Minden nyáron igyekszem legalább egy "nagy klasszikust" beiktatni az olvasmányaim közé, mert ilyenkor több időm van belassulni és elmerülni a több száz éves féltéglák világában. Tavaly így sikerült a Middlemarch-ot újraolvasnom, idén viszont egy számomra új és ismeretlen, de nem kevésbé híres könyvre vállalkoztam. Szerencsére kellemesen csalódtam és a várt szenvedés helyett Thackeray egész élvezetesen vezetett végig a 900 oldalas művén. 

Köszönhető ez őszinte és humoros hangvételének, ahogy kicsit sem veszi komolyan sem magát, sem a szereplőit, mégis képes olyan üzenetet megfogalmazni, ami a mai napig érvényes. A "hiúság vására", ami az egész történet keretét adja, olyan hely, ahol mindenki többnek, hatalmasabbnak és gazdagabbnak akar látszani, mint amilyen. A külsőségek, a látszat sokkal többet számít, mint a belső értékek - ismerős, ugye? Úgy tűnik, ez egy olyan örökérvényű emberi sajátosság, amin sosem tudunk változtatni - de legalább ilyen remek művek születhetnek róla.

A szórakoztató történetvezetésen kívül a karakterábrázolás is a könyv erőssége, Thackeray őszintén, sablonok nélkül jeleníti meg szereplőit. A két női főszereplő, Becky és Amelia akár egymás ellenpontja is lehetne, de mégsem egyszerűsíthető le ennyire a képlet, mindkettejükben van jó és rossz is, az író pedig ránk bízza, hogyan ítéljük meg őket. Becky egyébként a korszak irodalmának egyik legizgalmasabb figurája, olyan nő, aki fényévekkel megelőzi a korát. Nem éri be az egyszerű házitanítói szereppel, amire a származása és a társadalom merev szabályai kárhoztatnák, ambíciózus és karizmatikus személyisége az angol társaság elitjébe repíti. Hogy ezért át kell gátlástalanul át kell gázolnia mindenkin, vagy át kell hágnia alapvető erkölcsi normákat, nem okoz számára gondot. A férfiakat az ujja köré csavarja, a nőket kijátssza egymás ellen - igazi manipulatív dög, akit senki sem tekint igaz barátjának, mégis rajonganak érte. Sziporkázó elméje, gyors észjárása valóban elképesztő, ahogy az is, hogy minden helyzetben feltalálja magát. Elbűvölő személyiségének köszönhetően sok mindent elnézünk neki, az egyetlen fájó pont, ahogy a gyermekével bánik - bár igazából nem illene hozzá az anya-szerep.

Annál inkább a szinte már szentté avatott Amelia-hoz, aki Richardson Pamelájához hasonlóan az erényes nő mintaképe. Szinte már rögeszmésen ragaszkodik kezdetben jegyeséhez, majd elhunyt férje emlékéhez, de emiatt az elvakult szerelem (vagy inkább mánia) miatt nem veszi észre a férfi hibáit, hogy mennyire érdemtelen a szerelmére. Annyira elmerül a halott férfi magasztalásában, hogy nem veszi észre a körülötte lévők nehézségeit, vagy hogy ki az, aki egész életében támogatta és őszintén szerette. Csak amikor végleg kicsúszna a kezei közül a pórázon rángatott rajongója, akkor döbben rá, mit is veszíthet. De vajon valódi szerelem-e ez, vagy csak a megszokás nyugalma? Thackeray ebben az esetben is meghagyja nekünk a döntés jogát.

Ezek után a regény lezárása sem a sablonos, a "jó elnyeri jutalmát, a gonosz pedig megbűnhődik"-klisé, hiszen ki is az igazán jó vagy gonosz ebben a történetben? Amelia sokévnyi szenvedés után végre szenvedélyes szerelemre gyúl és viszonozza az érte rajongó férfi érzelmeit? Hát... majdnem, inkább fogalmazzunk úgy, hogy életében először lesz egyenrangú fél egy kapcsolatban. Na és Becky elnyeri méltó büntetését a sok cselszövésért és ármánykodásért? Ugyan, dehogy. Bár megjárja a poklot, sorsa mégsem az egyértelmű bukás - ne féltsük Becky-t, ő a jég hátán is megél.