Annyi szerencsétlen könyvválasztás után eldőlni látszik, hogy az évet Sapkowski fantasy-sorozatával fogom zárni. Egész egyszerűen nem esik most jól sem a klasszikus, sem a szépirodalom, de egy igényes kalandregény, aminek ráadásul már ismerem az előzményét, biztos választásnak tűnt. Így is lett, két nap alatt ledaráltam a sorozat harmadik részét, és már a negyedik felénél járok, szóval a következő bejegyzés is Ríviai Geralt körül forog majd. 

Ebben a kötetben jóval több szerepet kapott a politika, a különféle uralkodóházak közti intrika, sajnos pont a főszereplő kárára: kedvenc vajákunk kissé a háttérbe szorult. Szeretném hinni, hogy az a rengeteg név és adat, amivel Sapkowski bombázott minket, valahol egyszer még fontos lesz, de ha nem, akkor sincs gond, mert nemes egyszerűséggel kiszűrtem ezeket, és próbáltam a lényegre összpontosítani. Számomra ez Geralt, Ciri és Yennefer bonyolult kapcsolatát jelentette, akik egy fura mozaik-családként igyekeznek normális, működőképes viszonyt kialakítani egymással, de terhelt múltjuk, traumáik, vélt vagy valós sérelmeik, na meg persze az állandó veszélyérzet miatt nincsenek egyszerű helyzetben. Ez a különös trió alkotja a regénysorozat magját, találkozásaik és elválásaik köré épülnek a cselekmény fő csomópontjai. 

Geralt már az első rész olvasásakor kedvenc szereplővé lépett elő, de lassan mások is felzárkóznak mellé. Ciri személyisége egyre inkább kibontakozik, az ő jellemfejlődése a sorozat másik fontos szála. Örvendetes, hogy a fantasy-könyvekben elég mostohán kezelt női karakterek itt rendkívül fontos szerepet kapnak, a bősz kardcsattogtatás és térképek feletti cselszövések mellett nem sikkad el a nőiség jelenléte. Míg Tolkien elérhetetlen, "harcos szüzekként" jelenítette meg kevés női hősét, Martin pedig a nemi szervükkel és méhükkel harcoló szextárgyakként, addig Sapkowski olyan női szereplőket alkotott, akik tekintélyt parancsolók és esendők egyszerre, akik végtelenül bölcsek, de vannak érzelmeik, és akik korántsem egydimenziósak. A varázslónők rendje egy nagyon jól eltalált, hatalmas potenciállal rendelkező csoport, csupa olyan karakterrel, akikkel szívesen azonosulnánk. Sokfélék, sokszínűek, a világ kerekeit mozgatják, de közben egy üveg bor mellett szívesen kibeszélik egymást. Végtelen hatalommal rendelkeznek, de azért apró trükkökkel teszik magukat még szebbé. Királyok tanácsadói, de közben egymást is figyelemmel kísérik. Ármánykodnak egymás ellen, de ha a szükség úgy hozza, össze is tudnak fogni.

Ennek a rendnek készül tagja lenni Ciri, aki először Triss Merrigold mellett tapasztalja meg nőies oldalát. Néhány veszélyes kaland után eldől, hogy nem vaják szeretne lenni, hanem varázsló, és ki is lehetne jobb tanítómestere, mint a legendás Vengerbergi Yennefer. Kettejük jelenetei sikerültek talán a legjobban, összecsiszolódásuk, vitáik és humoros párbeszédeik a könyv legemlékezetesebb részei talán. Annál is inkább, mivel ritka, hogy a mester és tanítványa toposzát női karakterekkel mutatják be. Rendkívül szórakoztató Ciri szárnypróbálgatásait figyelemmel kísérni, miközben olyan apró adalékokat kapunk például hogy a mágia másként hat a férfi és a női varázslókra.

Az ilyen szórakoztató mikro-jelenetek mögött persze ott gyülekeznek már a sötét fellegek, a feszültség egyre növekszik a világban, az eddig nagyjából nyugodtan egymás mellett élő fajok (emberek, tündék, törpök, félszerzetek) egymásnak esnek, miközben Ciri származása és a jövőjéről szóló jóslatok körül is lassan oszladozik a homály.