A Nápolyi regények ciklus első része két barátnő, Elena és Lila gyerekkorát, megismerkedésük történetét és felnőtté válásukat dolgozza fel. Mindezt a narrátor, Elena szemszögéből láthatjuk, akinek keresztneve megegyezik a szerzőével, ráadásul ő maga is írónő... lehetséges, hogy önéletrajzi ihletésű regényről van szó? Amennyiben igen, akkor ez egy nagyon őszinte és intim kitárulkozás Ferrante részéről, ha pedig mégsem, akkor viszont piszok meggyőző. A történet felütése is elég szokatlan: az idősödő Elenát felhívja Lila fia azzal, hogy eltűnt az anyja. Elenát annyira felbosszantja az eset, hogy mérgében elhatározza, megírja kettejük történetét. Vajon mennyire lehet hűen felidézni a múltat ilyen lelkiállapotban? Hihetünk-e egy ennyire részrehajló narrátornak?

Ilyen kétségek közt vágunk bele a nápolyi szegénytelepen, az 1950-es években játszódó cselekménybe. Ez egy igazán erőszakos, vad és macsó világ, ahol a férj nyugodtan elverheti a feleségét, kidobhatja a gyerekét az ablakon, vagy éppen fűvel-fával félreléphet. A férfiuralom a testvérek között is érvényesül, az idősebb fiúk kegyetlen bosszút állnak bárkin, aki csak rápillant kishúgukra. A nők egymás kibeszélésében és ellenségeskedésben vezetik le frusztrációjukat. Elena és Lila ebben a környezetben köt örökre szóló barátságot, ami egyfajta véd- és dacszövetség is egyben, bár nekik is megvannak a mélypontjaik. 

Ferrante-től nem is állhatna távolabb az idealizálás, a két kislány barátságát, a többi szereplő közti kapcsolatokat is a maguk nyers valójában írja le. Elena és Lila barátságában sok a félreértés, előfordul, hogy elbeszélnek egymást mellett, de az is, hogy kihasználják a másikat. Van, hogy sokáig nem beszélnek egymással, látszólag nem is barátok már, de Elenában mindig ott motoszkál, hogy mit szólna most Lila, vagy mit tenne az ő helyében - és valahogy mindig visszatalálnak egymáshoz. Bár Lila szemszögét nem ismerjük, az bizonyos, hogy kitörölhetetlen nyomot hagytak egymás lelkében, hiszen együtt nőttek fel, együtt küzdöttek a boldogulásért ebben a férfiközpontú világban.

Számomra különösen kedves Elena alakja, aki szinte egész életét a tanulásra tette fel, és hihetetlen szorgalommal jut egyre előrébb az oktatási rendszerben - szegénysége és lány mivolta miatt kétszer olyan nehéz a dolga. Falja a könyveket, és hamarosan azon kapja magát, hogy nincs senki a környezetében, akivel közös témája lenne. Olvasmányai felnyitották a szemét egy másik világra, ami a telepen kívül létezik, és rádöbben környezete elmaradottságára. Lila más kiutat választ a szegénységből, és ez éket ver kettejük közé. Ahogy a barátságuknak, a szerelmeiknek is megvannak az árnyoldalai, valódi romantikát csak elvétve találni Nápoly utcáin. 

Nincsenek vegytiszta érzelmek, az örömbe félelem vegyül, a szeretetbe irigység, a szomorúságba harag. De hát ilyen az élet is, nagyon ritkák azok a pillanatok, amikor csak egyetlen érzelmet élünk meg. Ferrante regénye remekül idéz fel egy letűnt kort annak letűnt karaktereivel, de fő erénye abban rejlik, ahogy az emberi érzéseket és kapcsolatokat őszintén, bármilyen romanticizálás nélkül jeleníti meg. Kíváncsian várom a folytatást.