A hatalmas lélegzetvételű, egyelőre befejezetlen A tűz és jég dala című fantasy-folyam első részét fejeztem be a minap. Az olvasók többségéhez hasonlóan én is a TV-sorozat nyomán fedeztem fel a regényt, amit sokan A gyűrűk ura amerikai változatának tartanak. Én inkább úgy gondolom, hogy Martin a 21. századi olvasók igényeire szabta, modernizálta a fantasy műfajt, illetve a mai reklám- és médiakampányokat is meglovagolta a részek "adagolásakor". Mit is kíván a modern olvasó? Legyen izgalom, szókimondás és szürkeség!

Bár még csak az első résznél járunk, ahol általában a főbb karakterek és cselekményszálak felvázolása történik, izgalomban nincs hiány: egy csata itt, egy csata ott, pergő párbeszédek, változatos helyszínek. Hamar rá kell jönnünk, hogy egy szereplőt sem érdemes a szívünkbe zárnunk, sorsuk annyira bizonytalan. Nem jelent életbiztosítást a főszereplő-státus sem, ne is reménykedjünk. A kegyetlen, erőszakos, vagy éppen erotikus jeleneteket ráadásul nyers szókimondással tálalja Martin, szó sincs Tolkien finomkodásáról, angol eleganciájáról. Az ellenfelet nem egyszerűen leszúrják, lenyilazzák, hanem megcsonkítják, kibelezik vagy megkínozzák. Ez egyrészt segít jobban átérezni Martin világának kegyetlenségét, másrészt taszító is egyben - bizony, a Trónok harca nem romantikus lovagregény! Ezt mi sem támasztja alá jobban, mint a szereplők szürkesége: egyikük sem fekete vagy fehér, jó vagy rossz, hanem összetett, bonyolult személyiség, akik közül sokan komoly fejlődésen mennek át. Emiatt sokkal inkább emlékeztetnek valódi emberekre, éppen ezért könnyebb megkedvelnünk őket, végül pedig azon kapjuk magunkat, hogy izzadó tenyérrel szurkolunk kedvencünknek... csak óvatosan!