Feltett szándékom újraolvasni a már-már elfeledett kötelező olvasmányokat, így előkerült Molnár Ferenc kultikus alkotása is. Talán általános iskola ötödik osztályában volt előírt könyv A Pál utcai fiúk, ez volt az első komoly feldolgozandó mű (bár jobban belegondolva, alsóban a Vuk sokkal durvább volt). Az olvasónaplós feladatokból sokra nem emlékszem, és nem tudnám fejből lerajzolni a grund alaprajzát sem, mégis megmaradt bennem az érzés, hogy mennyire szurkoltam a "jó" fiúknak, és mennyire óriási volt a győzelem, majd a veszteség... hiszen kortársaikként izgultam végig a szereplők összes kalandját. 

Felnőttként fellapozva a régen forgatott kötetet (oly sok más könyv után) már nem ennyire mellbevágó az élmény. Nem Boka és Áts Feri a világ két sarkpontja, és bizony a grund is csak egy poros földdarabnak látszik néhány korhadt farakással. Úgy tűnik nincs már visszaút Sohaországba. Nagyobb hangsúlyt kaptak viszont a regénynek olyan részletei, apró mozzanatai, amik felett gyerekként bizony elsiklottam. A sok gyerekcsíny és kaland mögött felsejlik a nagy magyar valóság, a pesti utcák nosztalgiája. Nemecsek családjának nehéz sorsa, a szülők szenvedése, az apa megaláztatásai. A felnőtté válás fájdalmai, kisebb-nagyobb tragédiái, az illúziók elvesztése. A Pál utcai fiúk sokkal több, mint kötelező kör ötödikben, újra és újra érdemes visszatérni hozzá, mert igenis van mondanivalója később is.