Kognitív disszonancia redukció. Ez a veretes kifejezés jutott az eszembe nagyjából a századik oldal után - amikor már azért nem hagyja abba az ember az olvasást mert annyi időt és energiát beleölt a kötetbe. Aztán ha nagy nehezen, hosszú hetek kitartásával átverekedte magát rajta, akkor meg már azért nem kéne negatív kritikát megfogalmazni róla, hiszen micsoda idióta az, aki ennyit kínlódik egy olyan könyvvel, ami nem is igazán tetszik neki. Szóval ilyen felvezetés után jöjjön a Middlemarch című regényóriás tárgyilagos elemzése.

Mivel ez egy újraolvasás volt (igen, ilyen súlyos eset vagyok), azt már tudtam, hogy rá kell majd szánnom az időt Eliot mikroszociológiai ömlengésére, nemcsak a terjedelme, hanem a tempója miatt is. A főszereplők körül komótosan bomlanak ki az amúgy sem túl drámai események, és 800 oldalon át hömpölyögnek lomhán, mint a Temze. A hasonlat nem légből kapott, Eliot ízig-vérig angol regényt írt: angolokról angoloknak. Sokszor éreztem kívülállónak magam, annyira belterjes lett a vidéki Anglia bemutatása. Hiába a világon átívelő gyarmatbirodalom, a Királyság magját továbbra is olyan emberek alkották, akik nem láttak tovább a saját birtokuk sövényénél. Eliot hiába ismerte fel ezt, ő sem tudott kiszakadni ebből a miliőből, és csak önmagához hasonló olvasót tudott maga elé képzelni. 

A célközönségen túl a regény "britsége" megmutatkozik a felvonultatott értékekben, az érzelmek meg(nem)jelenítésében is, de ez sem ért meglepetésként. A viktoriánus kor már-már mániás elfojtásai itt is megjelennek, az érzelmek takaréklángon izzanak, szolid dühkitörések és forró kézszorítások formájában érik el a jelenetek drámai csúcspontjaikat. Annál többet fejtegetik a szereplők a világról alkotott nézeteiket, amik szintén tükrözik a vidéki Anglia álláspontját olyan kérdésekben, mint a nők helye a társadalomban (otthon a gyerekei mellett) vagy a házasság szerepe egy ember életében (vagyonszerzés, illetve szomszédos birtokok egyesítése).

Ami a szereplőket illeti, ők sem könnyítik meg a lapok forgatását, hiába sikerült egytől-egyig remekül a karakterábrázolás, egyikük sem ébreszt szimpátiát az olvasóban. Dorothea Brooke, akit az írónő magáról mintázott, egy intelligens, tehetős fiatal nő, akinek nagy tervei vannak a környékbeli szegények megsegítésére, életkörülményeik javítására. Azonban rendre falakba ütközik, mert nőnek született. Abban a reményben, hogy férje majd társa lesz céljai elérésében, hozzámegy az idős, beteges Casaubon-hoz, aki viszont csak a könyve megírásának él és alkalmatlan a házasságra. Dorothea sokat szenved ebben a kapcsolatban, de sok esetben magának okoz fájdalmat, mivel olyan magas elvárásokat támaszt saját magával és másokkal szemben is, amit kevesen tudnak megugrani. Ez a túlzott önfeláldozás és idealizmus az ismerősei fölé helyezi erkölcsileg, de elég magányos tud lenni a piedesztálon - nem is bírja ott sokáig.

A másik főszereplő a szintén fiatal, céltudatos orvos, Tertius Lydgate, akinek kezdetben felfelé ível mind a karrierje, mind pedig a magánélete, ám ez hamar megváltozik. Praxisában szembesülnie kell a vidéki emberek szűklátókörűségével és maradiságával, házassága pedig nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. A szépséges, hiú Rosamond nem tud valódi társa lenni, Tertius pedig képtelen leplezni csalódottságát, amivel folyamatosan megbántja a nőt. Eliot két sikertelen házasság leírásával valóban a felnőtt olvasókhoz szól (ahogy Virginia Woolf jellemezte a regényt), és jóval túlmutat azokon a történeteken, amiknek a házasság a csúcspontja, a boldog végkifejlete. 

A két főszereplő mellett számos karakter jelenik még meg a műben, akik mind szerves részei a vidéki Angliának, és többek egydimenziós biodíszleteknél. Fiatalok és idősek, nők és férfiak, nemesi és polgári származásúak - önálló célokkal és vágyakkal. Eliot megteszi nekünk azt a szívességet, hogy ha már ennyi időt szántunk szereplőire, nem hagy minket kétségek közt vergődni, és röviden felvázolja mindenki további sorsát, életének alakulását. Így aztán megnyugodhatunk, hogy nem hiába rágtuk át magunkat azon a 800 oldalon, a karakterek tényleg azt az utat járták be, amit már az első 100 oldal után megjósoltunk nekik.