Ez az a könyv, aminek minden oldala, sőt, minden sora egy-egy kemény csata. Küzdelem az unalommal, a hosszú mondatokkal, az ide-oda csapongó gondolatokkal és nézőpont-váltással. Virginia Woolf bármilyen zseniális tehetség is, egyetlen dolgot nem sikerült elérnie: nem tudott egy szerethető, olvastató művet alkotni. Nyilván bennem van a hiba, nem vagyok műértő, nincs elég jó ízlésem, nem vagyok elég intelligens ahhoz, hogy ezt az összefüggéstelen gondolatfolyamot értékelni tudjam. Vagy mégsem? Nem vagy híve az irodalmi sznobizmusnak, nem gondolom, hogy csak a szépirodalom értékes - az olvasásban is hedonista vagyok, vagyis azokat a műveket tartom jónak, amik szórakoztatnak, lekötnek, elgondolkodtatnak. Bizony vannak borzalmas, olvashatatlan klasszikusok, amiket képtelenség letaszítani az "irodalmi Trónszirtről", és akadnak szép számmal olyan lenézett alkotások, amik több elismerést érdemelnének. Persze ez a kérdés messzire vezet, és számos másikat vet fel útközben.

Visszatérve a Mrs. Dalloway-hez, lehet, hogy ismét várok vele pár évet, hátha akkor majd egymásra találunk...