A Dűne-sorozat negyedik része logikus folytatása az eddig gondosan felépített mondakörnek, mégis kockázatos vállalkozás több szempontból is. Az első trilógia egysége után egy új ciklus nyitányát jelzi, és rögtön 3000 évet ugrunk előre Paul Atreides korához képest. Ez nyilvánvalóan azzal jár együtt, hogy az eddig megismert és megkedvelt szereplőktől búcsút kell vennünk, hogy helyükre újak léphessenek porondra. Akadnak ugyan, akik valamilyen formában túlélik az idők viharait, de ők éppen emiatt válnak súlytalanná - kissé nehéz erről spoilerek nélkül mesélni.
A sorozat előző részeihez képest jóval lassabban peregnek az események, nincsenek látványos csatajelenetek, izgalmas akciók is csak elvétve - ez is próbára teheti az olvasó türelmét. Azonban azt gondolom, hogy aki idáig eljut az Arrakis bolygó hányatott történelmének megismerésében, az van annyira lelkes rajongó, hogy megbocsátja a hosszas elmélkedéssel kitöltött jeleneteket, sőt, még élvezi is azokat. Amikor azt írtam, hogy ez a rész logikus folytatása Herbert sci-fi mítoszának, akkor nem feltétlen a szereplők közvetlen sorsára céloztam, hanem arra a fő gondolatszálra, amin a Dűne egésze alapul, és aki ezt fonalat elkapja, azt nagyon be tudja szippantani ez a világ.
Herbert folyamatosan a vallás, a hatalom, kiválasztottság és a szabadság témakörét boncolgatja, az első három részben Paul Atreides útján keresztül, amit trónörökösből válik először szabadságharcossá majd messiássá. Belső és külső küzdelmei megvilágítják azokat a dilemmákat amik egy halandó félistenné válását kísérik. Ez az út tele van dicsőséggel, de keserű áldozatokkal is. A harmadik rész végén búcsút veszünk Paul-tól, és fia, II. Leto veszi át a helyét. Ő teljesen magáévá teszi az istenség szerepét, és ehhez nem csak családi kapcsolatait, hanem emberi mivoltát is hajlandó feláldozni.
II. Leto három évezredes uralkodása látszólagos békét teremt az Arrakison, ami teljesen átalakul földrajzilag, majd emiatt társadalmilag is. A fremenek az utolsó megmaradt sivatagban, egy rezervátumban élnek, és szinte teljesen elvesztették identitásukat, kultúrájukat. A Paul által megálmodott, majd Leto által megvalósított zöld paradicsom talán könnyebb megélhetést hozott a volt Dűne lakóinak, de sok fontos dolog elveszett útközben.
Leto gondolatain, belső monológjain keresztül egy olyan nézőpontot ismerhetünk meg, amiről ritkán olvashatunk: egy olyan istenét, aki még emlékszik arra, milyen volt embernek lenni. Aki pontosan tisztában van kiválasztottságának minden előnyével és hátrányával, és ráadásul még különleges képességekkel is rendelkezik. Hosszú-hosszú uralkodása közben végleg eltávolodik az emberektől, hiszen halhatatlan teste mindenkit túlél, végtelen szelleméhez pedig senki sem érhet fel. Ez az isteni magány tudatos döntése volt, mégis iszonyú terhet jelent.
Ez az eltávolodás azonban képtelenné teszi az uralkodásra, hiszen annak elengedhetetlen eleme az empátia - Leto pedig már nem tud azonosulni alattvalóival, lassan az alapvető érzelmek is kivesznek belőle. A múltba és jövőbe egyszerre tekintő istencsászár számára a jelen nem számít - halandó alattvalóinak viszont annál inkább, és ez egyre növekvő elégedetlenséget szül. Az embereknek elege lesz abból, hogy egy számukra beláthatatlan isteni terv apró fogaskerekei csupán - Leto pedig elefántcsonttornyából a mélybe hull.
Azt hiszem ennyiből is látszik, mennyire magával ragadott Herbert világa, aminek két alappillére, a sci-fi és a vallás nem is állhatna távolabb tőlem. A regényekben azonban ezek perspektívát adnak, egy messzi nézőpontot, ahonnan saját társadalmunk problémáit is máshogy látjuk majd.
