljuk a figyelmeztetéseket, figyeljük a kiesőket - egy darabig, mert aztán az optimizmus helyét átveszi a kétségbeesés, végül pedig az apátia. Bár nem túl részletesek a jellemrajzok, arra pont elegendők, hogy eldönthessük, ki szimpatikus vagy éppen ellenszenves a versenyzők közül. A beszélgetéseik során elkapott háttértörténetekből pedig kidolgozatlanul bár, de felsejlik egy olyan Amerika képe, aminek tökéletes lenyomata ez a kegyetlen verseny.

Ezen a ponton érdemes megemlíteni Az Éhezők viadala-könyveket, amik mintha csak továbbvinnék King megkezdett fantáziáját. A Hosszú Menetelés során ugyanis a fiúk nincsenek magukra hagyva, sőt egyre nagyobb érdeklődés övezi az egyre messzebbre jutókat. Fogadások köttetnek, drukkerek biztatják kedvenceiket - innen már csak egy lépés Collins ötlete, ami szerint a versenyzőket kívülről is lehet támogatni, sőt, a nézők szimpátiájának megnyerése a viadal túlélésének kulcsa. A résztvevők egyszerre kénytelenek figyelni a verseny és a külvilág elvárásaira, két külön valóságban léteznek egyidejűleg. King-nél még csak utalások történnek a valóságshow-jellegű elemekre - hiszen a könyv megjelenésének idején (70-es évek) még hírből sem ismerték ezeket. Ennek tudatában válik igazán dermesztővé a nézők reakcióinak ábrázolása: a Hosszú Menetelést követők mintha várnák, hogy a szemük láttára lőjenek le valakit. 

Sokan kutatták már ennek a jelenségnek a pszichológiáját, miért is élvezzük mások szenvedését nézni, és lényegében két okkal is magyarázható ez a kegyetlen kíváncsiság. Egyrészt egyfajta önigazoló mechanizmusról van szó, a "velem nem történhet meg", "én ennél okosabb vagyok" mondatok dolgoznak ilyenkor a háttérben. Ide tartozik a negatív összehasonlítás önbizalomnövelő ereje is, hiszen amíg akadnak olyanok, akiknek nálam rosszabb, addig nincs akkora gáz - márpedig egy végkimerülés szélén álló, szerencsétlen kamasznál azért csak jobb a helyzetem, ugye?

Van azonban ennek a jelenségnek egy társadalmi vonulata is, amit már az ókori Rómában ismertek: a népnek kenyér kell és cirkusz, és addig nem fog lázadozni, amíg a bajaikról elterelik a figyelmet. A gladiátorviadalok során az emberek azt érezhették, hogy kicsit ők is élet-halál urai lehetnek. Ráadásul ilyenkor lazábban kezelték a fegyelmet is, egyfajta szelepként kiengedték a felgyülemlett társadalmi feszültséget, ahogy King regényében is látható: az emberek kiabálhattak, szidhatták kicsit a rendszert (na nem nagyon), aztán persze szépen hazamentek.

Mindeközben a fiúk között kialakul egyfajta bajtársiasság, hiába tudják, hogy végül csak "egy maradhat", összeköti őket a közös szenvedés, a feladat súlya és a közös "ellenség", a néha-néha felbukkanó őrnagy, na meg persze az árgus szemekkel figyelő katonák. Egyfajta kegyetlen beavatási szertartásnak is felfogható a Hosszú Menetelés, amiben a kamaszok egymásra vannak utalva, és megpróbálják kijátszani a szabályokat. Végül aztán mindegyikük megérti, hogy egyedül saját magáért felelős, és a közösségi szellem felbomlik - éppen úgy, ahogy A Legyek Urában. A civilizációs sallangok lassan lehámlanak a puszta létfenntartó ösztönök hatására, és nincs igazságszolgáltatás a legjószívűbb versenyző számára. Mi számít akkor? A fizikai állóképesség? Az önfegyelem? A lelki erő? Élvezheti-e hőn áhított jutalmát a nyertes, aki végignézte 99 társa halálát?

Akármilyen kiforratlan zsenge ez még Stephen King-től, attól még sokáig ott motoszkál a gondolataim mélyén.