Te jó ég, micsoda elmebeteg jövőt fest az emberiség elé Atwood! Az már a Guvat és Gazella olvasásakor is látszott, hogy milyen könnyedén tudja felrúgni az összes betonbiztosnak hitt társadalmi építményünket, de a mostani regényében még egy lépéssel tovább ment és az emberi érzéseket vette célba. Képzeljük el, hogy havi váltásban élünk otthonunkban egy másik családdal: míg ők élnek a házunkban, addig mi egy szuper "börtönben" társadalmi munkát végzünk, például nemkívánatos személyeket injekciózunk át a túlvilágra. A hónap leteltével csere: mi visszatérünk a "normális" életünkhöz, váltótársunk pedig megy a börtönbe mondjuk csirkéket etetni. És a modell működik: mindenki boldog, általános a jólét, a társadalmi konfliktusok megszűntek... 

Nyilván mint mindennek, ennek a boldogságnak is ára van, például ha egyszer beköltöztünk ebbe a városba, nem találkozhatunk a kint maradt szeretteinkkel, de még csak nem is telefonálhatunk vagy emailezhetünk nekik. Aztán el kell fogadnunk azt is, hogy a magántulajdon lényegében megszűnt, hiszen vadidegenekkel kell megosztanunk az otthonunkat - de legalább fedél van a fejünk felett. Stan és Charmaine, a regény két főszereplője egy közeljövőben felvázolt gazdasági válság okozta kilátástalanság miatt választják a Consilience-beli életet, ám a kezdeti furcsa idill hamar durva thrillerbe csap át.

Szép lassan fény derül arra, milyen üzelmek zajlanak az utopisztikus társadalom felszíne mögött, és itt szabadul el csak igazán Atwood fantáziája. Ebben a beteg, kicsavart világban a szexrobotokban van az óriási pénz, méghozzá a megrendelő igényei szerint testreszabható, fényképek alapján bárkire hasonlító, beszélni is tudó ember-utánzatokban. Akinek pedig még ez sem elég, mert miért is érné be egy lelketlen géppel, az jó pénzért "valódi" társat is vásárolhat magának. A kiválasztott személyt egyszerűen elrabolják, egy apró lézeres beavatkozást végeznek az agyában, és amikor felébred, az első lény akit megpillant, azonnal bevésődik neki, és onnantól kezdve olthatatlan szerelmet fog érezni iránta. Szerencsés esetben ez a bevésődött személy a megrendelő, kevésbé szerencsés esetben pedig... mondjuk egy plüssmackó. 

Láthatjuk, hogy itt már szó sincs női és férfi szerepekről vagy a házasság intézményéről, Atwood a legelemibb emberi funkciónkat, az érzelmeinket sem kíméli. Vajon őszinte-e az a szerelem, ami egy ilyen műtét eredménye? A regény fő motívuma a választás, és a döntéssel meghozott kompromisszumokkal való együttélés. Stan és Charmaine folyton választani kényszerül két lakóhely, két társ, két életút között. Vajon tényleg ők irányítják az életüket, vagy csak marionett-bábuk valami felsőbb hatalom kezében, és döntéseik csak illúziók csupán? 

Izgalmas téma, izgalmas regény, mégis maradt egy kis hiányérzetem. Mintha Atwood kezében mi, olvasók is bábuk lennénk, úgy rángat minket végig a könyvön. Azért a döntés szabadsága az enyém maradt: mennyire akarom komolyan venni ezt a szatírát, milyen mélyen akarok belegondolni az emberi érzelmek manipulálásában rejlő sötét lehetőségekbe.