Nem, ez most nagyon nem jött be nekem. Végigolvastam, néha még érdekelt is a szereplők sorsa, de komoly érzelmeket nem tudott kiváltani belőlem. Nagyon hiányzott a kapcsolódás a szereplőkhöz, mert enélkül súlytalanok, céltalanok voltak az események, amik egyébként elég fordulatosak lehettek volna. Móra valahogy nem érzett rá úgy a történelmi karakterek ábrázolására, mint Passuth, akinél szinte azonnal magába szippant a főszereplő személyisége, környezete, a korszak, amiben a könyv játszódik.

Pedig az Aranykoporsó egy igazán izgalmas korba visz el bennünket, a kereszténység térnyerésének és világvallássá válásának küszöbére, a hanyatló Római Birodalom végnapjaiba. Megismerjük az uralkodót, Diocletianust, aki a keresztények tolerálása és üldözése között őrlődik. Érdekes megfigyelni, honnan is indult és mivé tudott fejlődni ez a vallás, milyen társadalmi tényezők és egyéb körülmények mozdították elő a terjedését. Azonban Mórának nem sikerült kiegyensúlyozott képet elénk tárnia, egyértelműen elfogult a kereszténység irányába, és a rómaiakat egyszerű, babonás, elmaradott emberekként, enyhe lenézéssel jellemzi.

A történelmi tabló nem sikerült olyan impozánsra, mint Passuth műveiben, a cselekményt meg-megszakítják ugyan az adott korszak bemutatására törekvő részletek, ám ezek csak lógnak a levegőben, nem képezik a történet szerves részét. Sebaj, legalább a cselekmény érdekes... azaz mégsem. A fő szálat egy eleve halálra ítélt romantikus kapcsolat alkotja, de az csak a regény végére derül ki, hogy ez mennyire értendő szó szerint. Egy eltitkolt trónörökös, románc rabszolga és úrnője között, cselszövés, ármánykodás, szerelmes évődés - nem, ez nem egy török szappanopera, hanem Móra próbálkozása, hogy emberközelbe hozza ezt a kort az olvasó számára.

Ám ez több ponton is elbukik. Eleve annyi nevet kellene megjegyeznünk a különböző álnevekkel, becenevekkel és fura titulusokkal nyakon öntve, ami külön kihívást jelent, pláne úgy, hogy erre semmi motivációnk nincsen. Nem értjük igazán, mi mozgatja a karaktereket, pedig az uralkodói négyes, feleségeikkel és gyermekeikkel igazi kincsesbányája lehetne az egymásnak feszülő érdekeknek és az eltérő uralkodói stílusok konfliktusának. Quintipor, a főszereplő is egy üres idea csupán, nincs benne semmi egyedi, semmi tökéletlen. Titanilla pedig, a vonzó, elérhetetlen hercegkisasszony egy szeszélyes, ingatag és felszínes kislány csupán.

Nem emlékszem már, hogy kötelező olvasmány-e ez a könyv, de ha igen, tökéletesen megfelel arra, hogy a fiatalságot elriassza a történelmi regények olvasásától.