Hemingway munkássága hajszálpontosan leköveti a 20. század első felének európai eseményeit. Írt már az I. világháború első pillanatairól, mielőtt Európa végleg és visszavonhatatlanul elvesztette volna az ártatlanságát (Búcsú a fegyverektől). Megörökítette az első világégést túlélő elveszett nemzedék kétségbeesett bolyongását az érték-vákuumban (Fiesta, a nap is felkel). Most pedig a II. világháború főpróbájának tartott spanyol polgárháborút jeleníti meg: a gerillaháborúkat a hegyekben, a kommunisták és fasiszták (avagy köztársaságpártiak és nacionalisták) véres konfliktusát, ami végül a szélsőjobb győzelmével és Franco rémuralmával végződött. Nagy történelmi tabló helyett azonban a kisember, a közkatona szemszögét láthatjuk - az események jelentőségét azonban ez nem csorbítja, sőt!
Korábbi regényeiben már tapasztalhattuk, hogy Hemingway nem a pátosztól csöpögő jelenetek vagy a nagy erkölcsi kinyilatkoztatások embere, műveit az egyszerű, világos nyelvezet és a visszafogottság jellemzi. Ez azonban csak a felszín, a tömör leírások és lényegretörő párbeszédek mögött mély morális tartalom és fontos kérdések húzódnak meg. Hemingway ezt a technikát "jéghegy-elméletnek" nevezi, aminek lényege a mű fő mondanivalójának elrejtése, vagyis a mélyben tartása. Az igazán tehetséges írók a "csenddel", a le nem írt sorokkal is képesek átadni gondolataikat, sőt így hangsúlyozzák ki őket igazán.
A mű hőseit ennek megfelelően nem hosszas belső monológjaikon vagy eszmefuttatásaikon keresztül ismerjük meg, hanem tetteiken, döntéseiken és szűken mért szavaikon át. Néhányan közülük valódi hősökként emelkednek a többiek fölé - róluk sem kell elmondani, hogy hősök, hanem a viselkedésük, megnyilatkozásaik igazolják őket. Ilyen rögtön a főszereplő, Robert Jordan, a fiatal amerikai nyelvtanár, aki már egy éve harcol a polgárháborúban a köztársaságpártiak oldalán. Több, mint valószínű, hogy Hemingway részben saját magáról mintázta a karaktert, hiszen maga is a tengerentúlról érkezve vetette magát az európai harcok sűrűjébe.
Robert Jordan tehát egy fiatal, jólelkű, de nem naiv férfi, aki a heves spanyolok között képes hideg fejjel gondolkodni és a küldetés végrehajtására koncentrálni - amíg meg nem ismeri Mariát. Kettejük szerelme azért lehet olyan tökéletes, mert három napjuk van átélni annyi boldogságot, amennyire másoknak egy egész élete van, és ennek tudatában is vannak. Nincsenek hát felesleges körök, játszmázások, csak őszinte, tiszta érzelmek. Mi pedig annak ellenére szurkolunk az elképzelt közös jövőjükért, hogy pontosan tudjuk, az egészből sajnos nem lehet semmi. A boldog végkifejlet ártatlan megoldása elveszett a világháború sáncaiban, teljesen irreálissá vált. Nem létezik már olyan jövőkép, amiben az amerikai srác megszökteti a spanyol lányt a szörnyű háború elől, majd az új hazában együtt élik az amerikai álmot. Nem fognak a kandalló melegénél nosztalgiázni ifjúkori kalandjaikról, nem tudnak elmenekülni a harcoktól, mert azok már beleégtek a lelkükbe. Annyi sebet, traumát hordoznak mindketten, amivel hosszútávon mindenképp kezdeniük kéne valamit, és még enélkül is ott lenne a kettejük közt feszülő kulturális szakadék. Marad tehát az elkerülhetetlen megoldás, ami viszont a maga tökéletességében őrzi meg szerelmüket.
A másik két kimagasló alak Pilar és Anselmo, a gerillabanda tagjai. Anselmo idős férfiként vesz részt a kegyetlen küzdelmekben, puszta ideológiai meggyőződésből, miközben minden egyes kioltott élet nyomot hagy a lelkiismeretén. Vallásosságát megtörte a rengeteg látott és átélt szenvedés, már csak a köztársaságban hisz, ezért áldoz fel mindent. Pilar volt a kedvenc szereplőm, aki nőként képes volt a csapat vezetőjévé válni a háború kíméletlen, férfias világában. Szókimondása, emberismerete és megingathatatlan hite miatt a férfiak is felnéznek rá. Ő az, aki a csapathoz szegődő Robert Jordan-ben felismeri a valódi hőst, és azonnal bizalmat szavaz neki. Zseniális karakter, egy erős és bevallottan csúnya nő, akit nem a külseje, hanem a kisugárzása és belső értékei miatt tartanak sokra.
Anselmo, Robert Jordan és Pilar akár a Szentháromság tagjainak is megfeleltethető, ami a spanyolokat annyira meghatározó vallást is beemeli a regény jelentésrétegei közé. A mélyen vallásos Spanyolországban nehéz lehetett összeegyeztetni a rengeteg kiontott vért Jézus tanításaival. Egyedül Anselmo tűnődik el ezen, aki Robert Jordan szerint az utolsó keresztény a katolikusok között. Vallásos hit nélkül sem egyszerű elszámolni a lelkiismeretükkel a katonák többségének, álljanak bármely oldalon is. Nem mindig elegendő a meggyőződés, hogy nekik van igazuk, hiszen mindkét fél így gondolja. Robert Jordan abban látja a különbséget (és találja meg a megnyugvást), hogy "ők" tudatlanságból öltek embereket, de a másik oldalon tudatosan, sőt tervezetten. Anselmo szerint a háború után a győzteseknek szüksége lenne majd egy közös feloldozásra, mert a jó célból elkövetett gyilkosság is bűn. Ilyen kérdések járnak főhőseink fejében, miközben éhesen, kialvatlanul és koszosan az erdei megfigyelőállásokban őrködnek.
Hemingway alászállt egy véres polgárháború bugyraiba, de amerikai optimizmusát nem vetkőzte le. Bár a szereplők rengeteg szenvedést éltek át, és végtelen az igazságtalanságok lajstroma amit ellenük elkövettek, mégis van belső tartásuk, és még mindig reménykednek a győzelemben. Számukra ez nem puszta diadal lenne, hanem az élet egyetlen lehetséges módja a jövőben. Talán szerencsés, hogy páran közülük (spoiler) nem láthatják már a csúfos vereséget, a megtorlást, a tömegmészárlásokat. Nem szerezhetnek tudomást a náci gyilkológépezet hatékonyságáról, a zsidók módszeres elpusztításáról. Hemingway megkíméli az igazán tiszta érzelmeket, gondolatokat a II. világháború rideg valóságától, embertelenségétől, és az egyre növekvő sötétségben megmutatott néhány pislákoló lángocskát, amik kijelölhetik utunkat a homályban.
