Érdekes élmény régi kedvenceket leporolni, újra elővenni, összehasonlítani az akkori véleményünket a friss benyomásokkal. Ha jól emlékszem, még hatodikban volt kötelező olvasmány Gárdonyi regénye, és egyszerűen imádtam, 5-6-szor biztosan elolvastam az elkövetkező néhány évben. Tetszett a pörgős cselekmény, a szimpatikus szereplők, a középkor romantikája várakkal, hősökkel és hősnőkkel. Magával ragadtak a minden érzékszervre kiható leírások, nevettem a várvédők vicces beszólásain.

A véleményem alapvetően azóta sem változott, inkább csak finomodott (az évek meg a rutin, ugyebár). Most már feltűnik, hogy a szimpatikus szereplők mindegyike magyar, az egész regény fekete és fehér, vagyis szinte minden magyar hősies, szerethető vagy vicces, míg a törökök mindegyike gonosz, buta vagy csúnya. Az ostrom leírása közben szinte állatként hivatkozik rájuk a szerző (betörték a pofáját, megragadta a mancsával, és egyebek). Nyilván megvan ennek is a maga pszichológiája: az ilyen "lények" meggyilkolása nem okoz akkora lelkiismeretfurdalást, nem számít akkora bűnnek. Ez az erkölcsi dilemma csak egyszer bukkan fel a könyvben, és elég kurtán-furcsán lett lezárva, mondhatni bután: a haza védelmében nem bűn embert ölni, és amúgy is Isten akarata az egész. Mivel a törökök is a saját istenük, Allah nevében támadják a várat (és az országot), joggal tekinthető ez két kultúra, két vallás összecsapásának, ahol mindkét fél meg van győződve a saját felsőbbrendűségéről. Mivel Gárdonyi csak a magyar nézőpontot tárja elénk, így kissé hiteltelennek tűnik az egész sztori, hiszen nyilván az ellenfélnek is megvolt a motivációja a hódításra. És mielőtt még teli szájjal a szegény magyar nép védelmezésébe fognánk, emlékezzünk vissza a honfoglalás korára: tudtommal akkor mi voltunk a hódítók, mi irtottuk ki az itt élő népeket - de hát nem született regény, ami ezt az ő szempontjukból elmesélje.

A regény másik érdekes, mai napig ható tanulsága a magyarság kettősségének kisarkított leírása. Történelmi regényről lévén szó, a történet számos figurája valós személy, akik szinte hősökként emelkednek fölénk (Török Bálint, Dobó, Bornemissza). Tetteik, kimagasló erkölcsi fölényük elvitathatatlan, ahogy megkérdőjelezhetetlen az egri várvédők hősiessége is. Gárdonyi szinte fürdik a dicső cselekedetek, bátor akciók leírásában - csak egy dolgot "sunnyog el". Ha ennyi párját ritkító dalia alkotja a magyar népet, hogyan szakadhatott három részre az ország? Hogyan eshetett el Buda? Itt jön a kisarkítás rész: a hősi múlt képének megőrzése érdekében bizony elfelejtődik a tény, hogy nekünk magyaroknak úgy nemzeti szinten nem nagyon megy a politika vagy a diplomácia. Nagyszerű egyéni teljesítményekkel pedig már nem lehet kompenzálni a középszerű, saját hasznát leső többséget. Ráadásul nem elég, hogy három részre szakadt az ország, még a megmaradt harmadunkon is marakodtak, acsarkodtak az urak, akik valahogy mindig a segítő kézbe harapnak, és belekarolnak a gonosz szándékúba - szomorú tanulság ez, és végigtekintve a történelmünkön, úgy tűnik nem is igen okultunk belőle soha.