Kerülgettem már egy ideje Wass Albert könyveit, de valahogy eddig még nem tudtam rászánni magam egyikre sem. Talán volt bennem egy kis dac, hogy csak azért sem olvasok olyan szerzőtől, akit ennyire "hájpolnak" bizonyos körökben, aki egy csapásra kötelező olvasmány lett minden "igaz magyar" számára, legyenek ők akárkik. Végül legyőztem minden előítéletemet és ellenérzésemet, mondván, nehogy abba a hibába essek, hogy olvasatlanul kritizálok egy irodalmi művet. Veszítenivalóm nem volt: ha nem tetszik (gondoltam magamban), akkor megalapozottan húzhatom le, ha pedig valami csoda folytán mégis jó a regény, akkor gazdagabb leszek egy olvasmányélménnyel. Nagy elánnal vágtam hát bele A funtineli boszorkány című regényfolyamba, fejben még talán fel is kiáltottam: "Na mutasd, mit tudsz, Wass Albert!" - Körülbelül 10 perccel később pedig már "égő füllel, felborzolt hajjal" ültem a könyv előtt, felváltva szidva magam a korlátoltságom miatt és örvendezve a borzongató érzésért, amit utoljára Jókaitól a Bálványosvár váltott ki belőlem, és azóta is hiányoltam.

A funtineli boszorkányban ott van egész Erdély: a számunkra távoli, mégis ismerős, ősi, elfeledett bölcsességektől és titkokkal teli csodavilág, ami egyszerre kelt bennünk valami furcsa nosztalgiát, vágyakozást és keserű hiányérzetet. Egy darabka Magyarország a hegyláncok között, aminek történelmét sokan és sokféleképpen megörökítették (például Passuth László), és aminek sorsa a mai napig politikai kérdés. Wass most sem a történelmet, sem a politikát nem erőltette (ahogy utánaolvastam, ez ritkaságszámba megy tőle), hanem ember és természet kapcsolatát állította regénye középpontjába. Az erdélyi havasokban élő kisemberek az ő hősei, akiknek egyszerűen, szerényen, kemény munkával telnek a mindennapjaik. Az őket körülvevő csodálatos táj nemcsak díszlet, hanem életük szerves része, amivel tökéletes harmóniában léteznek együtt. Ismerik az erdő minden arcát, minden rezdülését, és alkalmazkodtak a számunkra keménynek ható körülményekhez. Csak annyit vesznek el a természettől, amennyi a túlélésükhöz feltétlenül szükséges, nem pusztítják céltalanul az állatokat vagy a fákat.

Megteszik ezt a fejlődés jegyében vasutat építő munkások, akik Wass olvasatában a nyugalom megzavarói, ember és természet törékeny egyensúlyának felborítói. Érkezésüknek csak a gazdag nemesurak örülnek, az egyszerű népek gyanakodva figyelik a ronda gépszörnyet, és szorongva várják, hogy mi jön rajta a félelmetes ismeretlenből az ő kis világukba. Számomra kétélű dolog a regényben megjelenő modern betolakodó-hagyományőrző őslakos ellentét. A regény szereplőinek szemszögéből nézve, akik kiszolgáltatott helyzetben, nulla választási lehetőséggel kénytelenek szembesülni a kész tényekkel, a vasút és vele a modernizáció berobbanása valóban ijesztő dolog. Kicsit távolabbról szemlélve ugyanezt a jelenséget, nem lehet a pozitív hozadékát sem elhallgatni: a vasúttal kinyílik a világ, jobb egészségügyi ellátáshoz, oktatáshoz juthatnak az emberek. Wass azonban meg sem próbál messzebbre tekinteni a fáknál, szarvasoknál és juhászoknál, ez nem panoráma, hanem egy hiperközeli felvétel Erdélyről.

Nem véletlen idézte fel bennem Jókait ez a regény, hiszen hemzsegnek benne a tájleírások, amiket ugyan át lehet lapozni, de nem érdemes, hiszen Wass a legjobbját nyújtja ezekben. Végigkövetjük az évszakok váltakozását, a különféle természeti jelenségeket, és közben szinte feloldódunk a felidézett képekben, hangokban, illatokban. Wass olyan varázslatos pillanatokat örökít meg, amik számunkra már-már elvesztek rohanó világunkban: az első tavaszi napot, amikor először érezzük meg az ébredező növények illatát, a békésen szemerkélő esőben újraéledő virágok látványát, vagy a behavazott táj puha neszeit. Lehet, hogy elég lett volna mindezekről csak egyszer írni, de olyan szépségesek és hangulatosak ezek a részek, hogy szívesen olvastam az ismétléseket is.

Lehetett volna ez a regény egy sima látlelet az erdélyi szegényember és az őt körülvevő természet kapcsolatáról, megfűszerezve az évszázados békés együttélést veszélyeztető modernizáció hatásaival. De nem esett még szó a címszereplőről, Nucáról, akinek az életén keresztül mindezt megismerhetjük, és aki egy újabb dimenzióval gazdagítja a könyvet. Ő testesíti meg az Erdélyhez szorosan kötődő varázslatot, babonát és misztikumot, miközben egy egészen modern női életút bontakozik ki előttünk. Először úgy tűnik, hogy Nuca is csak egy a "felforgató elemek" közül, aki bajt és zavart hoz a falusiak nyugodt életébe. Mert hiszen ki látott már olyat, hogy egy kislány egyedül éljen az erdő szélén, és lassan felcseperedve egyedül is megálljon a lábán? Aztán kiderül, hogy Nuca csak az ember alkotta törvények alapján ítélhető el, a természet törvényeit viszont, amik hatalmasabbak és igazibbak is, tiszteletben tartja. Miután egy jóslatból megtudja, hogy sosem élhet "normális" életet, egyre messzebb sodródik a társadalmi keretek közül és egyre magányosabb lesz. Különleges képességei egyszerre jelentenek áldást és átkot számára, hiszen éppen a szeretteit nem képes megőrizni velük. Végül az emberi közösségektől teljesen elszakadva, a természet részévé válva, legendaként fejezi be szomorú életét.

Túlírtságával, ismétlődéseivel együtt is egy (a szó szoros értelmében is) hatalmas élmény elolvasni Wass regényét, egy valódi jutalom az előítéleteim legyőzéséért. Méltó megidézése egy letűnt kornak, amiről már csak ilyen szépségesen megírt művekben emlékezhetünk meg.