Ezt a rövid kis regényt nem sikerült hamar magam mögött hagyni. Először ugyanis elolvastam eredetiben, olaszul, de nem sokat értettem belőle. Aztán átrágtam magam a fordításon is - és nem lettem sokkal okosabb. Végül rájöttem, hogy nem csak a nyelvi korlátok gátoltak a regény megértésében, hanem a történet szerkesztésének kísérleti mivolta is. Calvino ugyanis merő szórakozásból tarot-kártyákat pakolt le maga elé, majd nekilátott ezekből történeteket fabrikálni, végül úgy döntött, hogy ezt a szöveghalmot könyv formájában is megjelenteti. Ami virtuóz gondolatkísérletnek, egy író ujjgyakorlatának még csak-csak elmegy, önálló irodalmi alkotásként nem állja meg a helyét.

Sokat kellett volna még csiszolni ezen a művön ahhoz, hogy valódi regény váljon belőle. Az erdő mélyén lévő kastélyban összetalálkozó vándorok kerettörténete nem túl eredeti, de aztán kiderül, hogy egyikük sem tud beszélni, ezért kártyák segítségével mesélik el életüket. Egy ponton azonban ezek a történetek önálló életre kelnek, és a kártyákat keresztül-kasul olvasva újabb és újabb töredékek bukkannak fel. Ráadásul Calvino nem hétköznapi szereplőket választott a már így sem egyszerű művéhez, hanem nagyot merített az európai kultúrából, legendás karakterekkel zsúfolva tele azt. A görög drámák hőseitől kezdve az Artúr-mondakör lovagjain és Shakespeare színdarabjainak szereplőin át egészen a Faust-ig. Azonban nem alakul ki köztük kapcsolat, nem hatnak egymásra, csak ugrálunk egyik sztoriból a másikba.

Érdekes ez a posztmodern kísérlet, és elsülhetett volna sokkal jobban is, ha valami vezérfonal azért megmarad a szétguruló történetszálak között. Így azonban csak szétaprózódik a figyelmünk, és nem áll össze a "nagy kép". Calvino szerette volna még tovább is folytatni játékát, de végül megelégedett ennyivel - szerintem viszont ebben a formában nyugodtan meghagyhatta volna a fióknak, vagy pedig kicsit komolyabban vehette volna a művet és egy valódi regényt kerekíthetett volna belőle.