Az Útvesztő-trilógia első (!) előzménykötete narratív stílusában, brutalitásában nem okoz meglepetést, akinek tetszettThomas-ék története, ebben sem fog csalódni. Bennem az ilyen előzménykötetek olvasásakor mindig ott motoszkál a kisördög: vajon az író nem csupán meg akarta fejni még egyszer a jó pénzt hozó tehenét? Vagy esetleg tényleg olyan fontos mondanivalója volt a központi regénnyel kapcsolatban, ami szükségessé tette még egy kötet megírását? (Dashner esetében nem is csak egy előzménykönyvről beszélhetünk.) A regény befejezése után a fejőstehén felé tűnik elbillenni a mérleg.

Mi is történik a Halálparancs-ban? Kapunk egy garnitúra új szereplőt, akik közül egyik sem elég karizmatikus annyira, hogy meg lehessen kedvelni. Ezeket a karaktereket aztán szépen lassan elveszítjük, miközben a napkitörések által feldúlt új világban még egy népességszabályozó vírust is ledobnak közéjük. Van egy csomó akciójelenet, meg szenvedés (főleg fizikai), de az együttérzés hiánya miatt ezek is inkább csak idegesítőek, mint felkavaróak. Ráadásul a trilógiát ismerve nyilvánvaló, hogy happy end úgysem lehet a végén, hiszen akkor nem lett volna szükség Thomas-ékra, meg a Veszettre Útvesztőstül. Sokat a világégésről sem tudunk meg, néhány rövid epizód tárja elénk a pusztító katasztrófát, minden előzmény vagy tanulság nélkül. 

Mivel könyvek terén elég kitartó vagyok, mindezek ellenére feltett szándékom elolvasni a második előzménykötetet is, hátha nem lesz már több.