Egy háborúellenes alapmű, ami sajnos a mai napig megőrizte mondanivalójának érvényességét - pedig milyen csodás lenne okafogyottnak és elavultnak nevezni Remarque könyvét. Ehelyett azonban marad a szomorú felismerés: az emberiség bizony nem tanult semmit a hibáiból. 

Az I. világháború német frontjának állapotai tárulnak szemünk elé, az éhség, a kosz, a sebesülések csak a fizikai velejárói a háború rémségeinek. A lelki folyamatokat néhány 18 év körüli, iskolából épp csak kikerült/kivett fiú sorsán keresztül kísérhetjük végig. Hogyan tudják feldolgozni a mindennapos megaláztatásokat, az embertelen körülményeket, a halálfélelmet és bajtársaik elvesztését? Remarque testközelből átélt leírásából kiderül, hogy a legnagyobb küzdelem nem a győzelemért folyt, hanem a józan ész megőrzéséért. Ennek érdekében ezek a fiúk sokszor állatias ösztönlényekké váltak, csak hogy távoltartsák maguktól és elméjüktől a kegyetlen valóságot. Sajnos azonban még így is tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy eddigi, még szinte el sem kezdett életüket már sosem tudják ugyanott folytatni, hiszen olyasmiket láttak és tapasztaltak, ami örökre nyomott hagyott bennük. Ráadásul épp abban a korban ragadta el őket a háború gépezete, amikor kinyílt volna előttük az élet kapuja - ők azonban sosem léphettek be rajta, és valószínűleg már soha nem is fognak, megrekedtek egy köztes állapotban, amin senki sem segíthet.

És persze mindezeken túl ott a mérhetetlen csalódottság az emberiségben, a kiábrándultág, hiszen

"micsoda értelmetlenség mindaz, amit valaha írtak, cselekedtek, gondoltak az emberek, ha ilyesmi lehetséges. Hazugság és hiábavalóság minden, ha évezredek kultúrája még azt sem tudta megakadályozni, hogy a vérnek ezt az áradatát kiontsák, hogy a kínoknak száz meg száz ilyen börtöne legyen a világon."