Nincs mese, a blogon folytatódik a Vaják-őrület a 2024-es évben is, és most már tényleg nem nyughatok, amíg a sorozat végére nem érek. Vannak ugyan könyvek, amik sokkal régebben ücsörögnek már a várólistámon, de az olvasás nem lehet egy végletekig precízen megtervezett tevékenység, hagyni kell helyet a spontán, impulzív választásoknak is. Ez az egyik fontos tanulság, amit a tavalyi évből magammal hozok, a másik pedig az, hogy túl rövid az élet ahhoz, hogy olyan könyveket olvassak, amik untatnak. Maximalizmust és kényszerességet hátrahagyva hát, ha egy történetet nem élvezek, nem mozgat meg, akkor mostantól egész egyszerűen félbehagyom. Több klasszikus regény is áldozatul esett ennek a fordulatnak, mint például Eliza Haywood-tól a Love in Excess, Thomas Nashe-től a The Unfortunate Traveller, vagy legutóbb James Fenimore Cooper Az utolsó mohikánja. 

Ennyi felvezetés után térjünk rá Sapkowski fantasy-regénysorozatára, melynek az ötödik részét fejeztem be, és amiből hátravan még két kötet. Azt gondolná az ember, hogy egy hétrészes sorozat ötödik részének környékén már az események forgatagában vagyunk, kirajzolódtak a fontosabb cselekményszálak, a főbb karakterek közti erőviszonyok is tisztázódtak és szépen sodródunk a végkifejlet felé. Ehhez képest a Tűzkeresztségben megismerünk egy rakás új, fura figurát, a három főszereplő közül kettővel pedig alig találkozunk (igaz, hogy amikor igen, az viszont rendkívül hatásos belépővel történik). A történet vajmi keveset halad előre, sőt inkább időhúzásnak tűnik az egész rész. Geralt egy kedélyes "pikareszk" kalandozás során mindenféle különös karakterrel ismerkedik meg, miközben próbál eljutni Cirihez, akivel az előző rész végén szakadtak el egymástól.

Lényegében ennyi ennek a résznek a tömör összefoglalása, de nyilvánvalóan jóval többről van itt szó. Egyrészt az utazás kalandjait meg-megszakítják a háttérben zajló hatalmi játszmák és cselszövések epizódjai, amik természetesen kihatnak főhőseink sorsára, és közvetetten előmozdítják a történetet is. Másrészt Geralt és csapatának vándorlása is több, mint pusztán A-ból B-be eljutni. Hiszen Geralt-nak még soha nem volt csapata, még sosem fogadott el segítséget senkitől, és soha nem tartozott felelősséggel senkiért önmagán (és persze később Cirin) kívül. Ez elég komoly önismereti munkát kíván a mogorva, szótlan vajáktól, de végül egy igazán szerethető kompánia kerekedik ki Geralt, a vaják, Kökörcsin, a trubadúr, Milva, az íjász, Zoltán Chivay, a törp, és Regis, a titokzatos orvos együtteséből (illetve csatlakozik hozzájuk még egy személy, de valódi spoiler lenne elárulni, hogy kicsoda). 

Hol szórakoztató, hol veszélyes kalandokkal tarkított útjuk során újabb érdekes adalékokkal színesíti Sapkowski már amúgy is részletgazdag világát. Ismét felvillantja előttünk, hogy milyen borzalmasak és értelmetlenek a háborúk, ahogy magasztos célok mögé bújva, vezetőik önző szándékait vakon teljesítve pusztítják el egymást emberek, tündék és törpök. A szövetségek szövevényében a közrendű katonák sokszor azt sem tudják, ki barát és ki ellenség, miközben törvényen kívüli gerillacsapatok mindkét oldal életét megkeserítik. Ebben a kegyetlen káoszban üde színfolt Geralt és csapata, akik bár teljesen más származással, háttérrel és célokkal érkeznek, a kölcsönös tisztelet, megbecsülés és segíteni akarás valódi közösséggé formálja őket.