Mostanában rám találtak a diktátorregények: A Kecske ünnepe után A pátriárka alkonya - ugyanaz a téma, de teljesen különböző megközelítés. A két Nobel-díjas szerző, Vargas Llosa és Marquez megmutatja, hogyan lehet teljesen más stílusban ugyanazt a hatást elérni. A diktatúra lélektanáról szól mindkét regény, egészen pontosan egy diktátor gondolatairól, lelki folyamatairól, személyiségének torzulásáról - azonban míg Vargas Llosa egy valódi, létező személy életrajzát használja fel, addig Marquez figurája nem  konkrét történelmi személyiség, hanem egy diktátor-őstípus. Bár tökéletesen kirajzolódik a Karib-térség akkoriban tipikus társadalmi berendezkedése, nem azonosítható egyetlen országgal sem. 

Teljesen eltér a két szerző eszköztára is, hiszen Vargas Llosa már-már dokumentarista hűséggel tárja fel Trujillo életének (és halálának) eseményeit, és képzeletére csak az olvasmányélmény megőrzésének érdekében hagyatkozik, addig Marquez... nos, Marquez csúcsra járatja a Száz év magány és a Szerelem a kolera idején című regényeiből már megismert stílusjegyeit. A mondatok tagolatlanul, végtelen hosszúságban áramlanak, tekeregnek, nincsenek fejezetek, de még bekezdések sem. Gyakran egy mondaton belül is váltakozik a nézőpont, az alany vagy éppen a helyszín. Marquez irdatlan mondatszörnyei agyonnyomnak, nem hagynak levegőhöz jutni, megfojtanak. Mint egy kiáradt folyó, sodor magával téren és időn át, néha lemerülünk és borzalmas jelenetekkel találkozunk, aztán a felszínen megcsillannak szépséges, költői képei.

Llosa regénye az emberi gonoszság mocsarába húz le egyre mélyebbre, Marquez viszont mélység és magasság között rángat minket, amíg teljesen elveszítjük morális iránytűnket. A legfontosabb különbség a két mű között a kiszámíthatóság és a követhetőség: A Kecske ünnepe legyen tele bármennyi rémséges jelenettel, mégis meghatározott korlátok között, logikus történetvezetéssel mutatja be Trujillo életének főbb eseményeit, valamint a körülötte ténykedő sorsát. A pátriárka alkonya ezzel szemben egy valódi őskáosz, a szöveg féktelenül örvénylik, és nem csak az idősíkok vagy a szereplők váltakoznak egy-egy gigantikus mondaton belül, hanem a szép és a csúnya, jó és rossz is. Képtelenség szétválasztani a fennköltet az alantastól, a romantikát a pornótól, az embert az állattól. Ha pedig mindez nem lenne elég, az érzékszerveinket is több ingerrel bombázza Marquez: szagok, hangok, színek, ízek kavarognak buja összevisszaságban.

Egy ilyen regény teljesen más megközelítést igényel, mint az olvasóbarát angolszász (és a hozzájuk hasonló) művek. El kell engedni olyan alapvetéseket, mint a cselekmény vagy a nézőpont állandósága, és fel kell hagyni az írói következetesség igényével is. Marquez könyvét nem érteni, hanem érezni kell, és a legjobb, amit az olvasó tehet, - ahogy egy igazi örvény esetében is - hogy hagyja magát sodródni az árral, és akkor van rá esélye, hogy a történetfolyam legmélyéről visszatérhet a felszínre.