Az első fantasyként számon tartott regény meglepően szórakoztató volt ahhoz képest, hogy a 18. században íródott. Ötletes, részletesen kidolgozott fantáziavilágok, könnyed, lendületes nyelvezet és egy csipetnyi humor jellemzi. Nem ezt várná az ember egy majdnem 300 éves matuzsálemtől, ami ráadásul kora társadalmát is keményen kritizálja. Swift valami egészen eredeti módon egyesíti az útleírások, a kalandregények, a társadalmi szatírák és a fantáziaregények sajátosságait, és a maga korában forradalminak számító művet alkotott.

A könyv hátulütője éppen az egykor legszórakoztatóbb eleme, a társadalomkritika, mivel rengeteg utalást tesz olyan korabeli személyekre, eseményekre, jelenségekre, amikre ma már nem emlékszünk. A hozzájuk kapcsolódó elmés eszmefuttatások tehát aktualitásukat elvesztve, üresen lógnak a levegőben. Ahol viszont sikerült áttörni az emlékezés falát, vagyis olyan univerzális kérdéseket feszegetni, amik a mai világban is érvényesek, ízelítőt kaphatunk Swift csípős stílusából. Nem kíméli a vallásokat, az európai uralkodóházakat, vagy kora nagyra becsült szerzőit sem. Egy igencsak emlékezetes epizódban például Gulliver megidézi a klasszikus filozófusok (Platón, Arisztotelész) szellemét, majd azokét a tudósokét is, akik abból csináltak karriert, hogy a nagy elődök munkáit elemezték. A szembesítés során kiderül, hogy a kor elismert koponyái még csak a közelében sem jártak a görög filozófusok mondanivalójának megfejtéséhez. 

A néhol megfejthetetlen utalásokon kívül a könyv stílusa gátolta a felhőtlen olvasmányélményt. Valószínű, hogy a kor divatjának megfelelve Swift igyekezett minél valóságosabbnak beállítani nyilvánvalóan kitalált történetét a liliputiakról és a többiekről, ezért az útleírások műfaji követelményeit követte. Ennek eredményeként a regényben monoton, megszakítás nélküli narrációt, lényegretörő leírásokat olvashatunk. Nincsenek valódi párbeszédek, amik megtörnék a főhős monológját, a fantáziavilágok lakói is csak az ő tolmácsolásában szólalnak meg. Néha olyan érzésem volt, mintha nem valódi regényt olvasnék, hanem annak csak egy összefoglalóját.

Mindezeken túllépve, Gulliver utazásai Liliputba, Brobdingnagba, a repülő szigetre és a Nyihahák országába rávilágítanak arra, hogy az embert körülvevő világban minden relatív, viszonylagos - ez egy rendkívül modern gondolat. A főhős az egyik országban óriás, a másikban törpe, az egyik társadalomban nagyrabecsült idegen, a másikban alantas, másodrangú lény. Nincsen egy, örökérvényű társadalmi berendezkedés, államforma sem, a mégoly nagyra tartott európai monarchiák gyengeségeire is fény derül az idegen fantáziavilágok leírása közben. Nem lehet egy-egy társadalom megítélése alapján általánosítani, és ilyennek vagy olyannak elkönyvelni a tagjait: Gulliver minden országban találkozott segítőkész, jószívű, és ellenséges, rosszindulatú lényekkel is.