Ami nekünk magyaroknak A Pál utcai fiúk, az amerikai iskolásoknak a Ne bántsátok a feketerigót! - csak Grund helyett gettóval, vörösingesek helyett feketékkel. Ez az a könyv, amit mindenki olvasott, játszott a belőle készült színdarabban és írt róla olvasónaplót. Faék egyszerűségű, mégis alapvető fontosságú üzenetet közvetít, és bonyolult társadalmi problémákat jár körbe könnyen érthető módon. Egyfajta szülői kézikönyvnek is tekinthető, megmutatja, hogyan tanítsuk meg a gyerekeinknek, hogy a rasszizmus rossz (értem?).

A regény két történetszálát a Finch család kapcsolja össze: Atticus Finch, a humánus, modern gondolkodású ügyvéd, és két gyermeke, Jem és Scout. Utóbbi szemén keresztül látjuk az eseményeket, de mivel visszaemlékezést olvasunk, már a felnőtt Scout értelmezi azokat. Így szórakoztató és tanulságos ellentétben áll a naiv, mágikus és gyermeki gondolkodásmód a bölcs és realista felnőttével. A testvérpár fantáziáját hónapokon át foglalkoztatja a szomszédjukban lakó, titokzatos Boo Radley, akit még sosem láttak kilépni a házából. Mindenféle módon próbálnak kapcsolatba kerülni vele, és fáradozásaikat végül siker koronázza.

A könyv második felét sokkal komolyabb hangvétel jellemzi, mivel a téma is komoly: egy fekete férfit egy fehér nő megerőszakolásával vádolnak, a vádlottat pedig Atticus Finch képviseli a bíróságon. Hogy miért hangsúlyoztam ki a felek bőrszínét, azt a történet helyszíne magyarázza meg, ami nem más, mint egy déli állam az USA-ban, a 30-as években. Itt a rasszizmus a hétköznapok része, ami mélyen átitatja az emberek életét - persze vannak kivételek. Az egyikük Jem és Scout apja, aki a regény morális bajnoka, egyben áldozati bárány. A feketék melletti kiállását sokan nem nézik jó szemmel, ezért kicsúfolják a gyerekeit, őt magát megfenyegetik, míg végül tettlegességig fajul a dolog.

Harper Lee nem áll meg a feketék helyzetének bemutatásánál, több fontos társadalmi témába is belemászik, és közben pontos látleletet ad egy átlagos déli kisváros közösségéről. Leszámol a képmutatással, és őszintén beszél a fehérek "kasztrendszeréről". Egy hétköznapi ember számára akkoriban a feketék nyilván a társadalom legalsó rétegét jelentették, de a felettük lévő fehérek sem voltak ám egyenlőek, sőt! Ez a fajta "egyenlő az egyenlőek közt" világkép nem helyi sajátosság, az ember már csak úgy van beprogramozva, hogy saját énképét mások lenézésével erősíti meg. Ez ellen persze tudatosan lehet dolgozni, de nehéz a zsigeri kategorizálást végleg kiirtani a fejünkből. Titokban lenézzük a "white trash"-t (fehér söpredék), a telepieket, az utca rosszabbik végén lakókat, és még hosszan lehetne folytatni a sort. 

A családon belüli erőszak és a nők helyzete is terítékre kerül, érzékenyen, mégis őszintén járják körül ezt a témát, gyerekeknek is teljesen fogyasztható módon. Engem az gondolkodtatott el leginkább, hogy az apának milyen sokszor kellett ellensúlyoznia, megmagyaráznia az iskola, a közvélemény káros reakcióit, mennyi munkája volt abban, hogy gyerekei biztos háttértudást szerezzenek ahhoz, hogy ne fogadják el rögtön a társadalom kategóriáit. Valószínűleg ezt a szerepet kapta meg maga a könyv is, ami generációkat tanított elfogadásra, ítélkezés helyett megismerésre és az elveink melletti kiállásra. Olyan alapművé vált, ami szinte már "érinthetetlen", társadalmi szerepe miatt már nem is irodalmi műként tekintenek rá, épp ezért kevés valódi kritika vagy elemzés készült róla.