A svéd Stephen King-ként is emlegetett szerzőtől már a második könyvet olvastam, és igazán nehéz eldöntenem, hogy beteges-e, vagy sem. Hiszen hogyan is lehetne "normális" műről beszélni, mikor kislányok rendeznek benne véres mészárlásokat fúrókkal, kalapácsokkal felszerelkezve? Ha a meg nem értett, kirekesztett kamaszlányok egyetlen szórakozása, hogy élve eltemetik, majd kiássák egymást? Ha egyikük annyira elveszti a kapcsolatot a realitással, hogy képes megölni egy régi barátját? Majdnem kifelejtettem: a másikuk pedig gyerekkorában kivégezte a szüleit? Beteges? Az. Meglepő? Aligha. A regény legfélelmetesebb tulajdonsága, hogy a mintát a saját világunk adta a megírásához. Elég csak bekapcsolni a híradót, és máris ömlenek a borzasztóbbnál borzasztóbb hírek iskolai mészárlásokról, öngyilkos szektákról, erőszakról, brutalitásról, halálról. Ajvide nem tett mást, mint felépített egy tökéletesen követhető és érhető, logikus folyamatot, ami megmutatja, hogyan jut el egy átlagos lány a tömeggyilkosságig.

Korábban bemutatott regényéhez (Let the Right One in) hasonlóan a szörnyűségeken túllépve, a történet alapját ismét egy különleges barátság adja egy hétköznapi és egy furcsa, földöntúli lány között. Theres és Teresa kölcsönösen függenek egymástól, mégis Teresa, a kissé elhízott, kiközösített lány változik meg jobban. Elnyomottból elnyomó lesz, félénksége, félszegsége átcsap könyörtelen agresszióba, miközben megbosszulja a rajta esett számtalan sérelmet, megaláztatást. Mindeközben Theres, a hihetetlenül tehetséges, ámde pszichopata énekes körül egész kultusz alakul ki a tinilányok körében, klasszikus mai sikersztori az övé: tévés tehetségkutató, YouTube és MySpace videók, végül saját album és koncert. Az elkeseredett fiatalok isszák szavait, zenéjét, bármit megtennének érte. A kérdés már csak annyi: mire kéri őket Theres, illetve, tényleg elképzelhetetlen, ami Lindqvist regényében megtörtént?