"The wider we read the freer we become." /Jeanette Winterson/

litfan

litfan

Gabriel García Márquez: Száz év magány (1967)

2022. március 24. - Barbie66

szaz_ev_magany.jpgEzt a könyvet is olvastam már egyszer, és ugyanúgy, ahogy Az éjfél gyermekei esetében, itt is éreztem, hogy még nem állok készen rá, nem tudom teljes valójában értékelni. Amikor újra elővettem, rögtön tudtam, hogy most jött el a mi időnk. A Nobel-díjas Márquez világhírű művével szemben senki nem tud közömbös maradni, sokan csak átkínlódják magukat rajta, mert nem akarnak műveletlennek tűnni, de egy betűjét sem élvezik (ahogy én is tettem már néhány könyvvel), másokat viszont az első mondatnál elragad, beszippant és nem ereszt (ezúttal viszont így jártam). Minden rajongásom ellenére fura kettősség alakult ki bennem olvasás közben: egyszerre csak körülbelül 50-60 oldalt tudtam élvezettel elolvasni, utána összecsaptak a fejem fölött a hullámok és kezdett "sok" lenni a regény, viszont amint letettem, rögtön bele akartam mélyedni megint.

Márquez műve rendkívül szuggesztív és fülledt hangulatú, a legegyszerűbb, leghétköznapibb dolgokat mágikus tulajdonságokkal ruházza fel, míg az emelkedett, fennkölt témákat lehúzza a földre. Az általam megszokott angolszász gondolkodásmód és regényírás, ahol mindennek megvan a helye és ideje, ahol mindent kényelmes, jól elkülönített kategóriákba rendeznek, az itt nem sokat segített. A szépen, logikusan felépített bekezdések, világosan megszerkesztett párbeszédek helyett is a szöveg csak ömlik, árad és magával sodor. Egy angolszász műnél tudjuk, hogy ez most egy romantikus jelenet lesz, két szereplővel, vagy hogy most akkor filozofálni fognak vallásról és figyeljünk a magvas gondolatokra - egyszóval elválnak az érzelmes, eseménydús és moralizálós részek. Márquez-nél ezzel szemben a szereplők vadul egymásnak esnek egy gondolatmenet közepén miközben három szellem figyeli őket.gabriel_garcia_marquez.jpg

Míg más regények csak modellezik az életet, annak szegmenseit rendezgetik, rakosgatják, addig Márquez műve maga az élet: feldobja az alkotóelemeit, és ahogy egymás mellé esnek, abból születik a regény. Hiszen a valóságban is így működik, minden összekeveredik, nincsenek tiszta pillanatok, érzések, események, semmi sem fekete vagy fehér, jó vagy rossz. Épp ellenkezőleg, minden relatív, viszonylagos, színes és bizonytalan, a Száz év magány pedig épp ezzel szembesít. Ez a látszólagos káosz sok olvasót nyomaszthat, hiszen hozzá vagyunk szokva a jól felismerhető sémákhoz, a gondolkodást megkönnyítő kategóriákhoz, a leegyszerűsített ellentétpárokhoz. Sokaknak tűnhet ez a regény céltalanul hömpölygő áradatnak, ami már magát az írót is elsodorta, pedig egy teljesen tudatos és szándékos történetvezetésről van szó. A generációkon át ismétlődő nevek (mindenki José Arcadio vagy Aureliano) sem könnyítik meg az ember dolgát, pedig ennek is üzenete van: a nevekkel tulajdonságok, sőt sorsok is öröklődnek. A regény világába belépve egyszerre érezhetjük azt, hogy megállt az idő, valamint azt is, hogy körbe-körbe jár, ám mindeközben mégiscsak haladunk előre, és a Buendía család sorsa az általuk alapított Macondo faluval együtt beteljesedik.

szaz_ev_magany2.jpgA Száz év magány egy népes család története, akik hiába élnek együtt, egy fedél alatt, mégis magányosak. Olyan erős érzéseket táplálnak egymás iránt (legyen az a legőrültebb szerelem vagy a legmélyebb gyűlölet), hogy azok kioltják egymást, és egy nagy üresség marad helyettük. Ebben az érzelmi vákuumban történhet meg, hogy évekre bezárkózik egy szobába egy-egy családtag, mások pedig láthatatlanná válnak a többiek számára. A perzselő érzelmek mellett hiányzik a nyugalom, a "langyos", meghitt kapcsolat a családtagok között, ami egyensúlyozná a szélsőséges kilengéseket.

A Buendía család sorsa összefonódik a faluéval, sőt, az egész országéval is. Ők alapították Macondót, és ők is virágoztatják fel. Ők vezetik az országot felrázó forradalmat, ami új, igazságosabb életet ígér. De aztán valahogy minden a visszájára fordul, a legnagyobb jószándék is balul sül el, a legnemesebb eszmék is korrumpálódnak. Mintha a túláradó, heves érzelmek, a trópusi forróság, a fülledtség mindent elemésztene ami tiszta és őszinte. A falu lassan elnéptelenedik, üres utcáin csak a forró szél kavarja fel a port. A forradalom véres polgárháborúvá alakul, ahol már azt sem tudni, ki az ellenség és ki a barát, vagy hogy miért is küzdöttek egykor. Legszembetűnőbben a Buendíák otthona tükrözi a szomorú hanyatlást: a valaha tágas, nyüzsgő, virágoktól illatozó házat újra birtokába veszi a természet, ellepik a hangyák, a penész, falai omladoznak, szobáit le kell zárni. Lassan fény derül a generációkon át, magányos szobákban tanulmányozott ősrégi írások titkára, ami ennek az elátkozott családnak a sorsát jósolta meg, egyben kulcsot is ad ehhez a különleges, semmihez sem fogható, csodálatos regényhez.

A bejegyzés trackback címe:

https://litfan.blog.hu/api/trackback/id/tr2117788624

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása