Az idő múlik, mi pedig múlunk vele. A sajtbúra üvege alatt összezárva egymással, Erika és a mama. A búra csak akkor száll a magasba, ha valaki kívülről megfogja az üveggombot és felfelé húzza. Erika egy időtlen, kortalan, borostyánba dermedt bogár. Nincs története, és nem történik vele semmi. Ez a bogár már rég nem képes se csúszni, se mászni. Erika belesült a végtelenség sütőformájába.

Ebből a rövid részletből rengeteg dolog kiderül a Nobel-díjas írónő alkotásáról: mi a regény alaphelyzete, ki a három főszereplő (Erika, a mama és az a bizonyos valaki, aki felemeli a búrát) és milyen a stílus, amiben íródik. Az első részben a mozdulatlanság, a dermedtség az uralkodó, miközben a középkorú Erika és az anyja hétköznapjairól, bonyolult kapcsolatukról olvasunk. Furcsa számkivetettjei ők a társadalomnak, visszavonultan éldegélnek lakásuk biztonságot nyújtó falai között, ketten a világ és egymás ellen. Erika menekülne a fullasztó anyai jelenlét elől, megkésett kamaszként lázad a folyamatos ellenőrzés ellen, miközben királykisasszonyként kényeztetik, és zongorista kezei okán még egy tányért sem kell otthon elmosnia. Rövid epizódokból ismerjük meg, hogyan is jutottak ide, és milyen károkat okozott Erika lelkében ez az egészségtelen nevelés. A nőnek van ugyanis egy sötét oldala, amit eddig sikerrel leplezett a karótnyelt konzervatóriumi zongoratanárnő álcája mögé.

A második részben aztán ebbe a poshadt állóvízbe berobban a férfi, aki ráadásul Erika egyik tanítványa. Az eddig elfojtott érzések, vágyak elemi erővel törnének elő, de az anyai zsarnokság alatt felnőtt nő már képtelen normális kapcsolatot kialakítani. Innentől pedig váratlan fordulatot vesz a szerelmi kaland, mi pedig azon kell elgondolkodjunk, hogy most pontosan mi is történt. Annak a történetét olvastuk-e, hogy találkozik egy "normális" és egy társadalmilag "számkivetett" ember, és hogyan rontja el utóbbi az előbbit; vagy inkább arról szól Jelinek könyve, hogy az ilyen páriákkal úgyis bármit meg lehet tenni, és a "normális" ember ezt következmények nélkül meg is teszi.

Akárhogy is legyen, az írás stílusa az, ami igazán magába szippantja az embert. Sűrű, tömör, szinte lélegzetet sem enged, nem válnak el egymástól a szereplők gondolatai és kimondott szavai, nincsenek párbeszédek, fejezetek, csak a tömény szöveg. Ráadásul Jelinek nagy adag szarkazmussal esik neki az összes alapvető emberi érzelemnek és társadalmi funkciónak, úgyhogy ebben a kifordított világban elveszítjük szem elől a normálist, mint viszonyítási alapot.