Miért olvasson valaki a 21. században Mikszáth-ot? Mi mondanivalója lehetne a pipafüstös, adomázgatós, kedélyes szerzőnek a mai olvasó számára? Ez a kérdés merült fel bennem először, amikor belevágtam a regénybe - aztán pedig az, hogy mi fog meg benne mégis, és miért fogynak olyan gyorsan az oldalak. Bár Mikszáth utolsó regénye kissé komorabb, "feketébb" (sic!) hangnemet üt meg, mint korábbi történetei, bölcs derűlátása, mély emberismerete azért megmarad.

Egy igazi klasszikus minden korban megállja a helyét, mert minden kor szülötteinek releváns tud lenni. Magam is megdöbbentem, mikor olyan sorokat találtam a regényben, mint: "azért a hatalom mégis hatalom, s úgy van vele az ember, mint a morfinista, mindig nagyobb adagot akar a morfinból. Hiszen végre is csak fölfelé volt kényelmetlen, lefelé mindig kényelmes a hatalom." Mintha egy bölcs nagypapa gondolatait olvasnánk, aki élettapasztalata okán olyan felismerésekre jutott, hogy a "Népszerűség! Különös kis holmi. Az egyetlen dolog, amiből a látszat annyit ér, mint a valóság. Sőt talán többet, mert ha az embert népszerűnek gondolják, sokra viheti a közpályákon, ha alapjában gyűlölik is. Ellenben semmire se viszi, ha szeretik bár, de nem látszik, hogy szeretik. A valóságok bizonyára erős gránitkövek, de a legnagyobb karrierek mégis a látszatokon épültek fel." Számtalan helyen olvastam már hasonlót, de jó érzés volt látni, hogy magyar szerző is ilyen következtetésekre jut. 

Mikszáth művét nem csak a magvas gondolatok miatt érdemes elolvasni, hanem azért is, mert remek jellemábrázolások sorakoznak benne. Bár néhány szereplő már-már karikatúrának tűnik, kissé eltúlzott jellemzőkkel, azért mindegyikük jól felépített, alaposan kidolgozott figura. Az író már sokszor emlegetett emberismerete segít olyan karaktereket létrehozni, akik örökérvényűek, mégis egyediek. Egyikük sem tökéletes, de nem is végletekig rossz - Mikszáth-tól távol áll a romantikus túlzás, hősei "hétköznapi hősök", akik lehet, hogy nem fordítják meg egy egész ország sorsát, saját, közvetlen környezetükben viszont képesek maradandót alkotni. Ilyen a főszereplő, Görgey Pál is, Szepes megye alispánja, aki forrófejűsége miatt kényszerpályán mozog, és nem léphet be Lőcse városába. Ez az egy ballépése egész életére rányomja bélyegét, hiába mutatkozik meg jószívűsége több esetben is.

Az író mesterien szövi a csavaros történet szálait, lényegében nincs üresjárat, minden mozzanat, minden mellékszereplő hozzátesz valamit a cselekményhez. Előfordul, hogy egy-egy fejezetet kicsit messzebbről indít, de mikor már épp kezdtem elcsüggedni, hogy ez mégis hogy jön ide, akkor valamilyen úton-módon újra visszakanyarodtunk a fő történetszálhoz. Minimálisra szorítja a történelmi korszak (a Rákóczi-szabadságharc kirobbanása előtti évek) bemutatását, de a regény horizontján fel-felsejlik Thököly vagy Rákóczi alakja. Inkább arra helyezi a hangsúlyt, hogy a kisemberek, a városok életében hogyan csapódik le a folytonos hatalmi játszma a maradék törökök, Habsburgok és magyarok között. Bár regényeiben sosem fogalmazott meg aktuálpolitikai állásfoglalást, a forradalom és a kiegyezés még ebben az utolsó művében is érezteti hatását.  Hiába a történelmi távlat, jól megfigyelhető a párhuzam, amit a Rákóczi-féle és az 1848-as szabadságharc között von meg.

A regény egyetlen gyenge pontja a befejezése - meglepően drámaira sikerül a kedélyes és humoros epizódokkal tarkított cselekményhez képest. Elképzelhető, hogy ha korábban írja meg ezt a történetet, akkor vidámabb lezárást kapott volna, így viszont marad ez a kurta-furcsa vég, mintha kissé össze is csapta volna, vagy tervezett volna folytatást. Ritka alkalom, hogy még szívesen olvastam volna pár fejezetet Görgey Pál és kortársai további sorsáról - de talán ez is az író zsenijét dicséri.