Egyik legkedvesebb írónőm korai műve került a kezembe - összetett, sok témát feldolgozó, de mégis szórakoztatóan szellemes. Atwood-tól megszokott módon ismét a nőiség, a nők helyzete a fő irányvonal, de emellett számos más társadalmi kérdést is felvet a könyv.

Mit tehet egy húszas évei közepén járó, átlagos nő, amikor rádöbben, hogy eddigi életét nem tudja már folytatni tovább? Mindene megvan, amit csak a társadalom elvár tőle: munka, csinos vőlegény, támogató család, hamarosan elkövetkező világraszóló lakodalom - szép "teljesítmény", gondolhatnánk. Marion azonban megelégeli a folytonos szerepjátszást, a megfelelési kényszert, a vőlegénye tökéletességét, barátnői problémáit, és ekkor megismerkedik Duncan-nel, aki az ellentéte mindannak, amitől szabadulni akar. Nem követ semmiféle konvenciót, a hagyományos férfi-női szerepeket is sutba dobja, Marion mégis mágnesként vonzódik hozzá. Sokszor persze ő maga sem érti, mi is történik vele, különösen azután, hogy teste furcsa jelzéseket ad neki, ugyanis egyre többféle ételt nem tud megenni. Először csak a húsokat, aztán a tejtermékeket, végül bizonyos zöldségeket sem - szervezete kiveti magából őket, akárcsak a társadalom teszi azokkal, akik nem viselkednek "normálisan". Főhősünk úgy érzi, kezdi elveszíteni az irányítást saját teste fölött, ami mint egy gyümölcs, lassan beérik. Marion elkerülhetetlenül sodródik a háztartásbeli-feleség szerep felé, hiszen a 60-as években nem volt még divat dolgozó anyának lenni. Mégsem a karrier és család közti választásról van itt szó, annál sokkal általánosabb a kérdés: jogában áll-e egy nőnek a saját életéről a többiek figyelmen kívül hagyásával döntenie? Mennyi kompromisszumot vagyunk képesek elviselni vágyaink és lehetőségeink között?