Egyik nagy kedvencemmé vált ez a regény, pedig először tartottam tőle, hogy egy merő nyálas borzalom lesz, szirupos-csöpögős jelenetekkel és végtelenül egyszerű karakterekkel. Nos, még ha ennek az első fele be is igazolódott, több ok miatt is felül tudtam ezen kerekedni. Az első mindjárt a főhős, Scarlett figurája: rendkívül szerethető vagy gyűlölhető, de mindenképpen kivált valamilyen érzelmet az olvasóból, mert nem tökéletes, nem szent, de nem is velejéig romlott - ezért nagyon könnyű vele azonosulni, együttérezni vele. A másik ok, amiért szeretem, az a történelmi kontextus: angol szakosként sokat tanultam amerikai történelmet, de azért ilyen körítésben olvasni a polgárháború eseményeiről mégiscsak sokkal szórakoztatóbb, mindamellett kitűnő illusztrációja is a száraz történelmi adatoknak, hiszen emberi sorsokat is megismerhetünk. Kiderül, hogy a csúnya, rossz, rabszolgatartó Dél sem mindig kegyetlen és elnyomó, hanem igenis emberi kapcsolatokat ápolnak a rabszolgákkal, mi több, ők is szeretik gazdáikat. (Az idilli kép árnyalásához - a fehér ember szemszögéből - azért érdemes elolvasni a Tamás bátya kunyhóját is.) Az egyetlen, csalódást okozó motívum Scarlett és Rhett félresikerült kapcsolata: két összeillőbb embert nem is lehetne találni, mégis makacsságuk miatt mindig félreértik a másikat, így a várva-várt happy end elmarad...